Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)
1911-09-23 / 218. szám
191! II. évfolyam, 218. szám Szombat, szeptember 23 DÉLMAGY\RORSZÁG Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=j Korona-utca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=3 Városház-utca 3. szám cz=a ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24'— félévre . . . K 12' negyedévre . K 6 — egy hónapra R 2' Egyes szám ára 19 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN;: egész évre K 28-— félévre . . . K 14 — negyedévre . K 7'— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőse? 305 Kiadóhivatal 836 Interurbán 395 Budapesti szerhesztőseg telefon-száma 28—12 A miniszterelnök a nép jólétéért Odaát a Lajtán tul, a császárvárosban véres tüntetésekkel végződtek a drágaság ellen rendezett demonstrációk. A tüntetések révén nálunk is kísérlet történt nagyobbszabásu demonstrációra. Gyűlések, határozatok özönével vannak, de Istennek hála, az indulat sehol sem lett annyira úrrá a lakosságon, hogy közrend ellenes, vagy mi több bécsi módra közveszélyes tünetekben nyilatkozott volna meg. Jele ez annak, hogy Magyarország lakossága, még ha lennének is, akik ezt akarják, ilyen céltalan lépésekre nem kaphatók. Mert kétségtelen az, hogy a világszerte mutatkozó drágulást megakadályozni, vagy annak okait megszüntetni semmiféle tömegfelvonulással és rendháboritással nem lehet. Akik a népjólétet fenyegető e kérdésekkel valamelyest foglalkoznak, — s azoknak, akik a tömeg irányitóiul játszák ki magukat, kell vele foglalkozniok, — tisztában vannak azzal, hogy a drágulás igen kis részben érdekköröknek mesterséges machinációjából ered és legnagyobb részben a tényleges termelési bajoknak következménye. Ezeken a termelési bajokon semmiféle hirtelen módszerrel, semmiféle pillanatnyi eljárással segíteni nem lehet. A mikor tehát tömegeket mozgósítanak s ekszcesszusokra ragadnak ebben a kérdésben, akkor valójában nem a népjólétnek érdekét szolgálják, nem a drágaságnak ellenszerét keresik, hanem más valami célra törnek, amely a drágaság kérdésével semmiféle összeíügésben nincsen s amelyhez közeledni vélnek a politikai zavarkeltéssel. Kétségtelen, hogy a drágaság nem mai keletű. A legrövidebb emlékezet is tudhatja, hogy egy évtizede már állandó a nép millióinak jogos panasza a legelemibb szükségletek árának emelkedése miatt. A kérdés elméletileg egyaránt foglalkoztatta a kormányokat és hatóságokat és valami gyakorlati intézkedés is történt a drágaság egyes tüneteinek enyhítésére. Maga a drágulás még megállítható sem volt eddig, annál kevésbé megszüntethető. A gazdasági fejlődés uj iránya, a konjukturák teljes megváltozása kell ahoz, hogy ez a népcsapás gyökeresen elháruljon. Héderváry Károly gróf miniszterelnök a husiparosok küldöttségének adott nevezetes válaszában egyszerűen és pregnánsan jelölte meg ezt az igazságot. Azon kijelentését, hogy a bajnak tulajdonképeni kútforrása a termelésben van, mi sem igazolja jobban, hogy csak egy jelenséget említsünk, mint az a tény, hogy például Románia a neki vámszerződésileg biztositott husbehozatali kontingenst nem birta kihasználni. A kormányok részéről tehát, bárha jelentős kereseti osztályok tiltakoztak is ellene, részben nemzetközi szempontokból történt kísérlet oly intézkedésre, mely az élelmezés drágaságát valamelyest csökkentse. de a várt enyhitő hatás nern következett el. Ilyen körülmények között érthetetlen, hogy bizonyos oldalról a kormányt próbálják vádolni és felelőssé tenni a drágaságért. Ha ellenzéki részről ezt a mindenkit egyaránt sújtó jelenséget is politikai hangulatkeltésre akarják felhasználni, az, ismerve a magyar politikában divatos harcmodort, érthető. De hogy erre a térre tévednek a szociáldemokraták is, akiknek vezéremberei épen a gazdasági kérdésekkel hivatásszerűen és alaposan foglalkoznak, ezt sajnálatosnak kell tartanunk annyival is inkább, mert a mai szociáldemokrata népgyüléseknek a határozatai jórészt nyitott ajtót törnek be. Hisz kerek huszonnégy órával e népgyűlések és e határozatok előtt a legilletékesebb helyről, a miniszterelnöktől hangzott el az a nagyjelentőségű nyilatkozat, mely szól nemcsak a husiparosoknak, hanem az egész országnak, hogy a jelen kormány a husA drágakő. Irta Michel Corday. A báró belépett a fogadóterembe, ahol a tapéták és csecsebecsék kiáltó pompája igyekezett eltakarni a bútorzat szegénységét. Letilt a jósnő elé. Meglepő volt az ellentét e yörösképü, szürkehaj u, feszülő gyászruhába préselt kolosszus s a meghatározhatatlan korú, kendőzött arcú, kiélt asszony közt. — Asszonyom, az a csapás ért, hogy egy héttel ezelőtt elvesztettem hitvesemet. Most, hogy eltemettem őt s végrehajtottam utolsó kívánságait, egy gond nem hagy nyugodni s üldöz bánatomban is. Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek öntől. Feleségem halálos ágyán hü cselédjére akart egy titkot bízni. Kérte, hogy hozzon el neki egy tárgyat, amely drága és becses volt neki. De még mielőtt megmondhatta volna neki, hol rejtette el, megkezdődött az agónia s a titok rejtve maradt. Úrnője halála után a hü cseléd elmondta nekem hitvesem vallomását. A kincs rejtekhelyét nem mondhatta meg és igy nem volt más hátra, mint kutatásokat eszközölni az egész házban. Mielőtt elkezdeném a kutatást, eljöttem önhöz, tán jó szemei fölfedhetik nekem a rejtekhelyet. A nemesi udvar, ahol lakom, igen nagy terület, ön meghatározhatná a helyet és megkönnyithetné kutatásaimat. A báró nem mondta meg az egész igazságot. A valóság az volt, hogy feleségét nem is annyira a betegség, mint a bánat vitte a sirba. Durvaságával, zsarnokságával, féltékenységével állandó gyötrelemmé tette életét. S az elrejtett drágakövet sem kegyelemből kereste, hanem tisztán pénzsóvárságból, kapzsiságból. — Bizonyára megtakarított pénzéből vett egy drága ékszert és elrejtette ő előtte. Halála előtt még egyszer látni akarta, talán fel is akarta tenni, hogy lássa magát a tükörben. Oh! Hiúság! Asszony a neved. A jósnő nem folyamodott sem a kártyákhoz, sem a hipnotikus álomhoz. Azt állította, hogy az arcból tud olvasni. S valóban le is olvasta a parlagi nemes arcáról mohó pénzvágyát. — Látok, — mondta komolyan — egy bútort . . . egy sötét szobában. Egy rejtekhelyen egy ékszerdobozt, egy kis csomagot. — Milyen bútort? Melyik szobában? — A bútor régi. A szoba nagy. Nem laknak benne. — S a tárgy? Értékes? — Igen. Végtelenül. Megbecsülhetetlen az értéke. A báró lihegett a vágytól, hogy a drágakövet birtokába keritse. Alig hogy hazatért, hozáfogott a kutatáshoz. Már tiz-tizenkét szobát átkutatott az óriás udvarházban, felnyitotta az összes fiókokat — hiába. Torka kiszáradt a sok portól, amit le kellett nyelnie, keze, arca fekete lett a piszoktól, de ez őt föl nem tartóztatta. Még a padlásokra felhordott régi, szétdüledező bútorokat is átkutatta —hiába. Milyen értékes tárgy lehet az, amit a felesége oly gondosan elrejtett. Nem egy drágakő, nem egy gyémánt, bizonyára egy hajék, egy diadém, egy nyaklánc. Ha meggondolja, hogy halálos ágyán ennek szentelte utolsó gondolatát. Elmúlt két nap. Se enni, se aludni nem tudott. A harmadik nap elölről kezdte. Az egyik szalonban volt egy Louis XIV. korabeli iiveges-szekrény. Egyike volt ez azoknak a családi bútordaraboknak, melyekbe el szokta zárni a család minden gazdagságát. Nagy méretei miatt egy félreeső szobába tették. Sok titkos fiók volt benne. A báró kalapáccsal és vésővel fölfeszitette a fiókokat... Semmi! Hát nem fogja megtalálni a drágakövet soha. Végre egy fiók magától fölpattant. Semmi kétség; ez lesz a rejtekhely. Közel immár a győzelem. A fióknak két rekesze volt. Az egyikben egy selyempapirosba göngvölt csomagocskát talált... Végre! Végre! Mohó kézzel felkapta s felnyitotta. Már ez is csalódást keltett benne, hogy a súlya nagyon könnyű volt. A papiros kis dobozt rejtett s benne néhány levelet. A báró átfutott néhány sort, káromkodott egyet, durva szitok kelt ajkán s a csomagot a földhöz vágta. Szerelmes levelek voltak, melyeket egy imádó intézett a feleségéhez. Elárulták neki egy gyengéd kaland titkát. A szerencsétlen asszonv bosszút állt a szivtelen zsarnokon. Ez volt tehát a kincs, melyet halála előtt látni akart még egyszer s megsemmisíteni, hogy ne jusson a férje kezeibe.