Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-10 / 207. szám

19Ü szeptember 10 bÉLM AQ V ARO&S2ÁŰ 15 A japán nő. Japánban a házasságot rendesen valamelyik jóbarát, az úgynevezett házasságközvetitő szokta közvetíteni a fiatalok között, még pedig díjtalanul. Csak miután elő van készítve a talaj az ismerkedésre, gondoskodik a házasságszerző a „mi-ai"-ról, azaz olyan alkalomról, hol első izben találkoznak s először látják egymást a fiatalok, valamelyik teaházban vagy színházban rendezett találkán, akik ha kölcsönösen megtetszenek egymásnak, ennek jeléül ajándékokat küldenek egymásnak a következő napon. A házasságot megelőző udvarlás tehát ismeretlen Japánban, amint hogy nem ismerik ott a csókolózást sem. A találkát csakhamar követi a menyegző' A menyasszony uszályos, hófehér selyem kimonót ölt magára, dereka köré csavarja a hátul csokorra kötött széles, pipacspiros övet, az obi-t, fejére tűzik az összehajtogatott fehér kendőből formált menyegzői fejéket, mely a mi gyermekeink papircsákójához hasonlit, csupán laposabb valamivel és zárt palankinban viszi két ember a menyasszonyt leendő férje házába, hol egy földiszitett szobában, a családtagok jelenlétében három-három csésze szakét, azaz rizsbort iszik a fiatal pár egy közös csészéből, mire férj és feleség lesznek. Erre persze nagy lakoma is következik. A megtörtént házasságkötést utólag bejelentik a hatóságnál. Japánban a fehér a gyász színe s épen ez okból megy a japán leány fehér ruhában az esküvőjére; de még a menyegzői palankin is, melyben az esküvőre viszik, szakasztott mása a temetési palankinnak. A fiatal asszony ugyanis ettől a naptői kezdve meghalt saját családja részére. Ezután már csak férjének és a férje szüleinek tartozik engedelmességgel, ha pedig özvegységre jutna, ugy még legidősebb fiának is. Az elmondottak után azt hihetné bárki, hogy a japán férfi ós nő között igen hideg ós laza a házassági viszony, pedig hát ennek épen az ellenkezőjét látjuk Japánban léptennyomon. — A japánok családi életénél bensőségesebbet el sem lehet képzelni. A japán nőnél jobb feleséget, jobb anyát, keresve sem lehet találni e föld kerekségén. Csak látni kell, hogy minő gyöngédséggel veszi körül minden japán férj a feleségót! A japán nőnek férjéhez való ragaszkodása s hűsége egyenesen megható. És mindezt egy olyan országban látjuk, melyről a felületes észlelő azt állithatná, hogy lazább erkölcsök uralkodnak ott, mint a föld bármely más országában. Mert tudni kell, hogy Japánban a leány igazán szabadon rendelkezik maga fölött ós szabadon adhatja magát oda bárkinek, de csak addig, mig leány. Attól a pillanattól kezdve, midőn férjhez ment, igazán csak a férjéé még az olyan asszony is, kit talán egy nyilvános-házból emelt a férfi magához feleségnek. A házasságtörés úgyszólván ismeretlen Japánban. Sohasem fogom elfelejteni a német öreg urat, kivel Simonoszekiben ismerkedtem meg egy este a szép Szajna-szálloda éttermében. Az öreg ur már harminc esztendeje él a legboldogabb zavartalan házasságban egy japán nővel. Könnyektől csillogó szemekkel zengte nekem a japán nő dicséretét, elmondva, hogy nincs a japán nőnél odaadóbb, hűségesebb és jobb feleségezen a nagyvilágon. Sok európaitól hallottam odakint ugyanazt. A japán nő egyetlen boldogsága a férje, a gyermekei. A japán nő igazán élettársa a férfinak. A japán nők közt ritkán fordul elő a hisztéria, mely betegség annyi családi boldogságnak megrontója a mi tulcivilizált, ideges nyugatunkon. Ott ugyan nem csinál a nő családi jeleneteket a kalap, a toilette, vagy a bútorok miatt, lóvén Japánban a leggazdagabb és legszegényebb lakás berendezése egyforma, valamint, hogy évszázadok óta egyforma a kimonók szabása is és nincs semmiféle divat szeszélyének alávetve. A női kalap pedig teljesen ismeretlen. Bosóky Dezső'. 71 munkásnak . . . Szeiid szonettek szende tejüvegén keresztül Meglátod-e, ó testvér, feléd nyújtott kezem? Vig ünnepnapomon rímek csellója csendül Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresemf Tudod-e, hogy e selymek, ezüstök, mind e pompa, Mind csak művész kezekkel emelt ravatalok, Mind sorsomat disziti, mind sorsunkat zokogja 8 egy elveszett éden, mely betűin ragyog. Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva, Vagy vigan fütyörészve polgárai vagyunk, De irigy istenek és hóditók haragja Kizárt örökre minket... Mig áldozik napunk. Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Egy uj éden kinyíló távol kertjét lesem S ka jobbom, mely feléd nyúl, meglátod a vimektül Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem! Juhász Gyula. Középkor, E sárban cammogó föld, e harcos lángba görgő Vén obsitos peresses gúnyája már repedt, De égett mellén egykor nagy tűzzel tündököltek Keresztek és brokátok, királyi ékszerek. Kigyulladt homlokán a vaspánt keményen izzott, Templomkövekre térdelt, mint egy setét barát És néki ministráltak és éváztak előtte Bús gyolcsban a leányzók, holt gyászban az | anyák És néki énekeltek és néki gyújtogattak Olajat, viaszt, gyertyát, ként, fáklyát, csillagot, És néki festegették az esték kék virágát Kolostor hiis homályán a szent és szűz rabok. És zöld szemei tükrén mily mélyek, mágikusak, Süveges tornyú házak cikornyás rajza ül, Csapszék, tölt kupa, korsók, mulató muskétás nép, Köztük a vörös ember. Egy csonton hegedül. Emőd Tamás. Jsmeretíen társam. Ugy hajnaltájt mélázva jöttem 8 hozzám lopódzott valaki A nyirkos, fázós ködben. Egyedül mi ballagtunk ketten. Én és társam, a valaki A bágyadt szürkületben. A lámpák sorra mind kimúltak És ő halkan, megeremegön Idézte föl a multat. Rég eltemetett álmok, vágyak Gordonka csengésű szaván Mind vissza-visszaszálltak. Csak biztatott én fejem ráztam, Ugy mentünk az utcák során, Én álmosan ő lázban. • Majd végül kacagtam rekedten. Elhallgatott. — Megálltunk S egymásra néztünk ketten. Ajtómnál várt reám a reggel. — Társam elfáradt s elmaradt. Eltűnt a szürkülettel. Vándor Tál. Szomorú ének Hosszan dalolni kellene Dalolni szomorút, Kezem fejére ejtene Egy hervadt koszorút: . « Belé tűznék sárgát, lilát, Hajába tűznék pántlikát, Szivére régi bút. És szólani is kellene Lassacskán... szenvedőn, « Mig a szókból kitellene Halotti szemfedőm: • Dadogni hozzá szépeket, $ Becéző drága éneket, Egy elhagyott mezőn. * v<'S.~..—" - - És elindulni messzire, Ha jönne majd az éj, Megállani még egy percnyire Az ablaka elé: Tükörrel fényt behinteni i Árnyékom rá vetíteni És elballagni szótalan' A másvilág felé. Ambrus Balázs.