Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-23 / 93. szám

* 4 BELMAGYARORSZÁG i91i április 23 gondoskodása róluk a szülőhazának. Azután mennek. Neki a nagy bizonytalannak, a re­ménybéli jobb jövőnek. Nagyképűség volna, hamisság volna azt mondani, hogy húsúinak, hogy sajnálják itt­hagyni az országot, hogy akár csak egy is akad köztük, akinek köny szökik a szemébe mikor a határrendőrség tisztviselői azt mond­ják neki: — Hát kérem mehet! Nem szomorúak, nem busák. Zaklatásnak veszik a sok vizsgálatot, kihallgatást, sta­tisztikafölvételt. Idegesek, nyughatatlanok, szeretnének tul lenni rajta. Alig várják, hogy újra benne üljenek a kupéban és a vo­natot átvett német kalauz elkiáltsa: — Abfahren! Akkor egy nagyot sóhajtanak, mint aki —• megszabadult egy nagy lidércnyomástól. A vonat pedig prüszkölve megindul és viszi őket a hófedte nagy hegyek közé? amik ölelkeznek a felhőkkel, amiken tul ott van Ausztria, innen a hátuk mögött Magyaror­szág. Mire elhelyezkedtek a kocsiban, elren­dezték a podgyászukat, odaát vannak, tul a határon amelyik mögött ott maradt egy nagy csomó nyomorúság, egy fól emberélten át kiontott rengeteg köny. A zsolnai állomáson. A nagy csomó utasból, akik a várótermet megtöltik, kettő megy Németországba, a többi mind Amerikába tart. Az egyik sarokban három nő ül. Valamivél jobban vannak öltözve, mint a körülöttük nyüzsgő tömeg. Kalap van a fejükön, tavaszi kabát, ernyő a kezükben. Afóle iparosleányok lehetnek. Az egyik asszony. Ugy látszik özvegy. Talpig gyászban van, fekete kalapján hosszú fekete fátyol. Budapest felől jöttek, oda is csak reggel érkeztek Temesvárról. Németül beszél­nek. Abban a temesvidók sváb tájszólásban, amit nem igen értene meg az igazi német. — Tudom — mondja az egyik — hogy oda­künn is dolgoznom kell. Megírta a bátyám. De azt is megírta, hogy ha dolgozom, akkor pén­zem is lesz és leszek valaki, Temesváron igazán én voltam a legutolsó. Ugy beszéltek velem, mint egy rongygyal. Még tegnap is, amikor már tudta a Grünsteinné, hogy megyek, még tegnap is azt mondta: — Azt hiszed, hogy Amerikában már várnak rád ? Épen az ilyen cafat kell oda ? Hát mért vagyok én cafat? Azért mert dol­goztam reggeltől estig? Mert nem volt puccos kalapom és nem ültem mindennap a kávéház­ban ? Vagy azért, mert egész nap egyéb dol­gom se volt, mint mosdatni a gyerekeit, meg nevelni őket? Vagy azért, mert alig tudtam magamról lerúgni az önkéntes fiát, aki, mióta csak ott voltam, mindig kerülgetett, aztán mikor egyszer egyedül talált otthon, ugy jött nekem, mint a vadállat. Pedig volt nekem is apám. Volt olyan tisztességes ember, mint az övé. Vasúti vonatfölvigyázó volt, az isten nyugosztalja. Két bátyám van. Most mind a kettő Amerikában dolgozik. Én itthon marad­tam, nem akartam menni, féltem a tengertől, a nagy úttól. Most megyek. Még férjhez is mehetek odakünn. Itt az útszélen koldulhat­nék, ha megöregszem. — Talán nekem is jobb lesz — mondja az özvegy. — Nincs nekem itt senkim. Az uram meghalt. A nővérem már öt év óta kinn van Sacramentoban. Jói megy a sora. Dolgoznak, hát keresnek. Most engem is hitt a sógorom. Pénzt is küldött, hát megyek. Mit kezdenék itt? Szolgálatba menjek? Zsolnától—Csaczáig. Lassan, zakatolva, prüszkölve, indul neki a vonat a hegynek. Szinte liheg, neki a szer­pentinutnak, amelyik kanyarogva, folyton az egyre sekélyedő, egyre kisebbedő Vág partján visz a határ felé. A harmadik osztályon szinte tűrhetetlen a szag, a hősig a füst. Egymás­után bocsátják le az ablakokat, amiken csak ugy ömlik kifelé a kapadohány ónszinü füstje. Ahogy Kisucáujhelyről kirobog a vonat,, belép a kocsiba két határrendőr. Már az ajtó­ban elkiáltja az egyik: — Kérjük az utleveleketl Mindenki motoszkál, keres, ki a csomagjá­ból, ki a kebeléből szedi elő és nyújtja át a határrendőröknek, akik összeszedik mind. Eze­ket majd csak Csacán kapják viasza a kiván­dorlók. Akinek nics útlevele, azt megkérdezik, hogy hováimegy. A tótok csak ide mennek: — Do Gsacel Csace községbe. Két ember Németországba tart. Az egyiknek van útlevele, a másiknak nincs. Ezt kifaggatják, hogy minek, hova, kihez megy ós lipgy mivel tudja igazolni, hogy nem szökni akar, hanem csak Németországba tart. Aztán figyelmeztetik, hogy Csacán álljon ön­ként a hattárrendörkapitány elé ós igazolja, hogy hová megy, írásokkal, különben nem engedik tovább. A többinek mindnek van út­levele ós mind Amerikába szól. Még Karásznó következik, öt perc múlva Ócsad. Ujabb hat perc telik el ós Csaca község állomásán áll meg a vonat. A tótok kiszállnak, aztán már indul is a gőzös tovább. Három perc múlik el, aztán újra megáll a mozdony. Alulról fölhangzik a kiáltás: — Csaca! Országhatár! A harmadik osztály­ról mindenki kiszállt Búcsúztat az állam. A vonatot már körülvették a határrendőrök és a leszálló harmadosztályú utasokat podgyá­szostul, az állomástól jobbra, egy hosszú föld­szintes ház felé. terelik. Az a kivándorlási ház. Két nagy terem van benne, azokban helyez­kednek el az utasok. Az egyik terem végében rácsos ablakok, azok mögött dolgoznak a pool tisztviselői. A rácsos ablakok fölött hatalmas tábla, amelyik megmagyarázza, hogy a poolban szerződött melyik társaság, hány nap alatt szállítja az embert Amerikába ós melyik ki­kötőből mennyibe kerül az ut. Az épület vé­gében három fogliázi cella van, jogosulatlan, útlevél nélkül való kivándorlók, elfogott ügy­nökök ós egyes, gyanús, megfigyelés alatt álló utasok részére. Aki útlevél nélkül akar ke­resztülmonni a határon ós nem tudja igazolni, hogy Németországban melyik városban akar utazni, azt addig tartják itt megfigyelés alatt, amig távirati érdeklődésre megjön a válasz. A kivándorlók lerakják a holmijukat, aztán mindnyájukat átvezetik a határrendőrség hiva­talos helyiségeinek szemben levő földszintes épületébe. Itt egy hosszú teremben sorban föl­állítják őket. A terem végében asztalok, azok mögött már ott vár Balázs Lajos dr a határ­rendőrkapitány, két fogalmazóval, előttük a nagy halom útlevél, amit a vonaton szedtek össze a rendőrök. Mikor a kivándorlók mind együtt vannak, odalép a határrendőrőrmester a kapitány elé és jelenti: — Kapitány urnák alássan jelentem, nyolc­vanegy amerikai, egy németországi, egy gyanús. Az útlevél nélkül való németországi utast, akit az őrmester gyanúsnak nevezett, nyom­ban félreállítják. Azt majd később fogjók ki­hallgatni ós ha igazolja magát, utazhat tovább. A többieket nóvszerint maga elé hivja a ka­pitány és legelőször azt kérdezi tőlük, hogy hová mennék. A legtöbb ki sem tudja mondani a város nevét, amelyikbe utazik, csak fölmu­tat egy kis cédulát, amelyikre az illető várost fölirták neki. Nyomban megdézik, hogy léte­zik-e olyan város. Ha nem találják, akkor nem utazhat el az illető, mert a kivándorlónak egy meghatározott városba kell utaznia. Ha csak ugy, minden határozott cél nélkül, Amerikába, akárhová, akar utazni, nem bocsátják tovább, valaminthogy visszatartják és nyomban haza­küldik azokat is, akiknek Délamerika az uta­zásuk célja, mert itt a hatóságok nem engedik meg a bevándorlást. A második kérdés, amelyet a kivándorlók­hoz intéznek, az, hogy küldtek-e valamelyik hajóstársaságnak előleget. Aki olyan cégnek küldött, amelyik nincs a poolban, attól elko­bozzák a postai feladóvevényt és nyomban megindul a bűnvádi eljárás annak kiderítésére, melyik titkos ügynök beszélte rá arra, hogy ennek a társaságnak hajóit használja. A nyolc­vanegy kivándorlóból három, Falk ós társával szerződött. Azokat nyomban, ogy másik szo­bában kihallgatják, azután tovább bocsátják ugyan, de a föladóvevényt az iratokhoz csa­tolva, bűnjelként tartják vissza. Az ügynököt, ha lehet, kinyomozzák és irgalmatlanul le­büntetik. Következik a kivándorló pénzének a meg­olvasása. Akinek nincs legalább ötszáz koro­nája, az nem utazhat el. A hajójegy ára ós az amerikai partokon fölmutatandó huszonöt dol­lárt, körülbelül négyszáz korona. A vasúti költség Brémáig, vagy Hamburgig élelem, min­den egyéb, — tehát legalább ötszáz koronát követelnek mindenkitől. Nieora Juonnak csak négyszázharminc koronája van, hát Csacán ma­rad, amig sürgönyöz pénzért. Ha az megérke­zik, mehet tovább. A három sváb leány beválik. — Átmehetnek a podgyászukhoz — mondja nokik a kapitány. A sápadt szőke asszonynak rögtön meg­mondja: — Itt marad. Beteg. — De kérem, kapitány ur . . . — Sajnálom, de ugy sem bocsátják be Ame­rikába. Az asszony eltámolyog és leül a sarokra sirni. A többiek elkészültek és vonulnak át a ki­vándorlási házba a podgyászukhoz. Csak Nicora Juon marad ott, a siró asszony, meg egy gye­rek. Valami Turczer Pál nevü temeskubini ki­vándorlónak az örökbefogadott gyermeke, aki­nek nem váltottak útlevelet. Itt marad. Egy kis statisztika. A mult esztendőben több mint huszonhat­ezer ember ment ki ugyanezen az uton, Zsol­nán, Csacán, Brémán, vagy Hamburgon át. Pe­dig a mult esztendőben még nem volt Pool­szerződés, a mult esztendőben még Misslerék­nek is tilos volt Magyarországon hajójegyeket eladniok, az ő utasaikat is ép ugy üldözte, büntette, lefogta a határrendőrség, mint mosta poolon kivül álló cégekét. Mégis 26.000 ember ment ki, egy napon átlag 90. Most egy fól nap alatt, egy esti, meg egy reggeli vonattal, hetven­négy meg nyolcvanegy, százötvenöt ember hagyta el ezen az uton az országot. Egy fól nap, tizenkét óra alatt, este tiz órától reggel tizig. A pénz, amit kivisznek, egész vagyon. Akinek nincs ötszáz koronája, az keresztül sem mehet a határon, de akárhány kivándorlónál ezreket számoltak meg a határrendőrség tisztviselői. Egyiknél négyezerhatszáz korona volt, egy másiknál há­romezerkétszáz, háromezerháromszáz, kétezer­négyszáz, kétezerhatszáz. A pozsonyi határrend­őrség statisztikája szerint ötszáz korona volt az átlaga annak az összegnek, amit egy-egy kivándorló kivitt magával. Itt az ezer koronát is meghaladja ez az átlag. A mult évben hu­szonegy millió koronás pénzügyi forgalma volt a csaczai határrendőrségi kapitányságnak ós ezt a summát csaknem kizárólag kivitték. A visszavándorlók pénzével nem igen van dolga a határrendőröknek. Haza is hoznak pénzt. Való igaz. Van a Fel­vidéken akárhány tót, aki meggazdagodva, har­minc-negyvenezer koronával tért haza Ameriká­ból. De a nagy többség a konzulátusoktól se­gitsógkópen kapott pénzekkel, szegényen, le­rongyolva tér haza. Tegnap is hostak haza belőlük két különvonattal. Azon a kőt külön-

Next

/
Oldalképek
Tartalom