Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-30 / 99. szám

4 ÖELMAGYAROftSZÁG 1911 április 30 Az egyik gödörnél négy koponya áll, szép sorjában. Az egyik csakugyan óriási nagyNagyszerű dolichacephel koponya, erősen kidudorodó, orvosi nyelven szólva: prognét pofacsontokkal, széles, energikus állkapocs ; hatalmas, ép, hiánytalan fogazat. A másik kettő is nagy, erős koponya, magas indekszel. A negyedik alkalmasint nőé volt. Kisebb a többieknél. — Ezeket itt elviszem magammal, mondja Gonda dr és hivatalos jelentést teszek róluk Jankó Ágostonnak, Torontál vármegye alispánjának. Én csak annyit mondhatok, hogy ezek rendkívül erős és szokatlanul nagyméretű emberi csontvázak, de azok eredetére és korára nézve már csak szakértők nyilatkozhatnak. A jegyző ur legjobban teszi, ha addig beszünteti az ásatásokat. Még egy-két próbaásást végeztetünk. Minden ujabb nyomon ujabb és ujabb vázak. Délnek vetett fejjel, szabályos távolságban egymástól, minden ruha, eszköz, fegyver vagy koporsómaradvány nélkül, — szinte érthetetlen ez a nagy rend, ezen az életremutató jelek hiánya mellett. Temető ez, vagy harci katakomba, vagy őskori vándornyom? Duló csaták, dögvész, vagy csöndes vadászélet emlékei kisérik ezeket a félelmetes, rémes csontokat? Vagy talán békés jobbágyok maradványai csupán, akik idetemetkeztek, a néhány méter magas halmokba, hogy a hömpölygő Duna árja egészen el ne ragadja őket a netán kegyeletes unokák elől? Némák, csöndesek ezek a csontok. Nem tudnak választ adni az élők kíváncsi és valami fura, oktalan részvétet lehellő kérdéseire! Már fordulunk is vissza. A doktor megy a betegeihez, ón pedig neki csónakon a Dunának, Zimonyig, ahonnan a nagy hajó visz viasza Pancsovára. Nem lehet megilletődés nélkül távozni erről a helyről. Az bizonyos, hogy valami messzi és barbár civilizáció meddő irmagjai ezek a szomorú, elhagyatott és büszke csontok. Vajon vóreinkó-e ? (Egy vélemény.) A négy koponyával kapcsolatosan volt alkalmam beszélni az érdekes leletről egy kiváló pancsovai orvossal ós intellektussal, ottani patrícius emberrel, Wittigschlager Rezső dr-ral, aki a koponyákat megszemlélte és a kővetkezőket mondotta: — Nincs szakértelmem ezekhez a dolgokhoz, alkatát és állapotát tekintve több száz éves hullák maradványainak tartom. A legvalószínűbb, ; hogy a török-magyar csaták idejéből valók, ! Savoyai Jenő korából. De lehet, hogy népván| dorláskorabeli tetemek vázai, főként az esetÉ ben, ha a fölásandó többi csontváz koponyái is í hasonló móreteket és jellegzetességeket mu| tatnának föl. A néphit és a tradíció ezeket a <| helyenkint föltalált földi maradványokat a S, török-magyar háború idejéből való harcmezői É temetőknek tartja. Ez a legvalószínűbb föl** tevés is. Jablunka és Almás határában is van ilyen domb és ott is találtak már csontvázakat. Tudtommal szakszerű kutatás még errefelé nem volt. Nyilvánvaló, hogy a határörvidéki dombok sok érdekes történelmi és etnográfiai adatot takarnak. Valóban érdemes volna, hogy az állam, vagy a vármegye, tegyen valamit. Valószínű is, hogy Jankó Agostou, Torontál kiváló műveltségű alispánja, föl fogja hívni a mérvadó körök teljes érdeklődését. Hiszen ezektől a mutatásoktól senki sem vár embertani csodákat, hanem történelmi adatokat. És ezt — a jelek szerint — aligha hiába. p. e. Parisban. Irta Brilller Gyula. (IV.) Már ismételten rámutattam arra azemberi gyöngeségre, hogy mindenben — s igy a franciákat érdeklő kérdésekben is — az egyéni nézet, előítéletek befolyása alatt áll. Az első benyomás leitmotiv módjára kisór bennünket; az első tapasztalatok egyik-másik iróra meggyőződésszerüen hatnak, attól megszabadulni csak nagy ritkán tudnak. Hogy mennyire nehezedik ez a befolyás egynémelyikre, azt különösen akkor tapasztaltam, amidőn néhány hónap előtt egy igen tehetséges hirlapiró, egyébként nagyon érdekes és élvezetes útleírásában, amelynek cime : Páris volt, majdnem kizárólag német városokról emlékezett meg s azokat az égig tudta dicsérni, mert azok utcáiban gőzlocsolókkal öntözgettek ós Páris bírásából csak annyi maradt meg, hogy a francia fővárosban, megérkeztekor, piszkos utcákat látott . . . Louvre, Panthéon, Notre-Dame, Champs Elysu, Place de la Concorde és sok egyéb szép párisi látványosságnak nyoma veszett az érdekes — párisi útleírásban. Az imént emiitett cikk abból az alkalomból jutott eszembe, hogy ón épen ugy, mint a nevezett cikkíró, megérkezésemkor, Parisban ugyanazon a környéken, ahol ö piszkos utcát látott, de gőzlocsolót, nem, ott én egy mellesleges följegyzésre érdemes újdonságot láttam, oly újdonságot, amely ópenséggel rácáfol a német városok túldicsért fölényére — a tisztasági automobil-t. Ennek az autónak a gépe ugy van megszerkesztve, hogy az hajtja a jármüvet, a vizöntözőt és egyszersmind söpri is az utcát, de ugy ám, hogy se zaj, se por, se sár nincs. * Nem lehet eleget beszélni a hires francia vendégszeretetről. Annak sehol a világon nincsen párja, csak a mi jó magyaros vidékeinken. Egyébként az igazi magyarban megtaláljuk mind azt az előnyös jellegzetes faji jellemvonásokat, mint a franciában. Odaadó szeretettel környezi barátját, igazi altruizmussal istápolja a barátságot, őszinte. Ha valakire azt mondja, hogy nem őszinte, — nem franc — akkor egyszersmind azt is kimondta reá, hogy nem francia. Leginkább azonban abban egyezik a francia a magyarral, amikor azt mondja: hogy mégis huncut a német. Nem a revanche, nem 1870 szülte ezt az érzelmet a franciáknál, hiszen sok francia csodálkozik azon, hogy a rancune (haragtartás) szó egyáltalán létezik a francia szótárakban. Balgaság azt hinni, hogy a franciák háborút provokálnak. (De azért nem félnek tőle; 1870 dacára sem és ugy gondolom, sokan közülünk, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy a francia hadsereg korántsem hasonlítható össze a némettel, egy ujabb, egy legkevésbé sem kivánatos háború esetén komolyan meglepődnének.) Nehéz volna megmagyarázni, hogy miért is haragszik a francia a németre. Nem faji tulajdonságaiért az bizonyos. Dehát miért? Talán azért, mert nem olyan az arca, mint más idegené ? A külvárosi párisi ugyanis téte carrée — négyszögletes fbjnek nevezi a németet. Vagy talán azért, mert minden németben egy adag, másnak fölényét nem tűrő, dölyfös pöffeszkedést lát, vagy talán azért, mert tekintet nélküli a modora, mert kíméletlen még azzal szemben is, akinek vendégszeretetét élvezi ? Igazán mondoip, nem tudom annak az okát, hogy miért is népszerűtlen a német Franciaországban (és a többi latin államokban, meg Angliában egyaránt), de azt megmondhatom, hogy nekünk magyaroknak mindenütt, Franciaországban, kiváltságosán előnyös a helyzetünk, pedig hát a többi idegenek is rendszerint csak dicsérni tudják a francia előzékenységet. Ha mi egy kissé gondozni tudnók a francia összeköttetéseinket, azok bizonyára nagy előnyöket eredményeznének. Milyen eklatáns példa erre az, hogy Ausztria-Magyarország nem kapott francia nagytőkét, Bárczy budapesti polgármester meg milyen fényesen előnyös finánciális transzakciót kötött a Crbdit Lyonais-ve 1* * No, de ugy látom, egy kissé messze elkalan doztam a párisi újdonságoktól. Amiről ma akarok beszámolni, már nem egészen uj, de azért mégis említésre érdemes. A boulogne-i erdőszélen, Páris tizenhatodik kerületében, közel a tőke és az uj arisztokráciának és idegen főurak negyedéhez, az ugyancsak tizenhatodik kerületi Passy fertálya mellett terül el Autenil akadály-versenytere. Február első napját éljük, egy gyönyörű napsugaras vasárnap délután kicsal bennünket a tavaszthozó párisi első steeple-chase versenyhez. Kerülő uton az Alléé des Accacias mentén hajtunk a lóversenytérre és már az uton találkozunk hölgyekkel, kik már februárban járnak szalmakalappal diszitve. Az ember azt hinné, hogy délvidéken van, szinte fölmelegedik a sok tavaszi toilette-től. Az akadályversenyen a sok ujdivatu szalmakalapos mamzelle és az újonnan alkotott kosztümös mamzequin mellett csakhamar feltűnt a jupe culotte, a nadrágszoknya. Az első versenyre csak egy-két zsüpkülottes hölgy merészkedett ki, de a másodikon már harmincat is láttunk. Magától értetődik mind a harminc zsüpkülottos hölgy, vagy elsőrangú szabócégek, vagy a nagy áruházak, Louvre, Bon-Marciié jobb megjelenésű, disztingvált, csinos alakú modelljei voltak, akiknek — attól eltekintve, hogy az első megjelenésük lehütő piszegóst, hurogatást és kigunyolást idézett elő — az ilyen szereplés jó jövedelmet és könnyű életmódot biztosit. Megjegyzendő, hogy az ilyen divatfecskék első megjelenését leginkább azoknak a hölgyeknek pisszegése, hangos gúnyolódása kiséri, akik sietnek az újdonságot maguknak megszerezni. Annak dacára, hogy február elején még szégyenkezve iparkodtak menedékért, a nadrágszoknyás modellek, közeli bérkocsikba vagy boltokba, már ugyanazon hónap végén az egyik nagy áruház a rendőrség segitsógóvel volt kénytelen a rendet azon osztályában fentartani, ahol a nadrágszoknyák kiállítását rendezte volt, szó sincs róla, nem azért, mintha sok vásárló lett volna. DehogyI Több volt a kíváncsi érdeklődő, mint a vásárló. A zsüpkülott aránylag sokkal nagyobb szenzációt, érdeklődést keltett, mint népszerűséget. Laikus szemeimmel azt tapasztaltam ós állapítottam meg, hogy ezt a divatot nem kisóri az a nagy közkedveltség, amelyben elődjeinek volt része. Hja a divat is szeszélyes ám 1 Nehezen érthető, hogy miért van a nadrágszoknyának annyi ellenlábasa, hiszen soha nem nyilt még annyira a'kalma a francia hölgyeknek, akik a Gésákkal vetélkedhetnek apró lábak tekintetében, hogy büszkélkedhessenek ebben a lábelőnyeiket kidomborító divatujdonságban. Azt mondom, hogy divatujdonság mikor jól tudom, hogy nincs semmi uj a földön. A nadrágszoknyát már egyszer divatba hozta a kerékpársport. Kezdetben a női nadrág hasonlititott egy kicsit a szoknyára, de aztán mindinkább a valóságos nadrág formát vette föl. Akkoriban a célszerűség annyira népszerűsítette a bicikli nadrágot, hogy a nép minden rétegében elterjedt ós olyan hölgyek is viselték, akik sohse bicikliztek. Az 1900-iki világkiállítás alkalmával egy nagy magyar társaság — Gelléri Mórral az élén — meglátogatta a latin negyed akkortájt igen látogatott ós még most is kedvelt szórakozó helyiségét, az óriási tánctermü Bullier-t, ahol annyi volt a bicikli nadrágos hölgy, hogy a magyar társaság egyik nőtagja csodálkozásának adott kifejezést afölött, hogy férfiak táncolnak együtt.