Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-24 / 118. szám

sm i i jűuwvv'r m 1911 II. évfolyam, 118. szám Szerda, május 24 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q Rorona-utca 15. szám c=a budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., <=> Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉS! AR VIDÉREN egész évre . R 28'— félévre . . . R J4-— negyedévre . R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 c=j Riadóhivatal 836 Interurbán 835 i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Szellőztessük a kulturát. Abból, hogy hogyan pattog ez országban az embereknek a leglelkibb ügye: a vallások közötti torzsalkodás, abból, hogy rengeteg időnk jut a különböző mezekbe öltöztetett istenek szolgálatának kritikájára és többnyire szenvedélyes, kártékony kritikájára, a semleges szemlélő könnyen ferde következtetéseket vonhatna le. Szólhatna például: Lám, egy ország, amely a maga faji és nemzeti tömörségében terebélyesedik és törzsökös megállapodásban áll. Lám, egy ország, amely égészséges és tiszta vérét önnönemlőin táplálja és gyarapítja! Lám, egy nemzet: amely évszázados tradícióiból csak annyit engedett, amennyit az ősöket megillető piétás nevében engednie szabadott, de egyébként feszesen ül a kultúra és tisztánlátás komoly paripáján s annak nyergében méltóságteljesek minden meghajlása!, minden nagyságok, minden bálványok előtt. És mondhatná: Lám, egy egységes ország, egy tejjel-mézzel folyó dus Kanaán, amelynek földjét biztos lábbal járjuk, sehol pocsolya, sehol egy vékony jégrétege a gazdasági és erkölcsi fölszinttel*, ahol a láb megcsuszhatik és átkozott, fekete mélységekbe kellene zuhanni. Valóban: ugye, kiváló sorsban él a Magyar ? Ugy-e, a pénzünket el se i birjuk és nemde: a draednought páncélos molocbját a lajbizsebiinkből, könynyen kiszurkoljuk ? Vagy ki merné tagadni, hogy kulturnemzet vagyunk ? Ki merné elhinni, hogy évszázados művelődésünk megállott egy ponton: a türelem és emberi tisztánlátás pontján ? Kulturánk nevében mi minden áldozatra készen állunk, a kulturmozgalmak sávaranyából mi verejtékező munkával kidörgöitük az értékes, csillogó tömböt, fölismertük, keblünk fölé rejtve melengettük és elvetettük mindazoknak a hamisságoknak gondját, amiket már az ótestámentom bölcs tisztasággal kipécézett az emberi energiából. Elvetettük azokat a különbségeket, amelyek az intellektuális nézőpontban helyet nem találhatnak s amelyek ki kell, hogy essenek abból a tételből, amely a lelki és kulturális háromszögtan elméletét megcáfolja . . . Es — mégis — hogyan áll ez a számadás ? Hogyan lehet, hogy mindeme számvetés legvégső eredménye oly ijesztő és veszedelmes ? Hogy sehol egy mentség, sehol egy elfogadható motívuma annak a ferde és elmaradt viszálykodásnalc, amely a vallások kultuszai közt repkedő élő bombák bomlasztó munkáját igazolná. Kitéve az elszaporodott nemzetiségek hálószemei közt fel-feltorlódó iszapnak, kitéve átkos öncélok általánosító és őszintétlen uralmának, kiállítva az oligarchia lőterén biztos és széles célfiguráknak, rémítő térségek tátonganak a nemzet energiájában, üresen, kopáran, egy mérges nap : a felekezeti civakodások hamis napjának vörhfenyes erejétől kiszivottan, mint a piócától szabadulni nem tudó hímoroszlán. Előretörtetésünktől dobog a szép magyar róna, kivirulnak az áldott és teli vegetációk,, de a lehelletünkből sürii párák szállanak föl és förtelmes felhők rajzolják az égre, ahonnan halálos förgetegeket szakítunk utunkra és az ég széleit ráncigálva, hogy kiszakítsuk az üdvözítőén éltető nap számára, még jobban elfátyolozzuk azt. Az ország szine előtt most bomlott ki a nemzeti erkölcsi számfejtés : a kultuszminiszter bemutatta ekszpozéját. Egy tartalmas, európai agyalkatu férfiú, komoly életű tényezője az ország munkájának állott a fórumon és referált lelki irányzatáról, lelkiismeretéről, amelyet az ország korpusára vetett működése alatt. Nyilt kijelentésekkel szolgált és megállapításával annak, hogy Magyarországot, mint egyedül idvezitő, összefogó és tövesitő fluidum csak a magyar nemzeti kultura, a monarchikus szellem, a demokratikus haladás segítése lehet, de keresztényen, anélkül, hogy felekezeti tendenciát szolgáljon. A magyar nemzeti kultura a radikálizmustól távol A király és a hazugság. Irta Szecsff Vilmos. Égy régi krónikában olvasom: • • • Diodor király volt a királyok legOoldogabbika. Volt szép, szerelmes bitvese, Szerető fiai voltak, a nepe is szerette, dicsőség környékezte. Kell-e több a halandó boldogsághoz, még ha király is az a haan"ó ember? De egy reggelen igen korai órán ment királynéhoz. Vesztére tette, a királyné V^g kendőzetlen volt. Ha egy órával későbK|n jegyen be hozzá, a jól ismert szépJ*es ifjú arc mosolygott volna rá. De igy gy ráncos, csúf vénasszonyt talált ott. Ez olna a királyné? — kérdezte magában '°dor és alig akart hinni a szemének. És egdöbbenve és elszomorodva hagyta el a szobát. ° amint végig ballagott busán a félhomályos folyosón, hangos beszéd ütötte "leg a fülét a fiai szobájából. Kedveltje, legnagyobb fia beszélt, Diodor alig akart hinni a fülének: a Még mindig, még meddig ül vájjon J nyakunkon ez a vén, önző, korlátolt emer • Törvényt kellene hozni a vének ellen, j.PSy bizonyos koron tul ne állhassák az jak útját, 0 hogy utálom már ezt a hazug e!,aZat0t' me,yet megkövetel tőlünk! Ha gyszer nyiltan beszélhetnék s megmondhatnám : elég már ebből a rodbadt, penészes szagú uralomból! Az én karom erősebb az én agyam világosabb ! A király szédelegve fordult ki a palotából. Bősz düh fojtogatta. De amint járta, járta a fával szegett utakat, a dühe lassankint mélázó bánatnak engedett helyett. Az ifjúságra gondolt, régi dicsőségére, nyilván, hogy megvigasztalódjék, hogy elaltassa háborgó szivét. Az ütközetre gondolt, melyet ott vivott a hármas hegy mellett s amelyben fényes diadalt aratott ellenein. Mintha csillogó fényű tavasz friss lehellete csapta volna meg erre az emlékezésre. A sarkon azután, ahol a kastély kertje kifordul az országútra, egy béna, vén koldusra bukkant. Por és piszok födte napbarnított ráncos ábrázatát. Nem ismerte meg a királyt a koldus. Reszkető hangon, erőltetett és hazug siránkozással szólalt meg: — 0, könyörülj meg rajtam, uram! régi dicsőség béna tanuján. Én ott voltam a hármas hegy mellett, az ütközetben. Szájából szesznek bűzös gőze áradt ki. A király egy aranyat dobott neki és undorodva távozott. Visszament a királynéhoz, mert szükségét érezte, hogy elpanaszolja valakinek bánatát. De ugy látszik, ismét váratlan időben jött. A királyné megriadtan nézett a hirtelen nyiló ajtóra, a lába mellől egy ott térdeplő kis apród lángvörösen állott föl. Lovat nyergelte tett, álöltözetet vett magára ós kilovagolt országába, hogy elvegyüljön a nép közé. Itt vigasztalást remélt. A nép nem ismerte meg a királyt. De Diodor itt is csalódott. Boldogság és jólét helyett nyomorra és panaszra talált mindenütt. — A király az oka mindennek, — igy zúgtak az emberek. — Az ő gyengeségét és pipógyaságát szenvedjük mi. Mily iszonyatos terhet ró ránk a folyton növekedő adó, mig a királyi udvar parázna fényben csillog! Most már iszonyú fájdalom borult szegény Diodorra. Im, szivéből minden kipusztult, amiben csak hitt. Most látta, hogy életének egész fénye hazugság volt. Sivár és fekete bánat borult a lelkére. Tehát hazugság volt minden, de mily jó volt bennük hinnie. És belátta, hogy ' nem élhet hazugság' nélkül. Szüksége van uj hazugságra, szüksége van rá, mert összeroskad különben; szüksége van rája, épen annyira, mint a levegőre. És hazatérve, fölkiáltott Diodor király: — Egy országot egy hazugságért! És küldöttek mentek szét az egész országban, hirdetve mindenfelé a király parancsát: Egy országot egy hazugságért! A király egy országot ad egy szép, egy édes hazugságért, amelyben hinni tud. Már sok mindenért adtak országot, kicsi ós nagy dolgokért, mondják, hogy adtak