Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-24 / 219. szám

Ilii szeptember 24 Egy fiatal londoni irónő, Low Franciska a minap a Dail Mail hasábjain olyan támadást intézett a kenyérkereső asszonyok tábora ellen, hogy cikkelye feminista körökben valósággal forradalmat idézett elő. Low kisasszony szerint a nők tódulása az életaréna felé, napjainkban olyan ijesztő mértéket ölt, hogy a józan ész méltán gondolkodóba eshetik azon, hogy mi lesz ennek a vége? Akik minden talpalatnyi tért ujjongó csatakiáltással foglalnak el a férfitól, már ittasult szemmel látják az igéret földjét, ahol férfi és nő vállvetve dolgozik a munka rabszolgaságában, ahol a leánynak a férjhezmenés mindössze néhány napi pihenőt jelent, melyet asszony korában ép oly jelentéktelen epizódként követ egy-egy gyermek születése. Pedig semmi sem kézzelfoghatóbb, mint az az igazság, hogy a kenyérkereset és a háztartás a nőre nézve inkompatibilis, högy a nő képtelen tiz órát dolgozni naponként, bármily csekély intelligenciát kivánó mechanikus munkával legyen is elfoglalva. Manapság az a jelszó, hogy akinek nincs egyéb vagyona a két keze munkájánál, akár férfi, akár nő, mihelyt kinőtt a gyermekruhából, a maga kenyerén éljen. A felsőbb szellemi munka terén a nő a szó szoros értelmében ki akarja szoritani a férfit, s mihelyt érvényesült, legelső gondja, hogy a húgának csináljon helyet. Az alsóbb néposztályban a nő sokkal szerényebb igényű és a keze munkáját maga sem tartja egyenlő értékűnek a férfiéval. A kenyérkereső asszony, ha özvegy, vagy beteges ura van, szükségből, rendes körülmények közt azonban csak azért dolgozik, mert a fcrje keresetét kevesli. A leányt már néha tizennégy éves korában is belevetik a létért való küzdelem árjába s különösen Anglia északi részén sűrűn találni olyan helységeket, ahol a ház körül naphoszszat csak öreg és beteg nőket lehet találni, ellenben a nap bármely órájában találkozhatunk tétlenül ődöngő férfiakkal, vagy olyanokkal, akik a családanya gondjait vállalják magukra. Vájjon nem a férfinem lealacsonyitására szolgál-e ez az állapot? — kérdi Low Franciska. Káros hatással van ez szerinte a gyermekre, de elsősorban magára a női nemre, nem is szólva arról, hogy különösen a legalsóbb néposztályban a férfiból proletért csinál. A cikkiró szerint, aki meg akar győződni arról, hogy a nő, különösen pedig a leány, mily nagy mértékben helyettesíti már eddig is a férfi munkáját, járja végig a londoni hivatalokat. A hatszázezer tisztviselő közül manapság száztizennyolcezer a gyöngébb nem soraiból kerül ki, de ez a szám még növekedni fog, ha figyelembe vesszük, hogy a mult évben csak egyetlen iskolából több mint ezer nő került ki a hivatalnoki pályára való képesitéssel. Es ennek mindnek az a jelszava, hogy egyforma munkáért egyforma fizetés jár. Pedig semmi sem igazságtalanabb kivánság ennél. A férfi csaknem kizáróan családföntartó, mig a nőnek a legtöbb esetben DHLMAGYARORSZÁG csak magáról kell gondoskodni, igen sokszor pedig ez a kötelesség sem hárul rá teljesen. A férfi ügyesebb és az intelligenciája is nagyobb, mig a nő inkább gépies munkát végez a hivatalban. A nő elvégzi az eléje adott munkát, nagyobb ambíció azonban ritkán sarkalja, hogy önmagát továbbképezve, kitűnjék a többi közül. A mai kor réme, a neuraszténia, sokkal jobban pusztit a gyöngébb nem soraiban, mint a férfiak közt s a problémának legfontosa1)b, de egyúttal legjobban mellőzött kérdése, hogy mi történjék azokkal a középkorú nőkkel, akik kifáradva, akkor törnek le a munkában, amikor a férfi még a legmunkabiróbb. A támadó cikkelyre Hamilton Cecil, az ismert belletrista asszony válaszolt ugyancsak az emiitett napilapban. Válaszát azzal kezdi, hogy Low Franciskában ép ugy, mint mindazokban, akiknek borzong a hátuk, ha azt látják, hogy a nő pénzt keres, egy parányi objektivitás sincs. Hamilton Cecil szerint nincs másról szó, mint arról, hogy a nő épugy pénzt akar keresni, mint a férfi, ép ugy kényelmes, gond nélkül való életet akar magának biztositani, mint az. Low Franciska cikkelyében az átlagos ember gondolkodásának megnyilvánulását látja, aki meg vari róla győződve, hogy a nőnek nem lehet más hivatása, mint férjhezmenni és gyermeket nevelni. Pedig a nőnek is korog a gyomra s napjában háromszor neki is ennie kell. Low Franciska bizonyára nem vette észre,- hogy a családi otthon mily nagy változáson ment keresztül azóta, amióta az ember életében Ópium. Oly szomorúan bűbájos az éjjel, Mint egy Gezahne-kép Massenet-zenével. Álmok hullanak az égből szüntelen: Rózsaszínűek, lilák, aranykékek, Mit a rubin ösz busán, rezignáltán A kandalló márványába lehel. A hold lilieg. Flamand csipkébe húzódik remegve, Bns bordó oltárteritő a kedve. Vezeklő mosoly virraszt két szemén, Valami tépett, megölt szenvedély. Hűs álom-békék csörrennek meg rajta, Fonnyadt, de azért mégis blinre szomjas, Mint egy halálra csókolt gésa ajka. Pártája vérgyöngyökkel van beszegve, Zúzmarától csillog a haja selyme, Flamand csipkébe menekül remegve. A csillagok mind empire-kori dámák, Kik liárfaszónál parfümös teremben Szűz selyemben a himjeiket várják, összerebbennek, hol meg szétsuhannak, Rizsporos arccal kacagnak, dalolnak A démonok, a versaillesi, vig rózsák. Bársonyos muzar örvénylik fel a bútorok alul. Minden akkord aranyba fojtva ég, Szerályok sem ismerik e zenét. Dalol a lámpa a kis asztalon, Dalol a gobelin a kék falon. Dalol buján a rózsás kerevet, Dalol vigan a sok kis képkeret. Dalol a szőnyeg, mint egy tarka rém S a nippek is a szekrény tetején. Dalol a pálma, meg a hintaszék, A vén óra, a szappan, a kefék. Ágyam felett a vézna feszület, A könyvespolc, a befőttes üvegek. Az egész világ egy édes szonett, Mit elkacag egy részeg sanzonett. Hargitai Tihamér. Ttíbott e öénat . . . Áldott e bánat, megszépíti lelkem, Mely unt napoknak liolt vizén pihent. Áldott a bánat, enged énekelnem S éreznem, mily mély az élet s mi szent! Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél, Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz. Hogy egy hatalmas és bus szerelemnél, Érezzem, hogy az életem egész! Hogy én is a tavaszi ujjulások Fia vagyok, ki siron is kihajt, Hogy engem is egy végtelen világnak Mély titka ringat, hol nincs semmi part. Juhász Gyula. Szonett uíofsó aímréssaf. Piros szivem, még lángoló rubint vár, lobogj, dobogj erősen és vadul, Leám hideg szive tán lángra gyul s gyémántjaiból végre rád is hint már. Csak még egyszer mutasd, mily meleg vagy, mimeld a vérparázstól izzó katlant, liazzud a ángtengert, az olthatatlant, csak egyszer, mig vérfolyócskád be nem (fagy. Dobbanj rriég egyszer egy rémes utolsót: szivéről tón lepattan a varázs . . . . < lia nem, hamvadjon el a vérparázs. Haljon ki benned minden dobogó dal, omolj össze feketiilt lobogóval s korhadj el megtöltvén egy vén koporsót. Szabó István.