Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-20 / 215. szám

1911 szeptember 20 DÉLMAÜYARÖRS£ÁŰ 13 Klasszikusok a cirkuszban. (Fovárosi tudósítónktól.) Reinhardt Miksa társulata kedden este bemutatta a budapesti LSeke! :ow-cirkuszban Oedipusz királyt Ebből az alkalomból megemlítjük, liogy Jászai Marinak támadt körülbelül busz év előtt az az ötlete, hogy Sophoklest ne a szokott színpadon, liaenm újszerű, nagyobb méretű környezetben mutassa be. Magától jött-e erre az ötletre, vagy valami hasonló kísérlet ihlette-e meg, nem tudjuk. Annyi kétségtelen, liogy Sophokles költészetéhez illőbbnek, stílszerűbbnek gondolta, ha kiviszi müvét a mindennapi, fedett modern színházból, ki a szabadba, a természet ölébe. Így került a görög klasszikus Nagyváradon szabad ég alatt szinre. Hasonló ötlet vezette később az ily fiatalon elhalt Justh Zsigmondot, midőn falun a szabadban francia klasszikus vígjátékot adatott elő — a nép számára. Utóbb egymásután érkeztek külföldről, nevezetesen francia földről hirek, liogy egyes rendezők künn a szabadban, ókori színházak romjain próbálkoztak görög klasszikusok bemutatásával. Majd egy neves francia iró régi kastélya különböző tereit és csarnokait használta fel színpadi célokra, hogy ott egy, a középkort festő dráma megfelelő milieujével a valószínűségnek minél liivebb hatását keltse. Midőn ezt az ötletet már teljesen elnyiitték, S már világszerte mindenütt rendeztek amphiteatrumban és kolosszeumban, romok között és restaurált várudvarokban, rónákon és domboldalakon felelevenített klasszikus előadásokat: utolsónak jelent meg a nagy Max, a Reinhardt, a Stockholmtól Budapestig állandóan műízlést terjesztő, körutazóigazgató és vándor-rendező, aki az eszmét legügyesebben tudta tőkésíteni és kamatoztatni. Azaz bogy — legyünk iránta méltányosak — az ő érdeme nemcsak az üzleti ügy leggyakorlatibb lebonyolítása: — ő magát az eszmét, amely — mint a felsorolt példák, mutatják, — sokféle változatban keringett s szilárd alakot ölteni nein tudott, végre stílszerű módon megrögzítette. Éles szeme meglátta, hogy szabad ég alatt, ókori omladék közepette, vagy más exotikus nyilt helyen a modern nagyvárosi közönség nem esődithető kellőkép össze. „Warum in die Weíte scbweifen, ist ein Cirkus doch so nali", — ez volt Reinhardt eredeti ötlete s kibérelte a német föld s a kapcsolt részek legkülönbözőbb lovardáit az antik művészet számára. Bizonyos, hogy csupa meglepetés ez az előadás. Újszerű, érdekes, lenyűgöz minden embert, bármily igényekkel is lépett be a cirkuszba színházat látni. Ámde megjegyezzük, csupán jellemzés céljából, liogy amit a cirkuszelőadások nyújtanak, mindennek mondhatók, de görög színháznak nem. Mert hisz a diszletek, a rendezés, gépezet, kórus, kotüornus, szócső, minden-minden más, mint hajdan volt, azaz, hogy ma már egyáltalán nem alkalmazható, sőt nincs is senki, aki bizton tudná, hogy mikép alkalmaztatott. Számtalan egymástól eltérő tiidóselmélet törekszik a régi színházi előadásokat rekonstruálni de ez immár lehetetlen. Modernnek tehát nem mondható e furcsa vállalkozás hisz ósdi akar lenni. Antiknak sem mondható, hisz egyáltalában semmit sem ád a régi módon. Tehát csak omolyan felemás munka, melynek egyedüli célja: szenzációval minél több hallgatót hódítani a nézőtéren. A cirkusz helyisége meg épen a legalkalmatlanabb valamely ókori illúzió ébresztésére. A mai szinház aránytalanul jobban hasonlít az ókorihoz, mint a mai lovarda, melynek egyáltalán nincs is színpada. Jó klasszikus eőadást nem is primitív külsőségek állítólagos utánzásával, vagyis meghamisításával, hanem művészi előadással kell elérni. Ehez elsősorban kitűnő színészek kellenek. Reinhardt társulata pedig bővelkedik ilyenekkel. Ez az oka a minden részletben való újságon kiviil, hogy Oedipusz előadásával meghódította már egész Európát, — Budapestet se véve ki. fiz utca prófétája. — Egy pap tragikomédiája. — (Saját tudósítónktól.) A nappali tülekedésben nyomtalanul surranunk el olyan jelenségek mellett, amelyekben különös érdekességek rejlenek. Nem kutatjuk azt, ami van, megelégszünk a létezésükkel. Ebben a közönyben megsemmisül az élet sok szines mozaikja. Porba vész minden és mi benne taposunk a porban, szétlapítjuk, ami elénk gurult,. Néha valami megkap bennünket, amire fölszisszenünk. A porból kilábalunk a tisztásra s minden idegsejtünk megfeszítésével belebámulunk a legparányibb valamibe is., Csodaszerünek találjuk azt, amit látunk, ami az utunkba került. Néha egy fillér is fölizgatja a képzeletünket, máskor meg az egymásra halmozott kincs sem vált ki különösebb gondolatot. Az emberekkel is ugy vagyunk. Felületesen végigsétáltatjuk rajtuk a tekintetünket, a szemükbe kacagunk, vagy megkönnyezzük őket. Mindez egy pillanat. Honnan esett közénk, mit forgat az agyában, mindegy. Itt jár előttünk, vagy mögöttünk, a lábunk nyoma rátapad a lába nyomára. Naprólnapra és évről-évre igy nyomul az idő a végtelenségbe és mi nem kapaszkodunk utána. Minden nap a régi látásokra ébredünk, nincs, ami elkápráztassa a szemünk. sJnottsággal, megszokott ritmusokban gördülnek a percek, amikre ráállitott bennünket a sors, hogy végigfussuk rajtuk az életet. Néha megbillenünk és uj utakra vágódunk és testünkből kisercen a vér: kicsúsztak alólunk a percek. Az ilyen ember előtt megállunk néhány pillanatra és megbámuljuk. Valami olyasmit találunk benne, ami elüt a megszokottságtól, tehát érdekes. Uj életforma, más szokások, amik befészkelődnek az idegeink közé és belénk szuggerálják a kutató érdeklődést. Az ilyen ember élete legtöbbnyire tragikus. Valami kemény megrázkódás zökkentette ki az útjából és aztán rázudult minden baj. A kik elmeentek mellette, gúnyolták, kikacagták, megrugdalták. Nincs kegyelem az elbukottnak, megkövezi, aki rátalál. A szerencsétlen ember aztán teljesen átformálódik, uj légkörben érzi magát. Nem ismer tekintélyt, nem vár senkitől semmit. Idegennek érzi a környezetét, gondolatban mindjobban föléje emelkedik és megvető gesztussal int arra, amit lát. Szegeden is él egy ember, aki mellett nyomtalanul elsurranunk, pedig szokatlanul érdekes tragélia életének minden fejezete. János, ezen a néven ismeri az a kevés ember, aki néha érintkezik vele. Pálinkaszagu, lerongyolódott ruháju a János. Magas szikár alak, csontos arcu. Ingatag járású, a szeméből megtört fény sugárzik, az erei kidagadtak. Zsiros szélű puha, fekete kalap van a fejébe nyomva, a nyakát tarka kendővel burkolja körül. Járás közben felsőtestével föltűnően előrehajlik és a kezeit széles ivben lóbázza. Az utcán állandóan hangosan beszél magában. Latin citátumokat basznál, görög bölcsek mondásait idézi. Akit a járókelők közül érdemesnek tart, megszólít és beszédbe elegyedik vele. Beszédében az aktuális eseményekből fantasztikus színekkel megrajzolja a jövőt és a történelem eseményével argumentál. Nem tür ellenmondást. Bámulatos pontossággal beszél a világeseményekről és a világtörténelem kiválóbb alakjairól. A magyar közélet vezéreiről ugy beszél, mint bizalmas barátairól. Tisztában van a társadalmi mozgalmak jelentőségével, ismeri azok eredetét.. Ez az ember, az a lerongyolódott, züllött alak, akivel, ha szembekerülünk, kigúnyoljuk, valamikor katolikus pap volt. Széles műveltségű, modern gondolkodású pap, akinek fényes jövőt jósoltak. A tudása előtt mindenki meghajlott, szimpatikus egyéniségét mindenki becsülte. A komoly gondolkodású pap azonban nem tudott beilleszkedni az egyház dogmatikus keretéhe. Érdekelték a világi események, különösen a legszebb világi események: a nők. Ezt nem titkolta senki előtt. Sőt később a legnagyobb nyíltsággal adott érdeklődésének kifejezést. Emiatt meg kellett válnia a reverendától. Olyan ellenkezésbe jutott az egyház törvényeivel, hogy nem maradhatott annak kötelékében. Nem volt vagyona, a magánéletben irnokoskodni kezdett. Megunta ezt a mesterséget és bánatában mindig lerészegedett. Lassan teljesen lezüllött, belsőleg elpusztította az alkohol, összeroppant az egykor daliás pap. Emberroncs volt, akire szánalommal tekintett mindenki. Irodában már nem használhatták, kikerült az utcára. Alamizsnáért könyörgött, naphosszat rótta az utcákat. Majd a paralizis tünetei mutatkoztak rajta. Attól kezdve a butik volt a menedékhelye. Ha összekoldult néhány fillért, bement a butikba és leitta. Nem szánta már meg senki, ugy bántak vele, mint a többi butikossal. Beleélte magát a helyzetébe és most már semmiben sem üt el attól a milieutől, amelyben él. A butikban is, az utcán is rendszerint filozofál. Érdekes, amint a züllött alakok letelepednek egy asztal köré és megindul a tereí'ere. Ha János viszi a szót, senki nem meri megzavarni. Nagy nyugalommal hallgatják és bólogatják a fejüket. Jól ismerik, ki a János és nagy előttük a tekintélye. Legtöbbször aktuális politikai kérdéseket vitatnak. Valaki akad a társaságban, aki kitudja betűzni, mi van a krajcáros újságban, a többiek összebújnak és hallgatják. János legtöbbször megakasztja az olvasást: — Nem ugy van az, barátaim — szokta mondani — nem az most a helyzet súlypontja. Arról van szó hogy amikor Deák Ferenc — akinek a bölcsesége előtt különben meghajlok — megcsinálta 67-ben a kiegyezést, hát azt nem egészen jól csinálta meg Azt a tévedést nyögjük most, de nem baj, barátaim, kiheverjük. Nagyobb csapás is ért már bennünket, mégis éliink. Hát én azt mondom, liogy ezután sem halunk meg. A Khuen meg a Tisza Pista tudják, hogy mit csinálnak. Azért szavalni lehet, hát csak teljék valahogy az idő a parlamentben, minden embernek más a szórakozása. Az azonban bizonyos, hogy nem egészen jól van, ahogy van. Na. Az az újság is ezt akarja mondani, csak másképen. Hát most értitek, igy áll a helyzet. A társaság megelégedetten bólogatott. Majd leültek alsózni és tovább pálinkáztak. János is közöttük maradt, ő a prófétájuk. Mindenben tanácsot kérnek tőle és megbíznak a szavában. Még a jövőről is beszél nekik. Az újításokról, amiket kikombinál az emberi ész. Megjósolja, hogy szebb napok is virradnak majd a népre. A napokban találkoztam az utca prófétájával. Elémbe állt és megszólított. — Bocsánat, uram — mondta — de érdemes lesz meghallgatni, amit mondok. A- jövőről van szó. Nagyon törtet az ember, ebből baj lesz. Most mindent egyszerre akar megmarkolni. De kicsi ám hozzá kérem a tenyere és majd a nagy kapkodásban azt is kiejti, ami már benne volt. Ez csúnya dolog lesz, de nem lesz máskép. Röpül tengerek, hegyóriások fölött, szinte belekapaszkodik a felhőkbe. Micsoda pottyanás lesz ebből egyszer! Hát kérem, az egész csak pillanatnyi diszpozíciótól függ, meg a lélekjelenlét a kormány. Azt is olvastam, hogy a napokban errefelé járt Edison. Az egy nagy stájgeroló. Miket beszélt az össze-vissza. Ha ugy van, hát ő a Messiás! Pedig nem egészen ugy van az. Szó sincs róla, szép az amit eddig csinált, hasznos is, de a munkájára jövőt alapítani nagy könnyelműség. Mind-