Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-06 / 79. szám

Csütörtök, április 6 II. évfolyam, 79. szám Miponti szerkesztőség is kiadóhivatal Szeged, c=j Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=3 Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R 24'— íélévre . . . K 12 — negyedévre. K 61— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 16 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre. K 7'— egy hónapra K 2-46 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=s Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Indemnitás — másodszor. A miniszterelnök és pénzügyminiszter bécsi tartózkodásuk alatt kieszközölték a korona előzetes jóváhagyását egy uj indemnity-nek előterjesztéséhez. A kormány az engedelemmel már élt. Lukács László pénzügyminiszter ujabb két hónapra szóló budget-provizóriumról törvényjavaslatot tett le a Ház asztalára. A javaslat a kormányzat zavartalan ügyviteli szempontjából föltétlenül szükséges immár. A négyhavi indemnitás, melyet a kabinet a mult decemberben kért, április végével lejár. Ha a további ügyvitelhez az alkotmányos fölhatalmazás idejekorán meg nem adatik a kormánynak, törvényenkivüli állapot fenyegethet. Meggyőz erről mindenkit egy kis nyugodt kalkuláció. Most április elején tartunk s csaknem az egész budgettárgyalás még hátra van. Egy kalendáriumi hónap sem áll rendelkezésre, mert leszámitandók a húsvéti ünnepek, ugy a katolikus, mint a keleti ritus szerint valók, amik együtt legalább tiz napi szünetet jelentenek. Az igénybe vehető huszonhat napból tehát (a vasárnapok figyelembe vételével) mindössze tizenkét-tizennégy nap állna rendelkezésre. Ez a budget-tárgyaláshoz, ha mégoly normál-tempóban haladna is, igazán nem elégséges. Maga a belügyi tárca — igen értékes dologi fölszólalások kapcsán — már hatodik napja áll napirenden. Tegyük föl, hogy a többi hat szaktárca : a földmivelési, kereskedelmi, igazságügyi, közoktatási, honvédelmi és pénzügyi sokkal gyorsabb ütemben tárgyaltatik, — a rendelkezés alatt álló idő teljesen ki van merítve velük. Hol marad még akkor a bevételek megszavazásához szükséges idő s magának a költségvetési törvénynek, a vele összefüggő bizalmi kérdésnek megvitatása ? E hozzávetőleges kalkulációból világos, hogy a budget-provizórium meghosszabbitásával nem szabad késni tovább. Az indemnitik alapján való kormányzás nem kedves dolog semmiféle kormánynak. Legkevésbé konveniál a jelen kabinetnek, mely a törvényes normálviszonyok helyreállítására törekedett minden téren, kényes volt rá mindenha, hogy a normál-állapot a budgetjog területén teljes hathatósággal érvényesüljön. Országos érdekek is ugy kívánnák, hogy az államháztartás ne legyen kénytelen az idén a tavalyi keretek között mozogni félévig. A nemzet igényei, melyek kielégítésével a kormánypolitika ép a budgetben számol, szintén megkövetelnék az idei előirányzatok folyósítását, ami budget-provizóriumban nem lehetséges. Ivedvetelenül bár, de kötelességszerüleg nyul a minisztérium az uj indemnitásban nyerhető időhaladékhoz, hogy elkerüljük az eksz-leksz állapotot; bármily könnyelműen idéztetett föl az a közelmúltban s bármily egykedvűen vette is a nemzet akkor. Nagy rázkódtatásokat szerencsére nem okozott; de zavarok álltak elő miatta az adójövedelmekben, a pénztári kezelésben s hitelmüveleteket tettek szükségesekké fölöslegesen, hogy a kormányzat rendes menete fentartható maradjon. Ha az ellenzék, parlamenti hivatása szerint kifogás alá találja vonni e kisegítő javaslatot, vesse föl azt a kérdést is: ki felelős a kivételes rendszabály elkerülhetetlen voltáért ? A felelősség nyilván azokat terheli, kik a most letelő budgetprovizórium több havi tartamának okszerű fölhasználását megnehezítették ugy a kormány, mint parlamenti többség számára. Tessék felütni a Ház ez öt havi naplóit s nyilvánvaló lesz, hogy az öt hónapból harmadfél a bankvitára kellett, amiben az ellenzék vitázó kedve ekszcellált. Mi nem akadékoskodtunk a bankvita miatt. Előzékenyen fogadtuk a szónokok bosszú sorát, türelmesen vártuk a hosszú beszédek Jepergését: hadd mozogja ki az ellenzéki áramlat tetszése szerint magát. Nem nyugtalankodtunk akkor sem, mikor a vita a csöndes obstrukció jellegét kezdte magára ölteni s nem reagáltunk a házszabályok szigorú alkalmazását sürgető fölfogásokra sem: mindössze odatörekedtünk, liogy a szélesebb folyású vita szélesebb medret kapjon: a miniszterelnök konciliáns kezdésére mindössze Gyöngyök. Irta Claude Askene Fojtó, tikkasztó volt a levegő Mrs. Sinclair házában. Két férjes leánya s kisebbik fia, Tom lenn a nagy szalonban ültek a félhomályban fáradtan, kimerülten a hosszú úttól. Sürgönyileg hivták őket anyjuk halálos ágyához. Á haldoklóhoz csak a legidősebb fiút, Dávidot bocsátották be. A két leány most keserű szemrehányásokkal illette magát, hogy az utolsó években oly ritkán látogatták meg anyjukat. Mintha e szomorú percekben, midőn a halál szárnyainak suttogását hallják, a haldokló anya közelebb állana hozzájuk, mint az élő valaha állott. Az idősebbet Sachy Carterett mulatságai nem engedték, a fiatalabbat, Mrs. Crispint, a hires ügyvéd feleségét pedig a jótékony egyesületei. És Tom? A legfiatalabb, aki már szinten elmúlt harminc éves. 0 sem jöhetett! Ha az ember gazdag földbirtokosnőt vesz el feleségül, gondoznia kell a birtokait — és Jessie gyűlöli az utazást . . . Különösen most . . . Bizony Tom, a legkisebb nemsokára apa lesz. — A mama egyszer nagyon szép lehetett ! — tűnődött Lady Carteret s a falon függő olajfestményt nézte, mely egy bűbájosán szép, harmatos rózsaszálhoz hasonló, nagyon fiatal asszonykát ábrázolt, az ötven év előtti divat, csipkés, fehér muszlinruhájában. Egyetlen ékszere a vékony karikagyűrű s nyaka körül egy sor felségesen szép keleti gyöngy. — Ezek hát a hires gyöngyök, amelyekről annyit beszéltél Honora? — fordult Crispin a feleségéhez. — Igen. Szegény papa nászajándéka volt. Kiváncsi vagyok, kire hagyja a mama a gyöngyöket . . — Talán Dávidra, aféle családi ékszernek tekinti . . . — Az eléggé igazságtalan volna. A gyémántokat már amúgy is Dávid felesége viseli. A gyöngyök közülünk, mint leányok közül illet egyikünket . . . — Legkedvesebb volna, ha Jessiere hagyná, — szólt most Tom. — Igaz, hogy Jessie nagyon gazdag, de ón viszont sohasem voltam abban a helyzetben, hogy neki méltó ajándékot vehessek. Már pedig e gyöngyök megérnek húszezer fontot . . . — Hagyjuk a gyöngyöket — szólt most Lady Carteret és 'megborzongott, — Szivtelensóg erről beszólni, mikor odafönn . . . S csend borult a szobára. De fönn a haldokló szobájában még nagyobb volt a csönd. Békésen, pihegve feküdt a szép, ezüsthajú öregasszony halálos ágyán — és várta a halált. A pillanat nem érte készületlenül. Hiszen özvegysége hosszú évei alatt egyre készült a nagy útra, amely majd ismét egyesiti boldog ifjúsága osztályosával. Gyermekei jók voltak, tisztelték, szerették, karácsonykor gazdag ajándékokkal megrakodva, eljöttek hozzá, de az élet mégis messze sodorta őket. Csalódás is érte. Tom, midőn a dúsgazdag skót örökösnőt elvette, fölhagyott a ragyogó katonai pályával. Dávidot diplomatának szánta, de ő a börzét választotta. Igaz, hogy dőlt feléje a pénz, de mégis . . . Most fölvette szemeit . . . Jólesett ágya mellett látni Dávidot, az első szülöttjét . . . Igaz, e szélesvállu, erélyes vonású hatalmas férfiúban alig ismerhetett rá rózsásarcu, aranyfürtös babyra, aki esetlenül tipegett anyja mellett, kövér kezeivel a szoknya ráncaiba markolva . . . — Anyám, kivánsz valamit? — Nem . . . Nem, fiam ... de jól esik, ha igy felém hajolsz. Drága jó atyád is igy hajolna fölém ... de most már nemsokára találkozunk . . . együtt maradunk örökre... Kis szünet után ismét fölhangzott a gyönge hang: