Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-16 / 88. szám

1911 április 16 DELMAGYARORSZAG 3 a Szeged ünnepli a hatvanéves polgármestert. (Saját tudómtónktól.) Hétfőn, április tizenhetedikén lesz Lázár György dr, a város országos hirii, polgártársainak legharmonikusabb szeretetétől és becsülésétől övezett polgármestere hatvan éves. Egy hét múlva kettős ünnepen fogja Szeged polgársága az elismerés és hála adóját leróni kiváló vezére előtt és ezzel irányt mutat annak a történetírásnak, amely annak a hét esztendőnek eseményeit fogja az utókor számára megrögzíteni, amely alatt Lázár gazdagabbnálgazdagabb alkotásokkal gyarapította Szeged közéletét, növelte erejét, súlyosbította tekintélyét. Azzal a nappal, amikor Lázár elhagyta a képviselőházat és azzal, amikor megkezdte a városházán diadalmas és gazdag munkásságát, uj korszak kezdődik az izmosan előretörtető Szeged életében, amelynek lcarakterisztikumát a fokozódó munka, a közügyek iránt való érdeklődésnek szélesebb rétegekben való fölkeltése, az európerség felé való győzedelmes haladás adják meg. Ha betetőződnek azok az alkotások, amelyeknek alapját a polgármesterrel az élén szorgos és munkás kezek vetették meg, a szőke Tisza partján egészen mássá, újjá, népesebbé, szebbé, élettől duzzadóbbá és hatalmasabbá alakul ki Szeged, amelytől a régihez, a kicsinyhez, a patriarchálishoz, a száz négyszögméteren széphez már csak az ólomszárnyu emlékezés jár vissza. Az izmos, a szárnyas munka betetőzéséhez közeledik. Mielőtt az uj épület ormára kitűzhetnék a győzedelmes lobogót, a ritka szép évforduló megállásra késztet az előtt az ember előtt, aki az uj miinek, a nagy műnek fáradhatatlan tervezője, a megépités munkájának sosem csüggedő, első részese volt. Lázár György dr, polgármester hétfőn tölti be eredményekben gazdag életének hatvanadik évét. Az egész városra kedves ünnepen a százhúszezer lakosú Szeged meleg szeretettel, bensőséges örömmel köszönti a hatvan éves, fiatal polgármestert. Lázár György dr, polgármestert a nevezetes évforduló ós nevenapja alkalmából egy hét múlva ünnepli a város polgársága. Az eddig megállapított program szerint április huszonharmadikán, délután hat órakor gyülekezik a polgárság az ipartestület háza előtt, a Gizella-téren. Innen négyszáz fáklya és hétszáz lampionnal fölvonulnak a Tisza Lajos-köruton, a Takaréktár-utcán végig, a Széchenyi-téren a Kárász-utca torkolatáig, majd a Széchenyi-tér déli részén a Prossnitzféle ház, Tóth Péter-ház ós bérház előtt a városháza elé. A menet kisérésére a dalosköröket és a szegedi zenekarokat kérik föl. Ezalatt a hatóság tagjai és a városatyák a közgyűlési terembe gyűlnek, hova a polgármestert küldöttségileg meghivják. Itt a polgármestert a közigazgatási pályán vele karöltve működők részéről Rósa Izsó dr, ügyvédi kamarai elnök fogja üdvözölni. Szeged város polgársága nevében a Széchenyi-térről Jászai Géza apátplébános ós a tanya lakos- [ sága részéről Papp István gazdálkodó mond üdvözlő beszédet. Ezután az egyesült daloskörök a Szózat-ot éneklik el s vele a törvényhatóság polgárságának ünnepélye véget ér. A jövő év tavaszán lesz hót esztendeje, hogy Lázár György dr-t szülővárosának törvényhatósága nagy lelkesedéssel polgármesterré választotta s azóta a közbizalom csak fokozódott iránta. Lázár György dr Szegeden született, a felsővároson, 1851 április tizenhetedikén. Már fiatal jogász korában élénken érdeklődött a város közigazgatása iránt s Mikszáth Kálmán „a kis okos"-nak hivta. A nagy iró még az árvíz előtt megjósolta, hogy valaha Lázár György lesz Szeged város polgármestere. Ügyvédi oklevelet szerezvén, 1877-től ügyvédi gyakorlatot folytatott s mint ilyen, titkára volt a szegedi ügyvédi kamarának. Az árviz idején, mint tartalékos hadnagy részt vett a mentési munkálatokban s meg is van örökítve Vágó Pál árvizkópén. 1884 április harmadikán lépett Szeged város közigazgatásának szolgálatába, mint városi tiszti főügyész. Ugyanekkor alelnöke lett az ügyvédi kamarának. A hires kriminalista hiróben állott fiskálisból a város főfiskálisa lett egészen 1891 november huszonötödikóig, amikor helyettes-polgármesterré és közművelődési tanácsossá választották. Az öreg Pálfy Ferenc polgármester mellett már akkor ő vitte a város ügyeit s oly népszerűségre tett szert, hogy 1898 április huszonhetedikén, Tisza Lajos halála után, megválasztották Szeged város első kerületének országgyűlési képviselőjévé. Mint a város követe roppant sokat dolgozott Szegedért s Pálfy Ferenc lemondása után, rajongó szeretet ós közbizalom hivta őt meg a polgármesteri székbe. 1904 április huszonhetedikén választották meg polgármesterré, legutóbb pedig 1908 április huszonegyedikén, a tisztújításon, amikor ellenjelöltje nem is volt. Hasábos irás kerülne ki csak abból, hányféle egyesületnek, társulatnak és körnek a diszelnöke, teszteletbeli elnöke és elnöke. Egy izben miniszteri, két izben királyi elismerést kavisszatérni veled s ott lakni egy dombon, fehér házban, két kert között! Lábaim ma elefántcsontból valók. Nézd. Akkor szoktam meg, hogy hennével tegyem őket ragyogókká s festékkel vörösitettem sarkamat. Szegény szomorú lábaim ! — Ki festette őket? — Jasmina, az én kis fekete néger leányom, egy imádatos teremtés, akit mindig sajnálok. Kecses és finom volt, mint egy nádszál; vakitó mosolygása rávilágított arcára, mely halottas volt, mint Proserpináé. Mindig zöldben és feketében járattam, hajzata á la egyptienne s vérszinü mellényén ezüst meg zománcos gombok voltak. Olyan eleven formái voltak, hogy mikor járt, még a széles futa alól is áttüntek izmai, mint elázott fehérnemű alól. Belészeretett Aldo fivérembe s ritkábban mosolygott, de cirógató szemei megszépültek. A könnyek olyanná tették, mint a kohőlfesték. — S Aldonak nem tetszet a fekete Vénusz? — Igazat megvallva, nem nagyon jártam utána. Aldo imádtatja magát. Mindenki ugy tartja, hogy ő egy fiatal száműzött isten. De gyönyörűséggel hallgatta a leány hosszú meséit, miket nem értett. Jasmina melodikus hangon beszólt, ahogy a madár csicsereg a ligetben. Nekem is gyönyörűségemre volt. Azt hiszem, egyszer mesemondás ürü<gyóvel szerelmet vallott néki. Nagyon sokszor ismételte: Aini! „én szemem !" és Rohadiali ! „én lelkem !" Egyik éjszaka keresztbefeküdt az ajtaja előtt, hogy keresztülmenjen rajta. Aldo nevetve átugrotta. Nem mozdult reggelig a leány. A ház teleivódott szerelemmel. A levegőt nem lehetett belélegzeni, annál is inkább, mert mindig a nyakunkon hordoztuk azokat a narancsvirág-ékeket, miket a zsidók csinálnak s amik kétszerháromszor körülfutnak a nyakon. Olyan erős illatuk van, hogy örökös bódulatban éltem. Ragyogott a kéjtől, amint beszélt, amint mosolygott s látta a térdére ereszkedve azt a bronzarcot, amelyet mintha már látott volna egy fantasztikumban hatalmas arab csődörön, fehér szatinruhában, harc lármája és puskaforgatás közben, por és füst erős felhőjében, lent, a Mitidzsában, egy ünnep este, a lakmározás előtt, melyet a harcos faj sátraiban rendeztek. — Szüzesség bódulatában? — kérdezte a férfi kissé rekedt hangon, mosolygásra húzva el fogáról az ajkát. — Talán igen, talán nem, Ami! — suttogta Isabella, félig behunyva szemhéjait, miket feketébe vont antimónnal, mint a mór asszonyok. S oly bizonyos volt amannak a gyötrődése felől, hogy érezni vélte térdein a vad fájdalom súlyát. S alattomban már készítette elő testét a gyilkos vágyakozás előrelátható kitörésére. — Tetszett néked Amar? — Egy ismeretlen fiatal herceg tetszett nékem, akihez képest az Amár minden gráciája csepűrágók és kötéltáncosok gráciája volt A pusztából jött, hosszú damaszkozott puskáju lovasokkal, — a legszebb lovak, amiket valaha láttam, sörenyük, farkuk a szélnek s apró csöngettyüik ós amulettjeik csengtek-bongtak! A Szaharaból jött. Tarkabarka kísérete közepett o egyedül volt fehér gyapjúba öltözve, himzetlen, egyszerű fehér burnuszba burkolva; alig lehetett látni tőle kengyelbe tett sarkantyutlan csizmáit és keztyütlen kezét, amelyben ugy fogta a gyeplőt, mint a gyerekleany a szalagot, mikor hajába köti. Paripája azok.közül va ó volt, miket az arabok az arnyakban sza ó galambhoz hasonlítanak, fekete, mint Lunella hugocskám haja, olyan fekete, hogy kék és lila reflekszek futottak a vékonyán, mint a változó selyemben a moár. Melyiknek volt szebb szeme: a lónak, vagy a lovasnak? Gonosz szünetet tartott s az orrcimpái reszkettek titkoltan alattomos arcán, melyre szemöldökei visszatartó árnyékot dobtak. Szive édességes borzalomtól remegett, mert szerelmese megmozdította fejét, mintha közelebbről akarná nézni. Párnáktámasztotta felsőteste ahogy kidomborodott, a férfi látta alulról az állát, melyet a majolikapadló viszszaverődése megvilágított ós beszédes szájában a foghust és a fogakat, miken frissen nyilt kagyló nedvessége gyöngyözött. — Még most, hogy rágondolok, sem tudnám megmondani. S a lovas vájjon ifjú volt-e, vagy annak öltözött szűz? Szem ki se találta volna, ha nem látta volna, milyen könnyedén parancsolt ez a csupa gyöngédség a hatalmas paripának. Valami vakmerő és okos, nemes ós lágy, gondolkozó és álmodozó volt ebben a forró fejedelmi sápadtságban. Ki volt ez a pusztaság küldötte? Mikor közel ért hozzánk, nagyszerű szökeléssel megcsinálta az arab lovasok csodálatos bravúrját, melynek a régi idomitónyelven hallottadé a neve. Kiáltozásunkra elkacagta magát s a bársonynyeregre visszabukva, megállította a pompás állatot. Aztán sebesen lehajolt s megcsókolt arcon, mintha az övé lennék. Megint ugy kiáltott, mint akkor, mert szerelmese egy észrevétlen mozdulattal, mintegy feléje sikolva, vállon kapta kemény két kezéveL — Aini! Aini! a fivérem volt, Aldo, akit egy sejk meghitt vadászatra! A kísérettel jött vissza. Ah, ne bánts, Aini! De, de, bánts, törj össze, tégy velem, amit akarsz! Igen, még, erősebben! Tied vagyok, a tied ! Itt vagyok, egészen . . . Forditotta Cavallero.