Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-23 / 93. szám

12 DELMAGYARORSZÁG 1911 április 25 1911 Egy diáklány keservei. Irta Zeisler Anna.*) Elluska (elragadó, fitos orrú, szó'ke bakfis, könyvekkel jön): Jó estét kívánok! Alászolgája! Kérem szépen, nem tetszettek hallani semmit sem ? Igazán nem! Nahát csodálom. Mert szeretett apuskám épp most pofozott föl. És pedig fortissimo! Három pofont kaptam osztrák magyar értékben! És tetszik tudni, miért. Mert három szekunda volt a bizonyítványomban. Hát olyan nagy baj az? (Valakire mutatva.) Ugy-e, kérem, magának is volt már szekundája? (Másra •mutat.) Kérem, vallja be, volt már magának is. No és mégis itt vahnalc. Petőfinek is volt. Arany János tán még most is szégyenli, hogy nem bukott meg. Az első ötöst én is magyarból kaptam. Hát persze, ha a tanár ur olyanokat kérdez: „Ki volt Tinódi Lantos Sebestyén?" Mi közöm nekem ahhoz a vén skatulyához ?! Biztosan benne volt a Nóé bárkájában. Hallottak ilyet ? Még az öregapám sem, nemhogy az unokája. Én modern lány vagyok és Paál Jób az eszményképem. Persze, hallgattam, mint a csuka. (Sirva.) Első szekunda, első pofon ! A tanár urnák olyan furcsa izlése van. „Romlásnak indult hajdan erős magyar", vagy „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagy létünk nagy temetője Mohács". (Est skandálva.) Ha, ha, ha 1 Akkor már sokkal Különb az én ízlésem. Tessék csak ide hallgatni. „Fölmászott az ökör a fára, jaj de szépen kukorékol, piros csizma van a lábán, van a lábán, nem süt a nap a szemébe." Ugy-e, hogy szép. De várjanak csak. Peches napom volt ma, történelemből is feleltem. Pedig az a gyenge oldalam. Hát még mikor azt kérdezte tőlem a tanár, hogy ki találta föl a puskaport, hát igazán, majd elszédültem. A puskaport, hogy ki . . . — igen, már mint a puskaport... én nem, kérem, tanár ur, . . . biztosan tudom, bizony atya ur isten . . . Kisasszony, kikérem ezt a hangot! (Folyton jobbra, balra, hátra néz, szoknyáját •húzogatva.) Súgjatok, hát súgjatok. A puskaport, föltalálta . . . „Tudja, vagy nem tudja I" Igen, a puskaport föltalálta ... ki? Schvartz ! igen (magolva) a puskaport föltalálta Schvartz ós Buchálter . . . (Szünet, más hangon.) Második szekunda, második pofon. És most, kérem, most jön egy égbekiáltó igazságtalanság, tessék kérem ide figyelni. A harmadik szekundét magaviseletből kaptam. Hát, kérem szépen, tessenek rám nézni, ugy nézek ki, mint aki megérdemel magaviseletből szekundét. (Nagyon ájtatos arcot vág.) Hát, szóval ugy törtónt, hogy az iskolában óra előtt művészi vitánk szokott lenni. És, mondhatom, magas nivón álló. Például a múltkor azon vitatkoztunk, hogy kinek van nagyobb orra, Almásainak, vagy Nyárai Tóninak. Utóbb pedig azon, hogy ki táncol szebben, Felhő Rózsi, vagy Lendvai Mici és nekem meg kellett mutatni: Lendvai igy táncol (magyar tánc) és igy táncol a Rózsi (ballett). Nos, melyik a szebb, kérdezem diadalmasan??! Siri csend . . . előttem áll a tanár . . . összefont karokkal... (Szünet, mert esetleg el leszek fáradva, szepegve) harmadik szekunda, harmadik pofon. Hát, kérem, ez volt a három szekunda ós három pofon története. Ó, de ne tessék ám azt gondolni, hogy a szekunda fáj. Nem, kérem, — a pofon ! Önök közül, ugy-e, most senki sem fog velem párbajozni? Pedig akkor mit is ér ez az egész rongyos élet: én már gondoltam a halálra, csak még a módjával nem vagyok tisztába. Ha leugrom az emeletről, akkor kitöröm a nyakamat. Amint tetszik látni, pedig az embernek csak egy nyaka van, arra meg vigyázni kell. Gondoltam már arra is, hogy beleugrom a Tiszába. De most még nagyon hideg a viz. Aztán meg a Stefánián *) A magányos uri nök javára rendezendő hangversenyen vasárnap Zeisler Ella olvassa föl ezt a monológot, | sem sétálnak és nem hallanák meg a kiabálásomat és bele találnák fulladni. Utána meg még tüdőgyulladást kapok. A revolver drága. Pénzem pedig nincsen. Kérhetnék ugyan kölcsön egyet a Pistától,... tetszik tudni, kérem, hogy ki az a Pista . . . (szégyenlősen) az a Pista... (hirtelen) de neki sincs revolverje, csak szekundája van neki is, mert az mindenkinek van. Hát nem borzasztó, az ember az ilyen drága világba már meg sem tud halni. (Összetett kezekkel, könyörögve.) Ugyan, kérem szépen, tessenek ajánlani valamit, valami olcsót, valami praktikusat! (Mosolyogva.) Látom, önök kötelet gondolnak, azt hiszik, hogy majd a Wimmer Fülöp ad kötelet jótókonycélra ingyen is. Azért sem ! Éhen fogok halni. Pedig szeretek egy kicsit sokat enni, de azért megpróbálom. Előbb kikészítem a búcsúlevelet, mert kész van ám. El voltam előre készülve. (Előveszi a levelet.) „Drága jó szüleim ! Mikor e sorokat irom, már nem vagyok az élők között. Bocsássatok meg nekem. Hogy mért halok meg, azt a titkot a sirba viszem magammal, ahol már nem fáj semmi 1 Szeretettel köszönt benneteket leányotok Ella". Milyen megható ! A gyerekek bőgni fognak, a Pista ott lesz a temetésemen. Ó, milyen nagyszerű is ez. De kár, hogy nem láthatom. Milyen bosszantó, az ember nem láthatja a saját temetését... Érdemes akkor meghalni. Nem ! Meg azután kár lenne ezért a fiatal életemért. Ugyan mórt is halnék meg. Azért a három szekundáért, meg azért a három pofonért. Bánom is én ! Fütyülök rá 1 Itt van egy cigaretta és most vigasztalódom. Kérem, ne tessék rosszat gondolni 1 Én ezt találtam ... a papuskám fiókjában. Hát igen, kérem, meggondoltam. Nem halok meg. Apa majd megbékül, aztán most szünet is van, most pedig szököm. (Fújja a füstöt.) A nóta csak azt mondja: Ha diák vagy, ne tanulj, Vigan élj és ne busulj, Boros kancsó a kezedbe, Szőke kis lány az eszedbe, Heje huja haj! A féllábú bábu. Irta Nógrádi Lászlót. Szép hajas baba volt, mikor kapta a bábut. Gyönyörű ruha rajta, mosolygós, piros arc, buzavirágkék szem, telt nyak, finom száj, szóval egy olyan szép baba volt, amilyen nem minden kirakatban terem. Az apa hozta, hogy örüljön az ő kis leánya, akire nagyon busán nézett, mert érezte, biztosan tudta, hogy hosszú szoknyában nem fogja meglátni. Aranyszőke haját nem fogja sokáig simogatni, mert el kell mennie messze, nagyon messze. S ezt egy pillanatra se engedte elfeledni zörgő melle, fulladozó lélekzete. És hát ugy is lett, amint gondolta. Mire a kedves szép bábu haja kócos lett, mire a fóliába leszakadt, mire szóval az ajándókbábu megsántult, az apa elment szép csendesen Soha országba. A féllábú bábu pedig elkerült valami csendesebb zugba s ott is maradt. Ott maradt sokáig, de egy nyári csendes éjszakán mégis előkerült. És aki elővette, már nem volt bábuzó leány, már hosszú ruhát hordott, szép, karcsú leány volt. Ez akkor történt, azon az éjszakán, mikor egy bohó leány, valami nagy bolondságot akart elkövetni. Hát persze,'hogy szerelem voltadologban, forró, perzselő szerelem, melynek lángjánál könnyen elolvad egy karcsú leány okossága. Arról volt szó, hogy egy pár tüzes szem kedvéért valami nagy bolondot tesz ; elmegy vele, ahová akarja, elmegy a világ végére. Akkor került elő a féllábú bábu, amint az elfelejtett lim-lom között sietve keresett valamit. A bábut kirántotta a szoba közepére, nagyot koppant szegény s buzavirágkék szemével mereven nézett fel az ő kis asszonyára, kinek pirosságtól égett a két arca. És a féllábú bábu sietős munkájában megállította a leányt. Egy ideig csak bámult rá csendesen, meglepődve, mintha nem tudná mi az, amire néz s ami rá visszabámul pufók arcával. Aztán odaguggolt melléje s hirtelen felkapta, a keblére szorította, össze-vissza csókolta. Már tudta, mi az a féllábú bábu: az apja, az ő édes apja utolsó ajándéka. Igen, ez volt az utolsó. S akkor megrohanták lelkét az emlékek, a mult képei. Látta az apját, azt a csendes, szomorú szemű, sápadt embert, aki oly szívesen nézte, mikor ezzel a bábuval játszott. És eszébe jutott az a szomorú délután, mikor öt utoljára ölelte meg. Ekkor is nála volt a bábuja s az apja akkor mosolygott rá utóljára ugy, ahogy csak azok szoktak, kiknek ez az utolsó cselekedetük, utolsó mosolygásuk. S amint most összecsókolva a rég elfelejtett bábut ismét letette maga elé, mintha megváltozott volna. Sima homloka összeráncolódott, pici ajakát szigorúan szorította egybe, kék szeme haragosan nézett, burkolva s élesen. És a leány meghökkenve nézett rá, mintha itélő bírója előtt állana. — Mit akarsz cselekedni, mit akarsz tenni, elkábított szegény kisasszonykám, te. Oly piros az arcod ós oly zavarodott a tekinteted. Mit akarsz te tenni? Szerelmes szivü, bohó kis asszonykám, te, letört liliom akarsz lenni . . . Mondod, hogy téged szeretnek és te elmégy és te visszajönnél majd, de már akkor nem lehet. Csúszni fogsz le, le mélyen a lejtön. És a te édes apád ott a messze sötét országból lát téged most és tudni fogja, mit tett az ő kedves leánya ... Ne nyúlj hozzám, dobj engem el. Tiszta kéz fogjon engem csak meg... Ne nyúlj hozzám, nem szabad . . . nem szabad! A bábu arca még haragosabb lett és oly szomorú, de oly szomorú. A leány pedig ott állt előtte s forró lehelete zihálva tört elő kebléből. Szégyenkezve nézte a bábut és félve. A féllábú baba pedig mintha elfordította volna az arcát, mintha még szigorúbban ismételgette volna : ne nyúlj hozzám, nem szabad, nem szabad ! . . . Rettentő szó volt ez, megtépte a lelkét kegyetlenül. Jajgatva borult oda a féllábú bábujára ós sirt, sirt keservesen. Amire mámoros zokogásából felébredt, már mosolygott a bábu is és mintha igy beszélt volna: Nem mégy el kisasszonykám, holnap kiviszel a te édes apádhoz, a te jó édes apádhoz. Most már csókolj meg és szorits magadhoz. És ugy lett. A féllábú bábu többé nem került a lomok közé. Ott ült a kis fehér teritős asztalkán s mikor hazajött az ő kisasszonykája, kék szemével mindig élesen végig mérte. — Rendben van minden, rendben van — mondogatta, mert hiszen rendben volt valóban minden, aztán mosolygott pufók arcával. S ha jöttek a nehéz kísértés órái, mert újból és újból elkövetkeztek ezek : összeráncolta a homlokát, szigorura húzta ajakát és keményen szólt: Űzd el a kísérteteket, üzd el magadtól, vagy menj, fuss tőlem, ha engedsz nekik, mert énhozzám csak tiszta kézzel nyúlj. Csak tiszta kézzel. És a féllábú bábu mindig győzött. Tisztán ment s tisztán tért meg hozzá az ő kisasszonykája mindig, elűzte a kísérteteket, melyek a nagyváros forgatagában rátámadtak. Nehéz küzdelem volt ez, de szép küzdelem, ragyogó, fehér győzelem, ők tudják ezt csak ketten, a féllábú bábu, meg ő, a csendes, szomorú leány, akire sár nem fröcscsenhetett. Év mult év után ós már nem volt mellette senki, csak a féllábú bábu. Egyedül állt, egymagára volt hagyva, de vele volt a féllábú bábu ós vele a múltnak minden szép emléke. A tiszta ragyogó délután, melyen az a haldokló beteg ember ezt a bábut neki hozta, az utolsó ajándékját. A drága, kedves örömök emléke, melyeket vele töltött. Elő-