Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-12 / 84. szám

1911 II. évfolyam, 84. szám Szerda, április 12 1 BSzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, t==! Korona-utca 15. szám c=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=i Városház-utca 3. szám cza ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R 24-— félévre . . . K 12'— negyedévre. R 6-— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre. R 28-— félévre . . . R 14-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=j Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Bndapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Közegészségügyünk fejlesztése. A miniszterelnök vitazáró nagy beszéde felölelte a belügyi tárca keretei közé helyezkedő valamennyi sarkalatos problémát, nem tért ki egyetlen úgynevezett kényes kérdés elől. Hogy nyomában még sem kelt sem disszonáns kritika, sem szőrszálhasogató rekriminálás, ez bizonyítja a legcsalhatatlanabbul, hogy Khuen-Héderváry Károly grófnak működése valóban a megnyugtatás politikáját hozta az országnak. A beszédnek ilyetén általános hatását a negatív körülményen kivül azonban sokkal meggyőzőbben igazolják azok a pozitívumok, amelyek beszédének egyes részeiben foglaltatnak. Ezek a részek egyenként talán még az összbenyomásnál is markánsabbul hirdetik, hogy itt nemcsak egy öntudatos, de ugyanakkor az ország komoly szükségleteit fölismerő s e szükségletek céltudatos kielégítésére komolyan törekvő politikával állunk szemtől-szemben. Kiszakíthatják ebből a megnyilatkozásból azt a részletet, amelyik épen tetszik, de alig hisszük, liogy elfogulatlan bírálat az adott viszonyok között még olyan éles bonckéssel is bármelyikben kivetni valót találna. Mindezt pedig rekapituláljuk annak okából, mert szükségét érezzük, hogy a miniszterelnök beszédének egy passzusával az általános mérlegelésen kivül még külön nyomatékkal is foglalkozzunk. Nem azért, mintha ebből tovább akarnók szőni a himet a miniszterelnök számára. Hanem azért, mivel ebben a passzusban a nemzetnek talán legelevenbe vágóbb érdekét látjuk s mivel épen ezért a lehető legfontosabb az országra nézve, hogy ez a kardinális érdeke minő elbánásban részesül ? A közegészségügyről van szó. Arról a kérdésről, mely a nemzeti élet energiájának leghívebb fokmérője és amelynek fejlettségén és céltudatosságán rajta sarkal úgyszólván a nemzet egész jövője. A miniszterelnök beszéde s amin ez a beszéd reálisan fölépül: a belügyi költségvetés csak megnyugtató választ ad. Számszerűen azt látjuk, hogy a belügyi tárca kilencvenötmilliót meghaladó költségéből ennek közel egyharmadát a tágabb értelemben vett közegészségi kiadások teszik. Ami, tekintettel a közigazgatás nagy terrénumára, már magában véve is teljesen kielégítő arány. Azonban ez az arány igazán csak akkor billen teljes erővel a közegészségügy javára, ha a tárca költségtöbbletének elosztását vesszük figyelembe. Ebből pedig azt látjuk, hogy amig 1909-hez, az utolsó költségvetési törvényhez mérten az idei belügyi tárca bildgetje tizenegymillióval emelkedik, addig az összes belügyi szükségletekkel szemben ebből a tizenegymillió többletből egymagára a közegészségügyre, az egészségügyi intézményekre és a betegápolási alapra ötödfélmillió költségtöbblet esik. Már most ezeket a számokat egyrészt mérjük egymáshoz, másrészt vessük össze az ország teljesítőképességével s akkor a maga mivoltában elibénk domborodik annak a bizonyossága, hogy az idei költségvetés és a kormány, mely a költségvetést ilyen koncepcióban terjesztette a törvényhozás elé, közegészségügyünket olyan magasra taksálta, aminő magasra az állam anyagi ereje csak fölért. Ami jogos igény ennek dacára még mindig teljesületlen maradt, az már igazán nem a kormánynak a közegészségügy iránt köteles készségén és jóakaratán, hanem kizárólag csak financiális lehetőségen múlott. A kilátás azonban, melyet a jelennek szóló és hangosan beszélő számok mellett a miniszterelnök nyilatkozata a közel jövőre nyújtott, alkalmas arra, hogy a közegészségügy még kétségtelenül fönnálló hiányaira nézve is a teljes megnyugvás érzését váltsa ki mindnyájunkból. A kormányt a legkomoA másik. — Indiai történet. — Irta Itudyard Kipling. Jó régen, a hetvenes években, mikor Simlában nem voltak még középületek s a Jakko körül vezető széles országút még csak papiron volt meg, történt, hogy Gaurey kisasszonyt szülei feleségül adták Schreiderling ezredeshez, aki többel, mint harmincöt évvel aligha volt idősebb a kisasszonynál. Mivel havonként kétszáz rúpia fizetése s azonkívül saját vagyona is volt, szívesen látták. Különben a jó emberek közül való volt s ha hideg idők járták, tüdőhurutban szenvedett. Nagy melegben a guta környékezte; de sohasem ütötte meg egészen. Mindazonáltal Schreiderlingné asszony nem volt boldog. Még husz esztendős sem volt, mikor férjhez adták s szegény kis szivecskéjét egy másik férfinak ajándékozta. A nevét már elfelejtettem, azért hát nevezzük csak őt „a másik"-nak. Sem pénze nem volt neki, sem biztat^ kilátásai. Valami nagyon csinos sem volt; s ha jól tudom, az élelmezési vagy a kezelési szakban volt alkalmazva. De mindettől eltekintve, nagyon szerették egymást s valami eljegyzésféle fűzte őket össze, mikor Schreiderling megjelent s Gaureyné asszonynak kijelentette, hogy feleségül szeretné venni a leányát. A másik viszony megszakadt. „A másik" nyugodtan viselte veszteségét bár oly állomásra helyezték át, amelynél rosszabbat keresve sem találhatott volna. Talán az éghajlat vigasztalta meg. Váltóláz gyötörte s tán ez vonta el attól, hogy egyéb bajával foglalkozzék. Szivbajos is volt, mind a két értelemben. Szivtágulásban szenvedett s baját a láz súlyosbította. De ez csak később mutatkozott. Hónapok multával Schreiderlingné asszony betegeskedni kezdett s hogy Schreiderlingné szépsége véget ért, férje saját találékonyságára bizta őt s visszatért agglegénysége szórakozásaihoz. Az asszony föl-alá szokott nyargalni a Simla Mallon, egy elhagyott uton, fején jól hátracsapott szürke Terai kalappal, botrányosan rossz nyeregben. Egy augusztusi szép napon Simlában hagyta feleségét s lement ezredéhez. Az asszony kissé föllélekzett, de régi szinét sosem nyerte vissza. A klubban véletlenül meghallottam, hogy „a másik" ide készült betegen, nagyon betegen, — gyógyulás reményében. Schreiderlingné is tudott erről, sőt ő azt is tudta, — ami engem már nem érdekelt — hogy mikor érkezik. Azt hiszem, „a másik" valakinek Irt, hogy tudassák vele. Az esküvő előtt egy hónappal találkoztak utoljára. S most kezdődik a mese szomorú része. Egy este jó későig dolgom volt lent a Dovedell szállóban. Schreiderlingné asszony az esőben egész délután föl-alá'nyargalt a Mallon. Az országut mentén egy tonga hajtott el mellettem s lovacskám, belefáradva a hosszú várakozásba, kissé neki iramodott, Az országut mellett, lent a tonga hivatalánál, ott várakozott a tongára Schreiderlingné asszony, bőrig ázva. Nekiindultam a dombnak, mert a tongához semmi közöm sem volt; de e percben Schreiderlingné asszony sikoltozni kezdett. Azonnal visszasiettem s a hivatal lámpavilágánál Schreiderlingné asszonyt az ép most jött tonga hátsó ülése mellett ott láttam térden állva a sáros országúton, amint borzasztóan sikoltozott. Mire hozzáértem, arccal a sárba bukott. A hátsó ülésen, biztosan és kényelmesen, félkézzel az oldalpárkányra támaszkodva, mig kalapjáról és bajuszáról csurgott a viz, ott ült „a másik" — holtan. A hatvan angol mértföldnyi rázós ut hegynek föl, azt hiszem, SOK volt beteg szivének. A kocsis igy szólt: „Ez a sahib Solonon innen két stációval meghalt. Odakötöttem a kocsihoz, hogy ki ne pottyanjon az uton s igy jöttem Simlába. Ad-e a sahib baksistlEz itt — s„a másik"-ra mutatott, — egy rúpiát adott volna." A „másik" ott ült, vigyorgó arccal, mintha mulatna tréfás megérkezésén. Schreiderlingné asszony nyögni kezdett a sárban. Négyünkön kivül egy lélek sem volt a hivatalban s az eső csak ugy zuhogott. Először is Schreiderlingné asszonyt kellett hazajuttatni, másodszor pedig meg kellett akadályozni, hogy neve ebbe a dologba belekeveredjék. A kocsis öt rúpiát kapott, hogy batárt keressen a bazárban Schreiderlingné számára. Azután tegyen jelentést a