Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-23 / 117. szám

1911 II. évfolyam, 117, szám Kedd, május 23 központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 9 <=3 Korona-utca 15. szám c=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám C=J ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24-— félévre . . . R 12-— negyedévre. K 6'— egy hónapra K V— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . R negyedévre. K 7"— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2-40 TELEFON-SZÁM; Szerkesztőség 305 t=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Egy év. Irta Hóna Lajos. Ma egy éve, május huszonkettedikén látta meg a napvilágot Szeged leg­fiatalabb napilapja, a Délmagyarország. Egy kicsit hozzá volt nőve a szivem­hez, hát minden parányi impressziója bevésődött a lelkembe ennek a heroiku­san nagyszerű születésnek. Esős, csa­takos nap volt, a májusi áldás szorgal­masan áztatta a friss tavaszi virágo­kat, a város utcáin diszes sátrak alatt finom, elegáns hölgyek gyűjtöttek jóté­kony filléreket a gyermekek számára. Gyermeknap volt Szegeden a borús, elázott vasárnapon és az elhagyott kis­dedeknek juttatott fillérekért cserébe átadták a hölgyek a legfrisebb szegedi újszülöttnek, a Délmagyarországnak első számát. Egy fél kilóra való papi­rost, amely büszkén hordozta egy nagy fővárosi napilap minden szellemi diszét. Láttam az asszonyokat és leányokat, lelkes, előkelő hölgyeket, mikor az ünneplő büszkeségnek sajátos meleg­sége ült ki az arcukra, a boldogság és megelégedettség, hogy a szegedi sajtó termőföldjéből egy óriást, egy imponáló kolosszust váltott ki a megújhodott tavasz termőereje. Parancsoljon, kérem — ismételték sugárzó arccal a jótékony emberek előtt — itt az ajándék: a Délmagyarország ma megjelent első száma. És az emberek megálltak az utcá­ban és lapozgattak, összebújtak a kávéházakban és studiroztak, kicserél­ték és összeadták a lelkesedő szavu­kat, a dicséretüket, a boldogságukat, ámultak, csodálkoztak és szörnyűköd­tek, ezt az álmos, süketitően csöndes várost, az ő számító, közönyös, váll­vonogató embereivel egy félnapra föl­dörzsölte egy hirlap, egy sajtótermék, a betűk seregének egy uj harsonája: a ^élmagyarország. Előttem áll ma is a kávéházban a lapnak egyik megalapí­tja, egy nagykereskedő-barátom, ahogy kettősével-háromasával hordja hozzám az idegen embereket, idegen városok kigy polgárait, hogy lobogó arccal, ki­pirulva és lelkedezve gratuláljanak. Látszik rajtuk, hogy a bámulat félté­kenynyé tette őket, olyan benső elé­gedettséggel csepülték Szegedet és licitálták fölébe a maguk városát, most egyszerre káprázat szállta őket meg, nézik ezt a soklevelü, pompásan kiál­lított, egy világváros nagy hírlapjának pretenziójával föllépő újságot és mind a két kezükkel szinte mámorba esve, szorongatták a kezemet. A nagykeres­kedő-barátom pedig, fáradtan és el­csigázottan az örömtől, mindig csak ezt ismételgette: — Szerkesztő ur, maga nem is tudja, hogy maguk nagy emberek, maguk csu­dát müveitek! Hiven igy történt, ma is előttem a mámor, az elégedettség, a csodálkozás orgiája. Szégyelném magam, ha bárki öndicsekvésnek mondaná ezeket a reminiszcenciákat. Mert engem ma ép annyira nem boldogít az emlékezés, mint ahogy akkor nem tudott örömre lobbantani az eleven mámor. Kezembe vettem az újságot, az édes gyermeket, emelgettem, méregettem, nézegettem és — megijedtem tőle. Valahogy nagyon nehéz volt, nagyon tartalmas, éreztem, hogy a fejemre nőtt — és reszkettem, hogy óriás termetével agyonnyom. Ikarus jutott az eszembe, aki bátor fejjel bele akart repülni a napba, de a nap ke­gyetlen bosszút állt ezért a vakmerő merészségért. Tüzes sugaraival rácsapott a hívatlan vakmerőre és leperzselte szárnyait. Lezuhant, elpusztult, Féltem az édes gyermekemtől, hogy már az első nap a fejemre nőtt, hogy minden csodaszerüsége ellenére koraszülött, hogy egy évtizeddel, nem, egy évszá­zaddal megelőzte önmagát és a szüle­tése, ez a vakmerő, erőszakos, időkkel dacoló, máris megpecsételte a bukását. Ma egy év multán, eleven hasábok tiltakoznak e sötét sejtés ellen. A Dél­magyarország él, fejlődik, hatalmaso­dik és bár az idők dacolása elől egy kicsit összevonta vitorláit, megszüki­tette kereteit, egy kicsit szegedi re­cept szerint bástyázta körül büszke várát, de ez az óvatosság, ez a fájdal­mas megalkuvás a legnagyobb bizto­sitéka jövő hatalmának. Talán meg­bocsájt érte e lap mai vezetősége, amelyhez első üdvözletem szól ezen a büszke évfordulón, hogy őszintén ki­mondtam ezt a fájdalmas igazságot. A Délmagyar ország ma nem ugyanaz a lobogó, amelyet mi egy évvel ezelőtt héroszi küzdelemmel, emberfölötti erő­vel, botorkálva álmok és ábrándok kö­zött, fölvontunk a szegedi árbócra. Az irány, a törekvés, az ideál ma is ugyanaz, de az óceánjáró hajót meg­tépte a vihar, egy kicsit összezsugo­rította, egy kicsit óvatosabbá tette, odaragadta a szél irányába, hogy meg­alkudva a viharok járásával, biztosan és könyedén révbe érjen. Megbocsájt e lap mai vezetősége az őszinteségért, hisz ezek a keserii igaz­ságok nem a Délmagyarország zászló­tartóit érintik. Mikor egy évvel ezelőtt megfujtuk az első harcjelt, hogy ne­csak a hírlapok olcsó tirádáiban, ha­nem a valóságban is a Délvidék centru­mává hadakozzuk ki Szegedet, meg­ostromoltak aggodalmaikkal. Nem hit­tem nekik, elhessegettem a Mefísztókat és Lucifereket, bedugtam a fülemet a kételkedés előtt, mert aki győzni akar, aki nagyot akar alkotni, annak vi­gyázni kell az illúzióira. Mint az ártat­lan leány beburkolódzik kicsi szobá­jának angyali fehérségébe, hogy el ne ragadják az élet szennyes hullámai, ugy rejtegettem az ábrándjaimat, ma­gamra húztam a takarót, hogy profán kezek el ne űzzék a pilláimról az ál­mot, amely lelkesedést adott és tett — erőt. De jött az ébredés és iszonyú volt hallanom : — Na ugy-e mondtuk, no ugy-e hogy nekünk volt igazunk! Rosszul esik konstatálni, de adósak nem akarunk maradni vele, hogy mi kü­lömb jósok voltunk ma egy éve is, mint ők. A Délmagyarország első számában illetékes formában, ujságirói kötelessé­günkből kifolyólag közöltük a riasztó hirt, hogy a harmadik egyetem Debre­cené. Akkor kórusban ócsárolták a rosszul informáltságunkat. És ma egy év multán fáj, nagyon fáj konstatálni: — Hej, no, ugy-e mondtuk no, hogy nekünk lesz igazunk! Fáj, fáj az igazság, mert hisz Debre­cen se birta volna meg a Délmagyar­országot

Next

/
Oldalképek
Tartalom