Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-14 / 110. szám

DELMAGYARORSZAG 1911 május 14 világnézete megmenti attól, hogy retrográd irányok dédelgetésével igyekezzék szolgálni a magyar gazdák érdekeit. A magyar földet odaadással és hűségesen lehet szolgálni anélkül, hogy az emberi haladás kerekeit megállítanánk és abban a téves hitben élnének, hogy a folyamok visszafelé folyhatnak még. A földmivelési tárca költségvetésének tárgyalása szép és tanulságos volt mindenképen. Semmi bántó disszonáncia a folyását meg nem zavarta. A pártérdek mindenütt visszavonult a közérdek előtt. Sok megszívlelendő, üdvös gondolat merült föl itt is, ott is. A bírálat hangja nem volt se éles, se igazságtalan. Inkább egymás meggyőzésére törekedtek a miniszter és azok, akik a költségvetés ellen fölszólaltak. Sok a mulasztás és sok a teendő, ez világosan kitűnt ugy a munkapárti, mint az ellenzéki szónokok beszédeiből. Egyszerre mindent rendbehozni nem lehet, nemcsak az anyagi eszközök elégtelensége miatt, de azért sem, mert a társadalom erőiből nem telik mindenfelé. Serényi gróf egy népszerű eszmét dobott a vitába: a közoktatásnak és a közigazgatásnak nagyobbfoku át meg átitatását gazdasági ismeretekkel és gazdasági érzékkel. A vármegyék termeiben ne csak politizáljanak és tisztviselőket válaszszanak, de foglalkozzanak néha azzal is, amiből a magyar népnek hetvenöt százaléka él: a földmivelés ügyeivel. E vitából is kitűnt, hogy állami és nemzeti föladatainkat nem birjuk el a közigazgatás gyökeres megformálása nélkül. Nincs a közéletnek oly elhanyagolt zuga, amely nap-nap mellett arra ne sürgetne bennünket, hogy az országmentés munkáját kezdjük el minél előbb. S ne tegyük le kezünkből a munka eszközeit addig, amig a magyar népet meg nem ajándékoztuk avval, ami nélkül minden közintézményünknek el kell sorvadni s amely nélkül hasztalan minden szizifuszi fáradozásunk: a jó, gyors, olcsó, igazságos közigazgatási rendszerrel. Amerika — rólunk. (Saját tudósítónktól.) Taft, az EgyesültÁllamok elnöke letette a fegyvert. Az elme fegyverét, amelylyel egy fölöttébb nehéz közjogi csomót nem tudott kettévágni. A newyorki Magyar Republikánus Klubban vacsorázván, az amerikai ember becsületes őszinteségével jelentette ki, hogy ő leteszi a fegyvert, mikor Magyarország és Ausztria egymás közötti viszonyának megértésérői van szó. Egyszerű ember ajkáról nem esne roszszul ez a vallomás. Utóvégre sokan vagyunk, akik nem ismerjük a közösségeket, amelyek a német birodalmi szövetségben élő királyságokat, nagyhercegségeket és szabad városokat összekötik. Azt még kevesebben tudtuk, hogy Svéd- és Norvégországnak immár megszakadt uniója mire terjedt ki. A társadalomban csak különleges emberpéldányok vannak, akik az ilyen nehéz titokba bo vannak avatva. Ezek az úgynevezett külföldészek, az újságok külpolitikai rovatát vezető zsurnaliszták, akik meglepő tájékozottsággal ismerik az ausztráliai államok alkotmányát ós a dóiafrikai tartományok parlamenti szervezetét s több eféie titkokat. Másoktól azonban nem lehet kívánni, hogy tudják: az osztrák-magyar monarchiában van három pénzügyminiszter, ellenben csak egy külügyminiszter, két főváros, egy udvar — és igy tovább. Azonban most — államfőről van szó. Akitől meg lehetne kívánni, hogy az ő államával „szívélyes viszonyban élő nagyhatalomról" tudjon valamit. Mert az, hogy oly keveset tud, a magunk jelentéktelen voltára lenne jellemző. Igaz, hogy Amerikában az elnököt nem nevelik ugy az uralkodói pályára, mint nálunk a királyi hercegeket, de aki az amerikai Egyesült-Államok elnöke s aki az amerikai magyarok szavazatáért megy udvarolni, annak valamivel többet kellene sejteni a mi közjogi önállóságunkról. Ne féljen az olvasó, nem fogjuk az ismert vidéki heti újság példájára megrovásban részesíteni Taft urat, megrovásban, amelyről ő előreláthatóan nem szerez tudomást s ha ez mégis a füléhez jutna, alig lenne rá hatással. Az elnök nyilatkozata nemcsak 5 reá magára karakterizáló, hanem arra is, hogy az egész külföld mennyire keveset tud arról, hogy mi, a birodalmi keretekben önálló állam vagyunk. Súlyos szubvenciókkal néha el lehet helyezni a külföldi lapokban néhány közleményt a magyar politikáról, amelyekben hangsúlyozni igyekeznek, hogy Magyarország az valami egyéb, mint Ausztria, sőt más, mint az osztrák-magyar monarchia s a legkevésbé se az, amit GrossOesterreich-nek neveznek; mindennek nincs hatása s mi tovább szerepelünk osztrákoknak, a magyar király pedig császárnak a külföldi közhitben. Valami azonban még inkább figyelemreméltó. Az Egyesült-Államok elnökének nyilatkozata, amely bennünket olyan kellemetlenül érint, néhány hónappal azután történik, hogy Apponyi Albert gróf amerikai körútját megtette. A körút a világbéke eszméjének szólt, de Apponyi hazajőve, maga hangsúlyozta, hogy útjában előadásokat tartott a magyar közjogról, hogy a hazulról? Engedd meg, de kissé túlságosan sokat követelsz. Marcell: És tegezni sem fogom többé a férjét. Az asszony. De hát mit csinált magának a férjem? Marcell: Kérdezze meg tőle magától. A férj: Halavány sejtelmem nincs róla, hogy miért neheztel rám ez a fiu. Bizonyára pletykáltak neki valamit rólam. Az asszony: Most már mondja meg őszintén, Marcell, hogy mi nyomja a szivét. Mindjárt rendbe hozzuk az egész dolgot. Marcell: Semmiféle pletykáról nincs szó. Teljesen szavahihető emberek mondták nekem, hogy a klubban rosszakat mondott rólam ... ön! A férj: Én ? Marcell: Igenis, ön. 4 férj- Hazugság. Marcell: Szóval, te azt állitod, hogy Lükey es Vinkóy hazug emberek? A férj: Az a kérdés, hogy mit mondtak rólam. Marcell; Azt a felséged előtt nem mondhatom meg. 4 férji .Most már sejtem, hogy miről van szó„ Ésr legföljebb a te túlságos érzékenységed hallhatott abban valami különöst, amit mondtam. A klubban csak annyi történt, hogy szóba kefuíu f.e és a barátaim megkérdezték tőlem, li mikép lehetséges az, hogy te tiz ó\ ata a házunkhoz járiz és mégsem tört;. a legkisebb szóváltás vagy harag kőztünk ? . Marcell: Ég ,te mit feleltél? A férj: Megmondtam az igazat Marcell: Az a kérdés, hogyan mondtad meg? A férj: Azt mondtam, hogy érted a tűzbe tenném a kezemet... Megengeded, hogy ilyent csak barát mondhat a barátjáról? Nem értem, hogy miért dulsz-fulsz? Marcell: És a megokolásod? A férj: Miféle megokolásom ? Marcell: Meg is* magyaráztad, hogy miért tennéd értem tiizbe a kezedet! A férj: Ez igaz. Megmagyaráztam, mert különben nem hitték volna el. Marcell: Az a kérdés, hogy hogyan magyaráztad meg. A férj: Mindenesetre ugy, hogy az érzékenységedet ne bántsa. Marcell: Azt mondtad, hogy én a légynek sem tudnék véteni. A férj: Mi van ezen bántó? Marcell: De valaki erre megkérdezte, hogy a légyotton sem tudok-e véteni ? És erre te oly jelentősen röhögtél, hogy az egész társaság gúnyosan összenevetett. Kinevettek engem. A férj: Igaz, hogy nevettem, de csak azon az ostoba szójátékon a „légy"-gyel és „légyott"-tal. Ártatlanul nevettem. Marcell: De megengedted, hogy az egész társaság az én kontómra nevessen. A férj: Hát mit teliettem volna mást? Csak nem állhatok oda és nem tiltakozhatom olyan föltevés ellen, ami az egyetlen magyarázata annak, hogy tiz év óta rendületlenül jó barátok vagyunk. Marcell: Tekintve, hogy a feleséged itt van, nem részletezhetem, hogy milyen igazságtalanságot követtél el velem szemben. Ha volt, dolog, ami tiz éves barátságunkat megrendíthette, csak ez a klubbeli nevetésed volt az!... Most már vége mindennek. Barátságunk abban a pillanatban szűnt meg, amikor gúnyosan fölnevettél arra az ostoba viccre. Az asszony: Nézze, Marcell, én türelmesen meghallgattam magát eddig. Most itt az ideje, hogy maga hallgasson meg engem. A férj: Ugy van, Irén, most rajtad a sor. Mi a te véleményed az én viselkedésemről? Nem volt igazam ? Az asszony: Nem egészen!... Most már tudom, hogy mi bántja Marcellt és kénytelen vagyok a pártjára kelni. Marcell: No látod! Most már a feleséged is átlátja, hogy igazam van. Az asszony : Igaza van, Marcell. Ön tiz év óta mindennap meghozta azt az áldozatot, hogy nekem udvarolt. Marcell: De, nagyságos asszonyom, ez nem volt áldozat ! Éz életem egyetlen boldogsága ! Az asszony: És még ezt is megirigyelte magától a férjem. Marcell: Ugy-e ? Az asszony : Maga azért élt-halt, hogy az emberek azt mondták: „Vájjon mi lehet Marcell és a szép Pálnó között ?" Marcell: Én azért éltem-haltam, hogy önt önzetlenül imádhassam. Az asszony : És erre jön a férjem, hogy lerombolja az ön összes illúzióit. Marcell: Egész életem müvét ! A férj: Bocsáss meg, de tartoztam magamnak azzal, hogy a világ végre megtudja az igazat. Az asszony: És tiz év óta most jutott ez először eszedbe ?