Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-16 / 88. szám

30 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 április 14 1911 amelyben mindenki és mindenhol kénye-kedve szerint építhetett ós ópittett is. Sehol annyi egyenlőtlenséget, sehol annyi ellentmondást egy város physiognomiában nem találhatni, mint Moszkvában. A rövid parádés utcából, amelynek faburkolatán ugy siklik el kocsi, mint a parketten, amelyben hatalmas tükörablakok mögött fényes kirakatok pompáznak, száz lépésnyire odébb olyan kövezetre érünk, amelyet mintha a vízözön gördítette volna oda, a fényes kirakatok helyét pálinka butikok és zsibárus bódék váltják föl olyan átmenet nélküli hirtelenséggel, akárcsak a mozi villámgyorsan változó képei. Dacára annak, hogy a nyugateurópai nivellális formák ujabb időben nagy sokaságban vonultak be Moszkvába, a palotáknak és faházaknak, a nagyszerű, impozáns katedrálóknak és bárok templom-karikatúráknak zagyva összevisszasága az uralkodó jelleg ma is. A Kreml sűrű templomerdejében aranytól ragyogó kupolák között egy kolostor-templom világos kékszínű kupolája emelkedik ki, finom, fehér reliefarabeszkekkel, dus ornamentikával, amely mór stílusával élesen kiri a tipikus, orosz hagymaformájú aranykupolák közül. Nyilvános épületei, a gazdag kereskedők palotái, mindegyik másmás építési stílben pompázik, itt német, ott francia, amott hollandi stil, mintha ezek a házak mind valami kosztümbálba készülnének. Kivételt még az ősrégi, váralaku Kreml, a palotáknak és templomoknak az a nagy egyesülése, az orosz nemzeti büszkeségnek ez a nagy pantheonja sem képez. Sehol a világon nem jut annyira kifejezésre az állam ós egyház egysége és sehol sincs az olyan kézzelfoghatóan az alattvalók szemei elé állitva, mint a Kremlben, amelyben a császárpalotát a templomoknak valóságos testőrsége veszi körül, hogy minden igazhitű orosz megtanulhassa, hogy a szent Oroszágban cazarizmus és egyház egy és ugyanaz. Ez a császárpalota egy csöppot sem külömbözik a berlini vagy bécsi „Rezidenzban"-ok stílusától, ott áll az az orosz nemzeti szentségek közepette, mint az európainak reprezentálása, szimbóluma az idegen civilizáció mintájára adminisztráló hatalomnak. Ennek a palotának óriás méretű termeiben, melyekben egész bataillonok manővrirozhatnának, koronázzák meg a minden oroszok császárját, a fehér cárt. A birodalom legmagasabb rendjeinek jelvényeivel ós szineivel dekorált szent György-, András-, Wladimir- és Alexander Nervszki-termekben megy végbe a nagy aktus. Ezek mellett a gigantikus termek mellett ott van a cári párnak és a trónörökösnek, ha kisebb is, de épen ilyen pazar pompájú koronának egész sora. A földszinti termek telve vannak azokkal az ajándékokkal, amelyekkel idegen hatalmak kedveskedtek a cároknak, azelőtt nem az lóvén a divat, hogy a fejedelmek egymást rendjelekkel, hálaadó, elismerő manifesztumokkal ajándékozzák meg, hanem kézzelfogható módon nyújtották át a nagystilü baksist, hol hálából, hol félelemből, hol vesztegetés céljából. A gyöngyházmunkák és kristályserlegek ezrei állanak ott évszázadok óta és a néző csak azon csodálkozik, hogy ezek a finom, remekművű dolgok, hogy maradtak meg épségben annyi durva cárnak, egy rettenetes Ivánnak kezein keresztül.. A földszint egy nagytermében a cariszák koronázási hintóinak és szánkóinak egész gyűjteménye van együtt. Rugók helyett szóles bőrszíjakon logó nehézkes és kényelmetlen bárkák ezek, telerakva pufók arcú aranyozott angyalkák és amorettek egész seregével, művészi festményekkel, bársonynyal, brokáttal, aranynyal, igazgyöngyökkel, drágakövekkel fölékesítve. A terem egyik oldalán hihetetlen nagyságú szánkó áll, amelybon Erzsébet cárnő megkoronáztatása után Szentpétervárról Moszkvába ptazott. Akárcsak ogy vasúti szalonkocsi. Ágy, asztal, támlások, tükrök, buffetszekróny stb. képezik az óriási szánkó bútorzatát, amelyet az eléje fogott negyven ló három hót alatt vonszolt végig azon a területen, amelyet ma a gyorsvonat tizenhat éra alatt fut be. Legértékesebb része a Kremlnek a régi cári palota, melyet az uj palota vesz körül, mint gyűrűbe foglalt ékkövet. Ennek a palotának bájos termeiben laktak a régi cárok Nagy Péter idejéig. Ebben van a történelmi nevezeteségü Granovitoja palota, egy középső oszlopra támaszkodó banketterem, amelyben a megkoronázottcárazország nagyjaival ebédelt. Ezeknek a gazdag és buja ornamentikával diszitett ó-orosz termeknek falai sajátságos módon vannak dekorálva. Valamennyie aranynyal vagy valamely telitett szinalappal van bevonva, amelyből dus virágfüzérek, szőlők és arabeszkek emelkednek ki. A modern szobafalaknak sivár, unalmas fehérsége sem a Kreml termeibon som templomaiban nem található. És ennek a szintagadó fehérségnek szorgos elkerülése a nemzeti orosz ítilnek talán a legszebb tulajdona. Igaz, hogy az ízlés és az alakok kivitele sok kifogás alá eshetnek különösen a templomok szent képeiből ri ki valami merev draczionalismus. Es mégis, ezek a borok, régi orosz falfestmények soha sem gyakorolnak kielégítetlen, üres benyomást és a néző szemei valósággal dőzsölnek a színgazdagság pompájában mintha csak a pompeji házak pompás falai előtt állanánk. A Kremlnek liisztorikus korral biró katedrálejainak hisztorikus nevezettességét ezek a faldekoratiók teszik még vonzóbbá, még érdekesebbé. Kirivó, kellemetlen szinbenyomás sehol és ha akadna, azt a templomokban uralkodó félhomály teljesen kizárja. GYEREKEKNEK. Jancsi lepényt fűz. Svédből forditotta Antal Sándor. Jancsinak otthon kellett maradnia, hogy vigyázzon két kisebb testvérére. Apja, anyja, meg Anna, a legidősebb gyerek, lakodalomba ment. Jancsi szomorúan nóztei hogy tűnik ol a menet a kis erdőben. Elől ment az apja, egy kissé tántorgott, de a vasárnapi ruha mégis jól állott rajta. Három lépéssel hátrább következett a Jancsi mostoha anyja. Bocskor helyett cipő volt rajta és mert olyan volt a két lába, mint két zárójel (), mindig a saját lábujjára hágott a másik lábával. A menet végén lógott a sápadt, sovány Anna, a szücsmühely elkóny. szeredett virága. — Csak mán eecer rám is kerülne a sor, — gondojta magában Jancsi bánatosan. — Jaj lesz neked, ha a gyerekeket zavarod vagy vered I Be ne dugd az orrod a fazekakba! El ne moccanj hazulról, mert különben ellátom a bajodat, ha hazajövök 1 A mostoha mindig ilyen barátságosan beszólt Jancsival. Na, a gyerekekkel nem sokat törődött Jancsi. Inkább az járt az eszébe, hogy micsoda betyárságot lehetne csinálni? Mikor sötétedni kezdett, elhatározta, hogy ő is elmegy a lakodalomba. Mindjárt nyolc óra, — gondolta magában — a gyerekek alszanak, senki sem fogja megtudni. A végét már az ajtón kivül gondolta. Azzal uccu neki, szaladni kezdett, át a dombon, a kis erdőn, a kőrakáson, az árkon, a szántóföldön, a másik árkon, mig végre meglátta a lakodalmas ház kivilágított ablakait és meghallotta a mulatók kiabálását. Rlkkantások, hejehujázások, nevetések hallatszottak ki az ajtón és a faluban senki se tudott lefeküdni. Igazi lakodalom volt. A mi kis Jankónk elhatározta, hogy ő bizony közelről is látni akarja a táncot, hallani akarja a mulatságot. A hid tele volt emberekkel, Jancsi ügyesen átfurakodott közöttük. Bámulok, hívatlan vendégek állták el az ablakokat, őt senki sem látta meg. A konyha ajtaja nyitva volt, Jancsi besurrant. Két paraszt szorongatta egymás nyakát ós ugy vitatkoztak, káromkodtak. A többiek pedig körülállották a kettőt és magyarázták, hogy melyiknek van igaza. Jancsi kitűnően mulatott, mert magyarázás közben akkora pofonokat adott egyik a másiknak, a milyeneket 5 még sohase látott. Ahogy a lépcsőn felment, egyszerre Annával találkozik. — Juj te, hogy kerülsz te ide ? Na, most lásson meg a mama, véged lesz, juj, megöl 1 Anna erősen megfogja a Jancsi karját és azután a boszorkány után nézett, aki éppen messze, a saroklépcsőnól pletykált valakivel. A gyermekek ágya felől kiabálás, másfelől asszonyi lárma hallatszott. Anna is eleget kapott a banyától, tudta, hogy mi fog most következni. — Na, ne izél j Anna. Hidd el, hogy csak látni akarom ogy kicsit, hogy ricsajkodnak. Éppen most láttam ogy pár nagy pofont . . . Csak egy kicsit akarom még nézni . . . Anna megállott ós gondolkozni kezdett az ö öreg fejével. Szegény, egyszerre elérte azt az időt, mikor a lányok nyurgulni kezdenek. Egy télen ugy megnőtt, hogy hosszabb lett, mint az apja ós nem is hinnétek, hogy egy ilyen lány mennyit tudna enni. Nem gondolt ő móg vőlegényre, hanem egyre azon járt az esze, hogy lehetne egyszer már igazán jólakni? Mert ilyesmi eddig nem sokszor történt meg vele. — Te, Jankó, olyan éhes vagyok. Ilyen éhes tán móg sose voltam. Ugy ennék ... jaj.,. — Hát muszáj neked mindig az evésre gondolni? — Én nem bánom, ha to nem mégy azonnal haza ós ha nem főzöl nekem egy csomó kamszot ós nem hozod ide, akkor én odamegyek, megmondom a mamának, hogy itt vagy. Bizony Isten, hogy megmondom . . . elhiheted, hogyha mondom ! Na nem azért, mintha Jancsi haza akart volna menni, hanem mert nem tehetett egyebet. () maga is éhes volt... És nemcsak az éhes lány miatt ment, hanem mert a kamsz nagyon jó. A kamszot a svéd gyerekek ugy szeretik, mint a magyar gyerekek a lekváros derejét. Pedig a kamszban nincsen lekvár. A kamsz olyan kerek lepény, mint egy kis tányér, árpalisztből, meg tejből csináljájí. Hosszú volt az ut hazafelé, de Jancsi futott és nemsokára hazaérkezett. Az apróságok javában aludtak. Jancsi tudta, hogy valami teknőfólében kell csinálni a kamszot, vagyis a lepényt. Elővette hát a nagy dagasztó-teknőt. Ebben is lehet lepényt csinálni, — gondolta magában. A szegletben állott a nagy bádogedény, tele tejjel és egy puttonyban a liszt. A puttony nagyon nehéz volt, de Jancsi csak odatolta a dagasztó-teknő mellé. Igy kezdődött a história. Jancsi azelőtt sose csinált még lepényt. Csak annyit tudott, hogy tej is kell bele, meg liszt is és kavarni is kell a tésztát, hogy kemény legyen, hogy lepényt lehessen belőle lapitani. Jancsi beleöntötte hát mind a tejet a nagy teknőbe. Nagyon sok volt a tej, a teknő félig tele lett. Azután ugy öntötte bele a lisztet, hogy csak ugy porzott. Elkezdte kavarni, de hiába, csak csiriz volt az, nem pedig tészta. Öntött bele több, még több lisztet, kavarta, gyúrta, ahogy csak tudta, mig a végén egészen üres lett a lisztes puttony és színig telo volt a nagy teknő tésztával. Mi lesz most? Meg kell majd főzni a lepényt. Jancsi levette a polcról a nagy, tizenkét literes edényt, félig megtöltötte vizzel és tüzet rakott