Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-11 / 233. szám

?91! I!. évfolyarr, 233. szám Szerda, október 11 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, t=> Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., Városház-utca 3. szám c=i ELŐPiZETESI AR SZEtíEDEk egész évre . K 24'— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra R V— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN;: egész évre R 28'— félévre . . . K 14-— negyedévre . R V— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAK: Szerkesztőseg 305 — i, htieruroáu 305 Budapest: szerkesztőseg ieteion-száma 128 vasai 3(8 12 Különálló vélemény. Mintha idegen népek magas kőfallal elzárt képviselete lenne: olyan Budapesten a vármegyeháza. Budapest, a politikai világ középpontja, az ország közvéleményének székhelye, söi Budapest, mint törvényhatóság, az obstrukciót utálja, unja, kárhoztatja, elitéli és pokolba kívánja; Budapest türelmetlenül várja a munkái, a törvényalkotást, a reformokat: a dolgos, iparkodó, vállalkozó és tervezgető Budapest aggodalommai várja a következményeit aAulon-tul elnyúlt ©bstrukciónak. Pestvármegye székháza azonban, a főváros közqpén, izoláltan maradt ezektől az érzésektől. A nemzeti munkáspárt körében nagy és kelemes feltűnést keltett Pestvármegye közgyűlésének eredménye. Pestmegye mindenkor a legerősebb fészke volt az ellenzéknek, a törvényhatóság közgyűlésének többsége sohasem tartozott a kormány táborába ás a tisztviselői kar is; túlnyomóan az ellenzéki pártok híve. És most mégis három szavazótöbbség maradt az ellenzéki mámor kiváltására. Csak bárom szavazattöbbség — a legellenzékibb magyar vármegyében. Pestmegye közgyűlésén a főagitálő Kossuth Ferenc volt. Beszédet is mondott. És az a farizeus okoskodás méltó Kossuth Ferenchez, hogy az ellenzék nem akasztja meg a törvényhozás hasznos munkásságát. Ők csak egy javaslatnak állják az útját: annak, amelyet ők makuk szives-örömest törvényerőre emeltek volna magyar kommandó és minden kurucizü kikötések nélkül, ha ezen az áron a hatalom birtokában megmaradhattak volna; s amelyet most halálra elleneznek, bár egy szikrát sem rosszabb annál a katonai javaslatnál, amelyet ők — mint kormány — oly szívesen képviseltek volna. Mikor a mostani kormány, nem lévén alkotmányos töbsége a Házban, a nemzetre apellált, a választási küzdelem hevében a Kossuth Ferenc ' vezetése alatt álló függetlenségi párt is közreadta programját. Akik abban az időben ezt a programot figyelmükre méltatták, bámulva látták, hogy a magyar vezényszó s általában a hadseregre vonatkozó radikális nemzeti követelesek jelszavai abban a programban megfakultak, kiment a szinük egyszerűen. Akkor "hallottuk azt az elmés bírálatot e különösen megfogalmazott programról, hogy a"Kossuth-pártnak két katonai programja van: egy hétköznapi és egy ünnepi. Kossuth Pestvármegye tiszeteletére most elővette az ünnepi katonai programjukat. Nagy nyíltsággal és nagy határozottsággal beszélt a hadseregről, amelynek „se nyésve, se zászlója, se jelvénye nem magyar"; s amelynek területén „a magyar nyelvnek érvényesülni kell." Csak azt az egyet felejtette el hirdetni, a volt kereskedelmi miniszter, hogy mily mértékben elégszik meg a magyar nyelv érvényesülésével? A magyar kommandóhoz ragaszkodik-e még, vagy beelégszik a szerényke századnyelvvel? Kossuth Ferenc dicsekedve hirdette Pestvármegye ellenzéki voltát. Annyira ellenzéki e nemes vármegye, hogy — szerinte — tizenkét kerületből tiz függetlenségi képviselőt küldött az országgyűlésbe. Kossuth e dicsekedő kijelentésének világánál napnál fényesebben látjuk, hogy az ellenzék ügyét e színtiszta ellenzéki vármegyében mily nagy erkölcsi és politikai vereség érte. Bizonyos, hogy Pestmegye határozata nem sokat számit ma már, mikor az ország döntően megnyilatkozott az ellenzék ellen. Nem lehet nagy hatása Pestmegye határozatának, mert olyan időkre jut, amikor már maguk az obstruktorok is belátják céltalan voltát. Kompromisszumos repülőgépecskék szálinak a levegőben; legtöbbjét az ellenzékről eregetik útnak. Csak abban különböznek egymástól, hogy mit kérjenek a leszerelés fejében. Az egyik a miniszterelnök fejét; a másik a választójogot, radikális formában; a harmadik . . . Szóval, már kinálják magukat, annak diszkrét jelzésével, hogy alkudni is lehetne velük. Pest vármegye határozatát nem is szaBeszélgetés Napoleonnaí. A párisi Figaro érdekes íntervjut közöl, amely 1815-ben Elba szigetén történt meg Napoieonnal. Broughton lord Byron barátja, aki az irodalmi világban Hobhouse néven lett ismeretessé, naplójában följegyezte a találkozást, mely a francia császár és egy M. nevü barátja közt folyt le. Ez az u.r 1815. január hónapjában egyenesen azért utazott Elba szigetére, bogy lássa az angolok rettegett és gyűlölt ellenségét. A császár Bertraiid kíséretében kilovagolt és az angoi útjába állott és ugy köszöntötte, hogy észrevétesse magát. -- Kicsoda ön? — Kérdezte a császár-•- Angol vagyok. L •-- Miért jött ide? — Csak azért, hogy lássam felségedet. \ — Tud valami újságot Parisból? — Nem sokat. Elfogtak vagy harminc embert és megkettőztették a testőrséget. —Haílja Bertrand? — kiáltott föl a császár és aztán odafordult az angolhoz: Jöjjön csak velem, adjanak lovat alája. Ezután Napoleon megindult San Martino felé. Útközben azt kérdezte az angoltól: — Mi a véleménye Franciaország állapotáról? — Felség az éjjel vihar volt. Ma nincs szél. de a tenger még nyugtalan. — Jól megfelelt, — szóit Napoleon. Amint San Martinoba .érkeztek, bevezette az angolt egy kis szobába, bezárkózott vele és .a következő társalgás fejlődött ki köztük: — Most, hogy egyedül vagyunk, — szólt a császár •— megkérdezhet tőlem, amit akar, felelni fogok mindenre. — Miért maradt annyi ideig Moszkvában? — Harminc éven át figyeltem a meteorológiai föl jegyzéseket. De 1812. telén öt héttel hamarabb Köszöntött be a tél, mint más esztendőben. Ezt nem láthattam előre. Hibát követtem el, minf megannyiszor közéleti és katonai pálvámon, talán tizet is naponta? — Ugyan, tizet naponta? — Bizony. Akkor is hibát követtem el, mikor Angliát meg akartam hódítani. Az angolok dicső nép. Mindig mondtam, hogy csak két nemzet van a viágon, az angol és a francia. A francia nemzetet én csináltam. Mit tettek volna önök, ha kikötöttem volna Angliában? — Fölkeltünk volna mind az utolsó szál emberig. Én, noha tele vagyok csodálattal felséged iránt, megmérgeztem volna. Elküldtem volna önnek néhány üveg mérgezett bort. Mindent elkövettem volna, csak hogy Angliát megszabadítsam öntől. — Igaza lett volna. Tehát ön azt gondolja, hogy Angiia sem tűrte volna cl az én uralwatnal. ; — Nem. — Miért? — Mi csodáljuk az ön lángelméjét, de kéthárom dolgot követett el, amit nem tudunk megbocsátani önnek. — És pedig? —De önnek kellemetlen volna, ha beszélnék róla. — Csak beszéljen. — Tehát Enghien herceg halála. — Ugyan, gyerekség. — Gyerekség egy ilyen embert megölni? — Persze. Minek szőtt összeesküvést Georgesszal és Pichegroval öt mértföldnyire a francia határtól? Miért nem máshol? A haditanács Ítélte őt el törvényesen. Nem is éjjel lőtték agyon, hanem re"-<reJ. Azt condoiták, hogy kötelességem halálba küldeni. — Azt hiszem, hogy ez nem igazolja felségedet. — Jó, jó és a második? — A betegek megmérgezése. — Ez hazugság. Volt a táboromban tizeanegy vagy tizenhat pestises. Összegyűjtöttem az orvosokat tanácskozásra. Azt ino* ták, hogy a betegek huszonnégy óra alatt el fognak pusztulni. Elhatároztam, hogy megvárom ezt az időt, inkább, hogy sem a törökök kezében hagyjam őket, akik orukat 6s fölüket levágták volna. Az idő letelt, raiaö-