Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-21 / 116. szám

A test kultusza. (Saját tudósít ónktól.) Azt hihetné az ember, hogy manapság már nem szilárd alapokra épit az, aki a nők hiúságából akár magának emeletes házakat emelni. Hisz egyebet sem hallunk, mint unos-untalan gőgös hirdetését annak, hogy ma már, hál' Istennek, önérzetes és logikusan gondolkozó nőnemű emnerek járkálnak közöttünk a régi módi asszonyok helyett, akiket tisztán csak az különböztet meg a férfiaktól — akarom mondani a himnemü emberektől — hogy az ő nadrágjuk szoknya. Ez mind nagyon szép volna, a valóság azonban nagyon élénken lecáfolja ezt a balga hitet. A nők talán sohasem voltak olyan fanatikus rabszolgái testüknek, mint épen manapság. Az önérzetes asszonyember talál ugyan ezer és egy okot arra, amellyel ezt a testkultuszt indokolja. Ma a legmagasabb esztétikai érzék, az artisztikusság, az intelligencia, a higénia — igen, még ez is — a nők által föltü nő gyakran használt kifejezések akkor, mikor a manikűr, pedikür, frizőr, szépségápoló intézetekről stb. csevegnek, de a meztelen valóság mégis az marad, hogy a sok magasabb esztétikai érzékű nő, bár ugyanolyan okból és célból ápolja ós ékesíti testét, amely okból minden idők lietérái gondozták magukat. A meztelen valóság biz ma is az, hogy minden tudás dacára is a legerősebb várnak és menedéknek könnyen bevehető testüket tartják a nők. Mintha ők maguk sem tartanák komoly dolognak a komolysággal való kacérkodásukat és a szellem jól tartása mellett fölötte kívánatosnak találják, hogy „kívánatosak" maradjanak, mert jó elkészülni amaz eshetőségre, hogy a tudomány csődöt mondhat. Csak egy kicsit kell alaposabban szemügyre venni a mai „tisztességes" nőket, a toalettjeiket, a mozdulataikat, hogy meggyőződjünk arról, hogy nem nagyon messze jár az az állítás az igazságtól, amelylyel ez a cikk bevezetődött. Amikor tehát az a bizonyos berlini Gauter Péter a könnyű megélhetésnek forrásául a nők szépség-szomjuhozását választja, tulajdonképpen nem is követett el olyan túlságosan nagy bűnt. Vagy ha bünt követett el, akkor a vétke korántsem az, amiért el fogják itélni, hogy egy csomó asszonytól kicsalta legféltettebb titkait, a szépséghibáikat és aztán megzsarolta őket a hallgatás fejében, hanem az, hogy okosságát nem tudta jobban felhasználni. Aki ilyesmit mer, aki egy ilyen merész lendülettel veti bele magát az árba, hogy egy fogásra halássza ki magának a télire valót, azért kár. Azt meg kell büntetni, mert ha már cselekedni tudott, tett volna valami különbet. Ma már a gazembereknek is csak nagystílű dolgot szabad elkövetniök. Azt nélkülök is tudja mindenki, hogy az asszonyoknak a lelkiüdvösségük is eladó egy szépséghiba eltüntetéséért — tisztelet adassék a csekély kivételnek. A berlini csodadoktort tehát meg fogják büntetni. Valószínűleg alaposan elbánnak vele, mert mégis csak túlságosan kellemetlen a nőknek ez a parázs leleplezés. Alig néhány óra alatt kétszáz jelentkező akadt és mennyi jött volna még a kétszáz után. Hanem valamit mégis megtehetne a berlini rendőrség. Egy kis statisztikát állithatna össze abból, hogy hány százalók a jelentkezők között a „háztartásbeli", a „tudományosan képzett" ós a künnyüerkölcsü nő. Alighanem nagy csalódást hozna ez a kis statisztika. Kiderülne, hogy nem is olyan messze van a tisztesség a tisztességtelenségtől, mint sokan hiszik. Kiderülne, hogy nem is annyira ott kell keresni a léha erkölcsű nőket, ahova általában helyezik őket, hanem lehet akadni közülök valókra másutt is. Ezzel pedig nem akartunk kritikát gyakorolni sem jobbra, sem balra. Csak a tényekből vontuk le a következtetéseket. Mahler Gusztáv 1860—1911. A modern muzsika egyik legkeményebb harcosát vesztette el Mahler Gusztávban. Mindenen tul, még a nagyértékü szimfóniáinál is fontosabbnak érzem azt a propagáló feladatát, melyet mindenütt teljes eredménynyel oldott meg. Nem teoretikus vitatkozásokban volt harcosa a modern zenének, hanem ott,* ahol a legbiztosabban ós legszélesebb körben lehet hatású az Jer, Qi a május. . . Jer, hi a május fénye, lángja, Hí a virulás, jer velem! A fénybe, lángba, virulásba Borítson bűvös szerelem! Jer, ittasulj meg velem újra A vágyak lázas ünnepén! Ne intsen őszi rémek ujja Mig üdvöt esdék tőled én. Hol minden csak kéjért sóvárog Feledve multat és jövőt: Aláhnyatló lepkepárok Sorsáról az álmot ne sződd. Gyönyört sugárzó nap tüzébe Szeretnék szállni véled én, — <S elégni, — soha őszt nem érve, — Szerelmes május idején. Gabi iele TVAnnunzio. TUájusi éjszaka. Tannhüuser jár a suttogó fasorban Benn a szobában sir a zongora, A kert alatt a ringó vizfodorra 1 ikkadtan hull a jázmin zápora. Benn a szobában sir a zongora. Orchideák halódó csókjuk küldik, az utolsó beteg tavasz-éj. lejed elönti halvány aranyával A fák közt átszűrődő lámpafény. Ez az utolsó beteg tavasz-éj. Ma kell a csókod. Tannhauser lovagra Holnap esolozsmás templom öble vár, Az ajka hazug imádságra torzul. Ez az utolsó csókos kedve már. Holnap zsolozsmás templom öblevár. Ma kell a csókod. Jöjj borítsd szememre Virágfüzéres, illatos hajad. Rabszolgatartó kényurak parancsa Holnap a ködlő semmibe ragad. Jöjj hát s terítsd rám illatos hajad. Tannhauser holnap szürke senki lesz már. Ma még mámorban roskad le eléd, Hogy fáradt, bus csókban eldalolja A tegbünösebb, legszebb énekét. Ma még mámorban roskadok eléd. Ez az utolsó beteg tavasz-éjjel, Ott benn vonaglik, sir a zongora, Lenn az iramló, gyöngyös vizfodorra Hull, hull a jázmin hószín zápora. . . . S Tannhauser többet nem csókol soha. Kárpáti Aurél. 71 rútak. Pattanó bimbókon reszket a napfény, A fekete város éledni kezd. Tavaszi mámort, tavaszi neszt Dobogó szívvel kémlel az utca, A hitvány, a rongyos, a pesti idea. S rabszolgái a robotos napnak Ki, ki a fénybe rohannak. Forognak-sürögnek, sugárban fürödnek, Mellük kifeszül, a szemük ég. Nem kisért már a csontkezű vég . . . Itt a virágos, gyönyörű élet, A vérrel, a könnyel kizsarolt élet. Kar karba fogódzik és szinte ütemre Lejt fekete város fekete serege. Május-pirulással kibújik a lány is S ifjához szelíden odatapad, Jön renyhe örömmel a rokkant csapat Tipegő öregek néznek ijedten. — Oh jaj, a napfény hamar kilebben!... S egy vézna, kopasz, rossz tüdejü férfi Csontos, csúnya lánnyal a lépteit méri. Támolyog a lábuk, félredől a testük, Vidám orcára egyik se néz, Nekik még a séta is nehéz. Részvétpillantást kapnak ők ketten, Oly szomorúak, oly ruták ők ketten, Idetévedtek mogorva télből, Az élet napja nem értük kél föl. S riadtan, figyelnek ók ketten a ruták . . . Nézik, elnézik: mi szép, mi remek A sok lány, a sok ifjú, a füzes szemek, A kacaj, évődés, a sokszínű lárma. Nem hull reájuk mámor sugara, Hiszen ők ruták, ijesztőn ruták, Tán nem is éltek, tengődtek, kimúltak . . . S hallják szüntelen a rikácsoló szót: „Rut, rut a ruták közt a szerelem!" Közelebb húzódnak önkéntel zn S akik nem kellenek senkinek se, Föléreznek örömrepesve. ,Csúnyák vagyunk, de egymást szeretjük És nem csalunk és igy halunk meg együtt". Molnár Jenő.