Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-18 / 138. szám

2 DÉLMAGYARORSZAG 1911 junius 38 pótválasztást pedig a kormányrajutás mellett is aligha ússzák meg nagyobb veszteséggel. S amint a kezdet példája hatott Magyarországon, azon módon bekövetkezik a folytatás is itten. A politikai klerikalizmus Magyarországon akkora hatalomra bizonyára nem jut, mint a Lajtán tul, de talán ezért hamarabb fog bekövetkezni a bukása. Ma még talán jutnak tapsok Polónyi Gézának, akit az a szégyen ért, hogy a katolikus vallás védelmének örve alatt elmondott iarizeuskodásait egy katolikus pap: Hock János bélyegezte meg, de inára int Ausztria felől az alkony. Pövid uralkodásnak napja után a hosszú est. Vájjon értenek-e Magyarországon belőle ? S ha látják, léteznek az eddigi, széthúzást prédikáló utj okról? Vagy a közeli vég közepete arra ösztönzi őket, hogy csak annál duhajakban, annál vadabbul keressék örömüket és élvezetüket abban, ami ugy se tarthat sokáig? . , . Kossuth nem lesz jelen » vútlei-ö vitánál. Az ellepzék körében nagy feltűnést keltett az a levél, amelyet ma Kossuth Ferenc a képviselőház elnökéhoz intézett. Kossuth Ferenc a levélben két hónapi szabadságot kért egészsége helyreállítására. A szabadságot kérő levelet a képviselőház szombati ülésén mutatta be a Háznak Návay Lajos elnök és a képviselők, különösen a Kossuth-pártiak nagy meglepetéssel hallgatták. Kossuth Ferenc betegsége köztudomásu, mégis igen kelllemetlenül érintette a Kossuth-pártot, hogy a párt elnöke ép a véderőreformjavaslatok tárgyalása idejére megy szabadságra, anélkül, hogy erről előre értesítette volna párthiveit. A Ház a kért két hónapi szabadságot természetesen megadta Kossuth Ferencnek. Az érettségi. (Saját tudósítónktól.) Akasztás után mindig nagy vitatkozás támad arról, hogy el kell-e törülni a halálbüntetést, vagy sem. Épen igy az érettségi vizsgák ek'A. mindig fölelevenedik az a kérdés, hogy el kell-e törülni az érettségi vizsgák rendszerét, vagy sem. De bármennyire aktuális állandóan az ilyen probléma, a copfoktól nehezen válunk meg és bizonvos, hogy még jó ideig épségben marad az érettségi Vizsgák szisztémája. Az érettségire nincs szükség, de azért a pedagógiai rendszeren és egész közoktatásügyünkön olyan ősz copf az érettségi, hogy már egyszer tövig le kell borotválni. Nincs szükség az életben érettségi bizonyítványra,mert ez a bizonyítvány csak arra jó, hogy egygyel több legyen ama fontos akták száma, amelyeket valamelyik szekrényben, fiókban, vagy vaspántos ládában szoktunk megőrizni, bogv ha valamikor szükség lesz rá, előkereshessük. De mivel soha sincs rá szükség, azt se tudjuk, hol vannak azok a kitűnő bizonyítványok, amelynek a megszerzése annyi dolgot adott. Ma már éreznie kell mindenkinek, hogy az érettségi vizsga nemzedékeket megnyomorító inkvizició. Egy kegyetlenül kieszelt tortura, amelynek a gyötrelme nem hogy használna a pedagógiának, hanem árt, Az érettségitől való félelem már a kis diák egyensúlyát megbillenti. A tanuló abban a mértékben, ahogy közeledik az érettségi mumusához, ugy merül el egy léleknyomorító, sorvasztó gondba, amely minden ok és cél nélkül töri meg a diák életkedvét. Minek egy vizsga még ott, ahol már nyolc vizsgán volt alkalmuk a tanároknak kipuhatolni a diák képességeit. Az érettségi a legnevetségesebb iskolai parádé és a legszomorúbb következményű nevelési tortura. Csak áldozatai vannak, de olyan ember nincs, aki az érettségi intézményének valamit köszönhetett volna. Az érettségi nagy inkvizíciója csak egy célra uszitja az egész tanulóifjúságot: tul lenni az érettségin. Ha ettől a félelemtől fölszabadítanák a diákszobák fiatal rabjait, akkor sokkal érettebb és egsézégesebb anyagot adna az iskola az életnek és az érettségiről nem kerülnnek buszéves aggastyánok a társadalomba. Magyar tünetek. — Külföldre vitt milliók. — (Saját tudósítónktól.) A költő túlzott talán, amikor abból a föltevésből kiindulva, hogy a föld isten kalapja, Magyarországot a bokrétának nevezte rajta. Isten kalapjának van több bokrétája is, ha már országokat bokrétának nevezünk; Svájc és Stájerország, Olaszország és Dalmácia természeti szépségekben nem szegényebb Magyarországnál, az bizonyos; bizonyos azonban, hogy ez az igazság megfordítva is áll: Magyarország nem szegényebb természeti szépségekben sem Svájcnál, sem Stájerországnál, sem akármelyik más országnál, amelyet nyáron elöntenek a turisták és a nyaralók. Gyógyfürdőkben sem szegényebb Magyarország akármelyik vórsenytársánál és nem hazafiaskodó túlzás, hogy az olyan világhírű és speciális gyógyfürdőnek, mint Francensbad, szintén megvan a magyar egyértékese. Miért nem számit Magyarország még sem a nemzetközi turista-forgalomban? Miért volt eddig minden igyekezet hiábavaló, sőt már-már kómikus arra, hogy idegeneket csábítsunk ide? Legelsősorban azért, mert Magyarország a maga nyaralóit sem tudta itthon tartani. Egy szegedi orvos — hazafias lelkosedésből — magyar fürdőhelyre küldi egy dúsan fizető páciensét. Ez a dúsan fizető páciens még hozzá hölgy. Ennek a dúsan fizető fürdővendégnek aki még hozzá hölgy, a fürdő vezetőségé — tessék jól megérteni: hivatalos személyek — egy vidám és boros éjszaka után a zíkeene zakcenét huzatja el az ablaka alatt. Hivatalos személyek. Egy vendégnek. Egy asszonynak. Hiszen a zikcene-zakcene mint elv, mint össze annyit tud, hogy háttal fordul az üldözőknek és összegubbaszkodik, nyilván azzal a hiábavaló reménykedéssel, hogy hátha nem veszik észre. Az erdőőr, a nagy munkavezető szótlanul int a fegyverével. — Félre az útból! Az emberek félreállanak. Köröskörül, a néma erdőre a katasztrófa gyilkos hangulata ereszkedik s a koborló szél lágyan suhan el a környéken, mintha láthatatlan világszellem volna, aki azért fordult errefelé, hogy a nagy Élet mélabús gyászdalát elsóhajtsa. És Pandó János fölhúzza a puska ravaszát és céloz. A fegyver közömbösen csattan, mintha maga a halál szólalna meg hideg csontajakával. Mintha Ítéletet hirdetnének, ridegen, lelketlenül, ahogy az emberi biró beszél . . . Aztán eldördül. A füst lassan, lomhán szállong. S benn az odúban az áldozat összeroncsolt hátát elborítja a vér. Majd a szegény, halálra sebzett vad kínjában megfordul és haldokló fejét kinyújtja. Szembe akar szállni a veszedelemmel. De későn. Lihegő szájába ásót feszítenek, azt rágja tehetetlen, kétségbeesett dühvel. A vas csak ugy nyikorog, amint a fogaival tépi. Aztán mihamar aláhanyatlik, erőtlenül. Akkor a tarkójánál fogva kirángatják s odadobják a zsendülő pázsitra, a burzkutyához, a hóhérsegédnek. Annak már csak annyi dolga akad, hogy az utolsó lehelletet szorítsa ki a haldoklóból. De milyen gyönyörrel végzi azt el! Tán Pandó János meg is irigyeli. Persze, a kutyát. Pedig, ha szive voina, megláthatná" vele, hogy az a róka-anya. Anya. Ezt az egyet nem tagadhatja el. És hiába is tagadná. A barlang szájából kidugja a fejét a kis rókakölyök s az egyik ember észreveszi és röhögve nézi. — Ni, a kis gonosztévő! Gonosztévő? ... A gyermek? . . . Alig lehet több egy hetesnél. Ártatlan, okos fejecskéje van s mosolyogva néz föl az ismeretlen világra, mintha most látná azt legislegelőször. Az erdőt, lombosfáival, milyen szépnek láthatja! Kicsi tüdejének, melyet a teremtő az erdők, a mezők szabad világa számára alkotott, milyen jól eshetik a feléje áradó ezerféle illat! Bizalmasan pislog az emberekre, nem is sejtve, hogy hóhérok állják körül. Azt hiszi, hogy az anyja előre ment, hogy az vezeti most is, mint a föld alatt, a kacskaringós szülői házban. És követi az anyját. Tipegve, bátortalanul, mint a gyermek, mikor járni tanul. Egy durva kéz ragadja meg és kidobja a veremből, ki a pázsitra, az anyja mellé, aki ott fekszik, holtan. A kis róka még azt sem tudja. Látja az anyját és annak az édes, a tápláló kebelét s ahogy azt megpillantja, a gorombaságot, amivel hozzája került, egyszerre elfelejti. Föltápászkodik és odaigyekezik az anyjához, szopni vagy játszani ... De a kutya útját állja. Gyűlölettel ront rája s a lábával tapossa, a fogával marcangolja és a földhöz vagdalja a gyámoltalan kis áldozatot, ki tehetetlenül vergődik a hóhér karmai között és keservesen jajgat. Igen, a hangja olyan, mint a gyermeksirás, szerencse, hogy nem tartsokáig. A fiatal lélek gyönge, mint a fiatal test, hamar elröppen. Akár emberé, akár rókáé. A sírása lassacskán halk nyöszörgésbe fordul és a haláltusában elnémul az is. Lenn, a barlang szájánál másik kis róka bukkan elő. Azután a harmadik ... az ötödik ... a nyolcadik. Valamennyi ugyanazzal a gyermekes bizalommal kúszik az anyja után, az ember elébe ... és persze, valamennyi annak a sorsára jut. A kutya az ellenség gyilkos dühével, az ember hidegen, könyörtelenül, sőt nevetve végez valamenynyivel. Egyiknek se jut az eszébe, hogy megdöbbenjen a hóhérmunkán, amivel egy családot irtott ki. Egy szint, egy hapgot, egy vonalat, egy fakó sugarat a tarka Mindenség gyönyörű harmóniájából . . . Már ott feküsznek mindnyájan, mind a kilencen az avaron, a zsendülő pázsiton s az erdők szelid illatát bántóan zavarja meg a hullák temetői vérszaga. Az emberek egy pillanatra megállanak ... Az az érzés, hogy itt életek pusztultak el, erőszakosan, utálatosan, éles disszonanciával reszket körülöttük a levegőben, de meg sem legyinti a lelküket. A komor csöndben minden hallgat. Csak valahol a galyon fülemüle szólal meg. Szerelmes dalt csattog a szürke kis csavargó, de epedő nótája ugy hangzik, mintha a véres hekatomba fölött temetési éneket zengene. A szörnyű tragédia gyászát itt is csak ő érzi át, a koitíus poéta, a dalok nábobja. Csak ö siratja meg egyforma szomorúan az áldozatokat is, a pusztítókat is. A gonosztevőket.