Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-02 / 149. szám

1911 julius 2 DÉLMAGYARORSZÁG 17 . „E15a kiKluhszokások Londonban. (Saját tudósítónktól.) Még a mult század közepetáján is az a körülmény, hogy valaki tagja valamelyik ismertebb angol klubnak, az illetőnek rangot és tekintélyt adott a társaséletben. Az előkelő klub tagja előtt meg nyilt a főváros minden kapuja. Senki mást nem vettek jobbhirii klubba föl, csak akit a születés, név vagy befolyásos jóakarók támogattak. A választás fehér és fekete golyóval történt s a visszautasítás nagy szégyennel járt. Mint Ratph Nevill-nek London klubjairól most megjelent érdekes könyvében olvassuk, az előkelő kaszinók a tizennyolcadik század elején Londonban nagyon elterjedt kávéházakból sarjadzottak ki. A kétszáz év előtti kávéházat pedig ne modern szemmel nézzük, mert kényelmet, csillogást bizony hasztalan kerestünk volna bennük; berendezésük a lehető legegyszerűbb volt. Még hatvan-hetven évvel ezelőtt is legföljebb harminc klub volt Londonban, mindössze ezerkétszáz taglétszámmal, mig mi keveset mondunk, ha kétszáz londoni klubról beszélünk, melynek több mint kétszázezer a tagja. Régebben a londoni ember nem kivánt a klubjától egyebet, mint kényelmes karosszéket és jó meleg kályhát. Johnson dr, az ismert költő és tudós ugy nyilatkozott a legnagyobb komolysággal, hogy egy látogatott és szórakoztató klub mindenik széke a földi boldogság trónusa. A régi egyszerűségből és szokásból sok mindmáig megmaradt, jórészét azonban elfutta az idők szele. Több londoni klub asztalán például még ma is látható egy óriási burnótszelence, mely közhasználatra szolgál. Sőt akad olyan is, melyben a dohányzás, ha nincs is, mint annakelőtte, teljesen száműzve, de csak erre szolgáló helyiségekre szorítkozik. Elképzelheti a mai ember, aki már a nők dohányzásához is hozzászokott (Angliában minden előkelő nő dohányzik, a legtöbbje nyilvánosan is), mekkora forradalmat idézett elő a hatvanas évek klubjaiban a dohányzás kérdése. A White-Klub-ban, mely a legelőkelőbb kaszinó volt, 1845-ig egyáltalában nem volt szabad szivarozni. 1866-ban azt követelte néhány ifjabb tag, engedjék meg nekik a dohányzást a maguk külön szobájában. Ez ifjabb tagok egyike volt a walesi herceg, aki később VII. Edvárd néven Anglia trónján ült. Az idősebb klubtagok azonban semmi áron nem hajlottak erre a merész reform-ra aminek az lett a következménye, hogy az ifjabb tagok, a walesi herceggel az élükön, kivonultak a kaszinóból és megalakították a Marlborough-Klub-ot, melynek Edvárd haláláig tagja maradt. A régebbi londoni klub senki emberfiát meg nem tűrte falai között, ha nem tag. Aki valamelyik ismerősét kereste a klubban, meg kellett annyival elégednie, hogy kihivassa, a klub belsejébe nem volt szabad lépnie. Ez a szabály ma is teljes mértékben és kérlelhetetlenségben divik a katonai GuardsKlub-ban. Az Arthur-Klub-ba lakomára csak ujabban mehet vendég, a Carlton-Klub-ban az előcsarnoknál beljebb nem juthat, az Athenaeum-Klub'ban külön vendégszoba van Nem kell különösebben hangoztatni, anynyira magától értetődik, hogy az angol urak sok pénzt költöttek el társaskörükben. Volt akárhány tiszteletreméltó gentleman, aki este nyolc órai gazdag ebédje után öt üveg tokaji vagy rajnai bort és legalább ugyanannyi pezsgőt ivott. Mindennap. Mert a klubtag csak a kaszinóba étkezett, másutt nem is esett volna neki jól. Az egyik norfolki hercegről fönmaradt annak az emléke, hogy mikor vacsora után elázott, két szolgája külön e célra készített szétszedhető székbe ültette, mely beillett kocsijába. Igy ment haza. Amikor meg a klubban aludt, ezen a széken vitték föl az emeletre. A mostani londoni klubbok valamennyije diszes palota és minden elképzelhető kényelmet nyújtja tagjainak. Különösen nőtlen ember számára mbecses, akinek valóságos otthona. Itt étkezik és. itt tölti szabad idejét. Nem kell újságot járatnia, papirost, könyvet vennie, talál a klubban mindent. A legtöbb londoni klub lakószobákat is berendezett tagjai számára. Régente a klubélet csak későn este kezdődött és jóval a hajnali pirkadás utánig tartott. Különösen azokban a klubokban, nagy pénzbe folyt a játék. Manap éjfélkor, de legkésőbb éjfél után egy órakor már alig található jobb londoni klubban valakit, sőt pénzbírság vár arra, aki idejében haza, vagj a szobájába nem távozik. Legélénkebb az élet reggel, délben és uzsonnakor. Azután megtelik az olvasó- és Írószoba. Némelyik londoni klubnak akkora könyvtára van, amilyenre a leggazdagabb magánembereknek sem telik. Minden ország legújabb irodalmi müvei megtalálhatók benne és a falon függő Silence (csöndet kérünk) fölszólitás gondoskodik róla, hogy a szomszédos teremben ne lehessen mást hallani, csak a szolgálatot teljesítő hivatalnokoknak a vastag szőnyeg tompította halk lépése-zaját, valamint az átlapozott könvvoldal zizzenését. A legtöbb klub föltétlenül kirekeszti a nőket falai közül. A klubélet egy fanatikus hive a klubot — elég udvariatlanul — a nők elől való menedékhely-nek nevezte. Igen jellemző erre vonatkozóan egy anekdota, melyet Ralph Revill a könyvében emlit. Shand-tó], az arisztokrata Turf-Klub igazgatójától valaki azt kérdezte, mikor szokott egyik tag a klubba föllátogatni? Shand szomorúan ezt felelte: — Az bizonytalan. Mióta házasember, letett minden rendes szokásról. Vasárnap. Délutáni felhők szótlanul járnak, az utcát kéken befogja az égbolt, kis harmonikából sir, ami rég volt: sok meleg örömmel részeg vasárnap. Sok meleg öröm most újra szivemé lett. Álomrejtegető bolondkirályok, be szép, ahogy halkan, titkon szivárog mi piros szivünkbe a gyönyörű élet! Eehner István. 7lz öreg szőnyeg estéi. Vidám vasárnap áldott estje, A csend bolond ütembe lüktet . . . Egymás előtt a földön ülve, Simogatjuk a szőnyegünket. Keleten termett vékony ujját Látom az álmos, vén asszírnak, Amint szint színre válogatva Formát keres álmainknak . . . Az övét, — a tiéd, — a mások álmát... Mindét, kik e szőnyegre ülnek 0 látta akkor révedezve, Mikor szőtte a szőnyegünket. Vasárnap volt. Gránát virágzott, Minden vér akkor csókra vágyott a vén asszír a szőnyegbe hímzett Leer.vörös, véres virágot. . . . E szőnyeget boldog verítékkel Sok száz asszonytest illatozta. E szőnyegen ezer boldog óra, Csókos nász esett már azóta . . . aS vidám vasárnap áldott estjén A szőnyeg ezer vér virága Bolond illatját szórja, szórja A mi szerelmes kis szobánkba. Dutka Ákos. JCóröézÖati. Rossz csontjaimra rákarcolta Képmását torzul a halál. Fölfeslik árva tagjaim férce — A csönd már a kapuban áll. Parádés csönd jön él majd értem Egy ázott, szomorú napon. Soha még ily csöndért nem jött él a csönd. Nem lesz majd se asszonyom, se papom. Csak lesz majd egy ágy és rajta egy arc, Két kéz, két nagy kékeres kéz. És a csönd odalép, meghajtja magát, Felölel s odasúgja, hogy: Kész! És szállunk tova, oda, hol a zefir Anyaméhe dalolva-dalol; Hol a por, mint a bor, forradozva tüzel Fehér tengerek vize alól. Szemembe szemedből egy szende sugárt Ez útra magammái viszek: S odalenn, hol a színnek is magva szakad? Megállnák a lomha vizek. Kimosni szememből szemed sugarát: Belecsurgatom mind, ami vie . . . S elázott szemekkél is látlak tovább, Te íztéli szin! Színes íz! Somlyó Zoltán. Szerenád. Ha virág lehetnék, Nefelejcscsé válnék: Zöld mezőben minduntalan Az utadba állnék. Ha madár lehetnék, Vadgalambbá válnék: Ablakodra édes vágygyal lurbékolni szállnék. Ha illat lehetnék, Lehelleled lennék. Imádságos, szép ajkadról A mennyekbe mennék. Hogyha fa lehetnék, Szomorú füz lennék: Hosszú, siró ágaimmal Sírodon pihennék! Ábrányi Emil.