Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)
1911-05-23 / 117. szám
1911 II. évfolyam, 117, szám Kedd, május 23 központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 9 <=3 Korona-utca 15. szám c=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám C=J ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24-— félévre . . . R 12-— negyedévre. K 6'— egy hónapra K V— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . R negyedévre. K 7"— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2-40 TELEFON-SZÁM; Szerkesztőség 305 t=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Egy év. Irta Hóna Lajos. Ma egy éve, május huszonkettedikén látta meg a napvilágot Szeged legfiatalabb napilapja, a Délmagyarország. Egy kicsit hozzá volt nőve a szivemhez, hát minden parányi impressziója bevésődött a lelkembe ennek a heroikusan nagyszerű születésnek. Esős, csatakos nap volt, a májusi áldás szorgalmasan áztatta a friss tavaszi virágokat, a város utcáin diszes sátrak alatt finom, elegáns hölgyek gyűjtöttek jótékony filléreket a gyermekek számára. Gyermeknap volt Szegeden a borús, elázott vasárnapon és az elhagyott kisdedeknek juttatott fillérekért cserébe átadták a hölgyek a legfrisebb szegedi újszülöttnek, a Délmagyarországnak első számát. Egy fél kilóra való papirost, amely büszkén hordozta egy nagy fővárosi napilap minden szellemi diszét. Láttam az asszonyokat és leányokat, lelkes, előkelő hölgyeket, mikor az ünneplő büszkeségnek sajátos melegsége ült ki az arcukra, a boldogság és megelégedettség, hogy a szegedi sajtó termőföldjéből egy óriást, egy imponáló kolosszust váltott ki a megújhodott tavasz termőereje. Parancsoljon, kérem — ismételték sugárzó arccal a jótékony emberek előtt — itt az ajándék: a Délmagyarország ma megjelent első száma. És az emberek megálltak az utcában és lapozgattak, összebújtak a kávéházakban és studiroztak, kicserélték és összeadták a lelkesedő szavukat, a dicséretüket, a boldogságukat, ámultak, csodálkoztak és szörnyűködtek, ezt az álmos, süketitően csöndes várost, az ő számító, közönyös, vállvonogató embereivel egy félnapra földörzsölte egy hirlap, egy sajtótermék, a betűk seregének egy uj harsonája: a ^élmagyarország. Előttem áll ma is a kávéházban a lapnak egyik megalapítja, egy nagykereskedő-barátom, ahogy kettősével-háromasával hordja hozzám az idegen embereket, idegen városok kigy polgárait, hogy lobogó arccal, kipirulva és lelkedezve gratuláljanak. Látszik rajtuk, hogy a bámulat féltékenynyé tette őket, olyan benső elégedettséggel csepülték Szegedet és licitálták fölébe a maguk városát, most egyszerre káprázat szállta őket meg, nézik ezt a soklevelü, pompásan kiállított, egy világváros nagy hírlapjának pretenziójával föllépő újságot és mind a két kezükkel szinte mámorba esve, szorongatták a kezemet. A nagykereskedő-barátom pedig, fáradtan és elcsigázottan az örömtől, mindig csak ezt ismételgette: — Szerkesztő ur, maga nem is tudja, hogy maguk nagy emberek, maguk csudát müveitek! Hiven igy történt, ma is előttem a mámor, az elégedettség, a csodálkozás orgiája. Szégyelném magam, ha bárki öndicsekvésnek mondaná ezeket a reminiszcenciákat. Mert engem ma ép annyira nem boldogít az emlékezés, mint ahogy akkor nem tudott örömre lobbantani az eleven mámor. Kezembe vettem az újságot, az édes gyermeket, emelgettem, méregettem, nézegettem és — megijedtem tőle. Valahogy nagyon nehéz volt, nagyon tartalmas, éreztem, hogy a fejemre nőtt — és reszkettem, hogy óriás termetével agyonnyom. Ikarus jutott az eszembe, aki bátor fejjel bele akart repülni a napba, de a nap kegyetlen bosszút állt ezért a vakmerő merészségért. Tüzes sugaraival rácsapott a hívatlan vakmerőre és leperzselte szárnyait. Lezuhant, elpusztult, Féltem az édes gyermekemtől, hogy már az első nap a fejemre nőtt, hogy minden csodaszerüsége ellenére koraszülött, hogy egy évtizeddel, nem, egy évszázaddal megelőzte önmagát és a születése, ez a vakmerő, erőszakos, időkkel dacoló, máris megpecsételte a bukását. Ma egy év multán, eleven hasábok tiltakoznak e sötét sejtés ellen. A Délmagyarország él, fejlődik, hatalmasodik és bár az idők dacolása elől egy kicsit összevonta vitorláit, megszükitette kereteit, egy kicsit szegedi recept szerint bástyázta körül büszke várát, de ez az óvatosság, ez a fájdalmas megalkuvás a legnagyobb biztositéka jövő hatalmának. Talán megbocsájt érte e lap mai vezetősége, amelyhez első üdvözletem szól ezen a büszke évfordulón, hogy őszintén kimondtam ezt a fájdalmas igazságot. A Délmagyar ország ma nem ugyanaz a lobogó, amelyet mi egy évvel ezelőtt héroszi küzdelemmel, emberfölötti erővel, botorkálva álmok és ábrándok között, fölvontunk a szegedi árbócra. Az irány, a törekvés, az ideál ma is ugyanaz, de az óceánjáró hajót megtépte a vihar, egy kicsit összezsugorította, egy kicsit óvatosabbá tette, odaragadta a szél irányába, hogy megalkudva a viharok járásával, biztosan és könyedén révbe érjen. Megbocsájt e lap mai vezetősége az őszinteségért, hisz ezek a keserii igazságok nem a Délmagyarország zászlótartóit érintik. Mikor egy évvel ezelőtt megfujtuk az első harcjelt, hogy necsak a hírlapok olcsó tirádáiban, hanem a valóságban is a Délvidék centrumává hadakozzuk ki Szegedet, megostromoltak aggodalmaikkal. Nem hittem nekik, elhessegettem a Mefísztókat és Lucifereket, bedugtam a fülemet a kételkedés előtt, mert aki győzni akar, aki nagyot akar alkotni, annak vigyázni kell az illúzióira. Mint az ártatlan leány beburkolódzik kicsi szobájának angyali fehérségébe, hogy el ne ragadják az élet szennyes hullámai, ugy rejtegettem az ábrándjaimat, magamra húztam a takarót, hogy profán kezek el ne űzzék a pilláimról az álmot, amely lelkesedést adott és tett — erőt. De jött az ébredés és iszonyú volt hallanom : — Na ugy-e mondtuk, no ugy-e hogy nekünk volt igazunk! Rosszul esik konstatálni, de adósak nem akarunk maradni vele, hogy mi külömb jósok voltunk ma egy éve is, mint ők. A Délmagyarország első számában illetékes formában, ujságirói kötelességünkből kifolyólag közöltük a riasztó hirt, hogy a harmadik egyetem Debrecené. Akkor kórusban ócsárolták a rosszul informáltságunkat. És ma egy év multán fáj, nagyon fáj konstatálni: — Hej, no, ugy-e mondtuk no, hogy nekünk lesz igazunk! Fáj, fáj az igazság, mert hisz Debrecen se birta volna meg a Délmagyarországot