Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-25 / 144. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 junius 27 vak is, mert nem látja, hogy diplomás nyomorgókkal és nyomorgó diplomásokkal tele van ez az ország. A zsurnalisztika sérthetetlen szuverénitása, fejlett harcrakészsége sokkal nagyobb hatalmakat is legyűrt már, mint aminők azok a gyönge legények, piti fiuk, akik nem értik meg az eseményeket, a modern élet alkotmányos szervezetét és azokat a mindenek iölött való nagy értékeket, amelyeket kivétel nélkül minden egyes emberre a becsületes újságírás ős a becsületes ujságiró fentart, biztosit és reprezentál. Természetes, hogy az újságírásnak és az újságírónak is vannak hiányai és hibái. Sőt: vannak ál- és zsaroló ujságirók, de ez külön szekta, amely az újságírói önfeláldozással és bolond ideahajszolással szemben a polgári erkölcsök mérlegére teszi az eseményeket és embereket. Az álujságirók özönével teremnek nagy és kis városokban, rendszerint az a diplomás osztály szolgáltatja őket, amely elégedetlen a tisztességes újságírással. Az ilyen ember azt hiszi, hogy merőkanállal szedett be minden tudományt, mert tiz könyvből levizsgázott és megromlik a a mája, ha közéleti bornirtságairől nem olvas naponta a lapokban. Mi jól ismerjük ezeknek az embereknek minden faját, nap-nap után dolgunk van velük. De egyegy ilyen nagyobb ügy néhány pillanatra felónk forditja mindig nagy messzeségekben és idegen közelségekben dolgozó tekintetünket. És amikor hirét vesszük a Zsilinszky-fiuk fölmentésének, amikor mérlegelni kívánjuk az eseményeket, az embereket, nem mondhatunk le arról a szerénytelenségről, hogy meg ne álljunk néhány pillanatra annál a munkánál is, amelyet mi végeztünk, mi, az élet legerősebb forgatagában élő, legtöbb kísértésének kitett és talán legnagyobb szenvedélylyel, legemésztőbb lázzal és gyönyörrel dolgozó ujságirók. Pásztor József. Justh és a nemzetiségek. (Saját tudósítónktól.) A legradikálisabb választói jog hivei azt igérik nekünk, hogy e reform megvalósulásával egyszerre megnyertük a nemzetiségeket. Justh Gyula azt állítja, hogy ő egyszavával nyert meg eképen tiz milliót. • Csodás statisztika! Mi a magunk részéről ugy vagyunk értesülve, hogy például a svábok igen csekély kivétellel jó magyarok s őket számunkra meghódítani nem lehetett alkalma Justh Gyulának. A ruthéneket sem igen hódíthatta meg, mert hiszen azok is híveink. A tótok túlnyomó nagy része ma móg a pánszlávizmustól idegen s őket se hódithatja újra meg. A románság nagy része szembefordul a dákóromán agitátorokkal s Tisza István gróf zászlajához csatlakozik; ezek se vártak a Justh megváltó igéjére, hogy hozzánk csatlakozzanak. A szászok pedig elsősorban épen azért híveink, mert félnek a legradikálisabb választói jogtól, mely őket elveszítené. Ezt a sok millió nemzetiségit mind le kell vonni a Justh Gyula tiz milliójából s e levonás után bizony kevés marad. De akármennyi is maradjon, tiz millió semmi esetre sem marad, — ennek átértéséhez nem kell sok matematika. Nemzetiségeink azon nagy tömegei, melyek a magyar állameszmének hivei, egyenlő és titkos választói jog nélkül is hivei maradnak. Azok ellenben, akik a pánszláv, dákóromán, nemzetközi vagy ultramontán szempontoktól vezettetve, a nemzeti államnál magasabb politikai célokat ismernek: sohasem lesznek támaszaivá a magyar állameszmének akármilyen egyenlő s akármilyen titkos is legyen a választói jog. Alapvető tévedés az, ha ugy tüntetjük föl a dolgot, mintha a választói jog egyenlősége ós titkossága cél volna az ő szemükben s nem egy nemzetellenes cél elérésére szolgáló eszköz csupán. Ha az volna a végcéljuk, ugy meglehetne érteni azt a fölfogást, mely ugy hiszi, hogy végcéljukat elérvén a választói jog elérésével, ennek behozatala után már nem lesznek többé ellenségeink. De olvassa el akárki a nemzetiségi programokat, ott láthatja, hogy a végcél egész más és nem az egyenlő ós titkos választói jog. Végcéljuk a magyar szupremácia lerontása, a magyar nemzetiségi egység megbontása. Végcéljuk az, hogy Magyarország ne Magyarország legyen. Ennek a végcélnak eléréséhez szükséges nekik a legradikálisabb választói reform. Ha a legradikálisabb választói jog megvalósulna, azzal pánszlávjaink és dákorománjaink csak egy ujabb eszközt nyernének a magyar szupremácia lerontására. Ők nem lennének azért magyar érzelmüekké, sőt erősebbnek érezvén magukat, elérkezettnek vélnék az időt arra, hogy valódi céljaikat megvalósítsák. És akkor nem azt értük volna el, hogy a pánszlávokat és dákoromá. nokat a magyar állameszmének megnyertük, hanem azt, hogy fölfokoztuk önbizalmukat, merészebbé tettük követeléseiket s azoknak elérésére fegyvert adtunk nekik. A szélső választói jog nem nyer meg senkit a magyarságnak. A nemzetiségek nagy tömege ma is anélkül is magyar barát. A nemzetellenes túlzók akkor azáltal még veszedelmesebb ellenségeinkké lesznek. Legveszedelmesebb volna azonban ez a kísérlet abból a szempontból, hogy a nemzetiségeknek ma még teljesen passzív, érzéketlen széles rétegeit fölrázná. A nép nagy tömege az élet nehézségeivel küzködik, talán gazdasági, közigazgatási és igazságszolgáltatási visszásságoktól is szenved. Aki ezektől megmenti, elégedetté s békés elemmé tette. De ha közéjük engedjük az agitátort, hogy Madame Dudesseix. Irta Henry Bataille. Ebbe a polgári családba néhányszor engem is meghívtak. Nyugodalmas levegő vette körül náluk az embert, s azokat az ételeket ettük, amelyek a magamforma agglegényeknek eszébe juttatják ifjúkorát, amikor még ő is otthon élt a családi körben. Dudesseix apónak kis korcsmája volt s a korcsma hátsó részében lakott ő maga a családjával. Ebéd közben fel-felállt helyéről, hogy a pincéreket megfigyelje egy kis ablakon keresztül, amint a hátsó udvarból bort hoztak a vendégeknek, ö rajta minden gömbölyű volt. Az arca, a szakálla, a szemei, a fülei, sőt még a hasa is. Felesége, Charlotte ellenben még ma is csinosnak lett volna mondható, ha el nern rontja arcát szájának különös petyhüdtsége, mely nagyon furcsán ejtette ki a szavakat. A fiuk, egy hamar felnyurgult s ütköző bajuszu kamasz, nyitott szájjal nevetett minden még oly ostoba megjegyzésen is. Gilbertnek hivták s az érettségire készült. A kis családot egy tizenhat éves leány egészítette ki, aki nagy soványságát türelmesen viselte s nem esett kétségbe orra rendkívül vörösségén. Ez az otthon, melynek levegője tele volt mindig hagyma- és borszaggal, a nyugalmas egoizmus mellett bizonyos megelégedettségre is vallott. Teljes egyetértés lakozott a kis család tagjai között. Á fiu kerek birkaszemeit jóleső kedvteléssel legeltette a nővérén, az anyján vagy az apján, a leány bután mosolygott s Mme Dudesseix egyszermásszor elégedetten dörzsölte kezeit. Egy este — éppen a sült burgonyánál tartottunk — megjegyeztem: — Bizony csak azt sajnálom hogy nincsenek gyermekeim. — Na, na, — felelte a kis kövér ur — a a gyermekekkel nagyon sok baj van. Charlotte asszonyhoz fordultam s igyekeztem mosolyogni: — Madame Dudesseix, aki német eredetű, bizonnyal nekem ad igazat. Meg vagyok győződve róla, hogy ő is népes családnak barátja, hogy nem bánta volna, ha legalább e kettőn kivül még egy gyermeke is lett volna . . . Alig ejtettem ki e szavakat, Dudesseixné ledobta a szalvettáját s zokogva ugrott fel az asztaltól. Valami bocsánatkérés félét dadogtam. A fiatal Gilbertre néztem: ajkába harapott, mintha szenvedne. — Végtelenül sajnálom — mormogtam. — Hiszen ön nem tudhatta — jegyezte meg Dudesseix. — Nekem kellene mentegetőznöm. Azaz a feleségemnek ... Az ördögbe is! Van-e olyan háztartás, mondta, amelyben ne lenne valami kis titok? — És a miénk olyan gyengéd, olyan fájdalmas! A kíváncsiság majd megölt. Mégis olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám akasztani a bizalom megnyilatkozását. Gilber valószínűleg megunta az ajkát csukva tartani, mert hangosan szólt: — Papa tán legokosabb lenne, ha nyiltan bevallanók a dolgot . . . És most már összes fogait láttatva mosolygott. Dudesseix felállt az asztaltól. — Én többet teszek ennél — jelentette ki. — Felvezetem a jóbarátunkat oda. Vájjon kapott-e ő már ebédet? De.csak nem feküdt még le? — Már megebédelt — szólt közbe a leányka — és fél óra rnulva ágyba kerül. — Jöjjön velem barátom. — szólt hozzám Dudesseix ur. A lépcsőházban izgatott arccal fordult hozzám: — íme a rejtély: nekünk ezeken kivül még egy gyermekünk van, egy fiunk •. . . Egy-két lépést tett felfelé a lépcsőn és visszafordult: — Meg fogja látni mindjárt. Ab, ő nem olyan, mint a többi. A hangjában bizonyos büszkeség volt hallható. A második emeleten egy cselédleány jött felénk, akivel pár szót váltott és azután igy szólt hozzám: Bemehetünk. Bementünk. Eleinte nem láttam semmit, csak egy rendes és közönséges hálószobát, majd az egyik sarokban valami csodálatos volt több hatvan centiméter magasságnál és aki egy gyermekszéken ülve, egy baskvedobot rázott a kezében. Az arca sárga és ráncos kiadásban ugyanolyan volt, mint a Gilberté, az ájka vágása ugyanaz, de baromibb kifejezésíi, a szemeinek vágása és szine is hasonló, de teljesen kifejezésnélküli és elmosódott.