Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-25 / 70. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1911 máreius 25 1911 r Nyomukat követi Szatmár, Szeged, Nagyvárad, Debrecen, Kolozsvár és Temesvár. Budapest husz és fél százaléknyi népszaporodásával csaknem a tizedik helyre szorult. De viszont megállapítható, hogy a székesfővárosban ez a depresszió csak látszólagos, mert az építési válság következménye, mely lakásínségre s a népesség egy részének Budapest környéke, pestmegyei terület felé való áttelepülésére vezetett. Általán megjegyezhetjük, hogy a számlálás eredményeiből megállapítható bajok tulnyomólag gazdasági s igy átmeneti természetűek, amelyen erőteljes nemzeti munka és céltudatos gazdasági politika liovaelőbb segíteni fog. Bajaink elmérgesedéséhez bizonynyal nagy mértékben hozzájárultak dezolált közéleti viszonyaink, melyek időtartama fedi a népszámlálási lusztrum tartalmát. Ha a lefolyt tiz évet alaposabban kihasználtuk volna közállapotaink javítására, a válság bizonynyal szelídebb lefolyású s a kivándorlás sem vesz ily ijesztő arányokat. De szerencsétlen pártviszályaink a gazdasági krízist politikaiakkal is tetézték. A meddő országgyűlések, a folytonos obstrukciók és tétlenségre kárhoztatott kormányzatok, melyek gyakran odáig sem juthattak, hogy az országot budgettel láthassák el; mindez hozzá járult a népesség fejlődésében tapasztalható depressziók előidézéséhez. Szerencsére népünk ősereje, államéletünk berendezése, szervezetünk szívóssága igy is kibírta az idők mostohaságát, sőt azok dacára sem maradt messze el a jobb évtizedek eredményei mögött. Ebből és főleg a hazai közszellem egészséges fordulatából biztos reményt meríthetünk, hogy a közel mult hibái közokulásra fognak szolgálni, azokat a súrlódó pártok nem ismétlik meg többé és a nemzeti munka nagy föladataival minden politikai tényező komoly számot vet. Akkor más reményekkel kecsegtethetjük magunkat a következő évtized alatt s az uj népszámlálás bízvást be fogja e reményeket váltani. (Saját tudósítónktól.) Határozottan csúnyán debütál a világ komédiásdeszkáin ez a Podovszky Mihály. Nagyon csúnyán. Kibukkanik valahonnan az ismeretlen életek sötétségéből sápadt utcai gázlámpavilágnál, kezében véres kés, a lába előtt egy hörgő férfi, akit ő szúrt le és tegnap éjszaka óta ezt a volt senkit ón is, te is, valamennyien állati, bestiális, vérivó gazember valakinek ismerjük. Ismerjük? Ah, nem, nem ismerjük s ez a szerencséje, mert ha most egy kicsit megismerjük ón is, te is, valamennyien, akkor valahogyan máskép fogunk vélekedni erről az állatias Podovszkyról, aki apacsjelenóssel ugrott a szemünk elé abból a sötétségből, ahol nem láttuk, nem ismertük; nem is sejtettük, de ahol ő hetedmagával a poklok kénköves tüzében mártogatta meg mindennap a szivét és ezt az ő megbélyegzett tizenhét esztendős homlokát. Hiszen Podovszky Mihály más szerepet kórt a minden földi komédiák direktorától, nem ezt a béreset, ezt az apacsutánzót. Nem aspirált a gyilkosok véres glóriolájára. Olyan hideg, olyan józan, olyan polgári volt az ő ambíciója: be akart iratkozni a vásárhelyi földmives-iskolába. Nem vérre szomjazott, hanem munkára, szép derék munkára, boldogulásra, szerény boldogulásra, aminőnél gazdagabbat, bőségesebbet kívánnánk te is, én is, nagyon sokan, akik nem vagyunk állatiasak. De nem jutott hozzá. Nem iratkozhatott be. Miért? Azért, mert az apjának mindössze harminchat forint volt havonta a fizetése és ebből heten éltek. „Heten vagyunk, heten", ez volt az ő óle— Miért irta alá? — Hát aztán? Csak nem tettem rossz hiszemben ? Az üzletembe hozták és én aláirtam. Irományokat nem is tudok rendesen elolvasni. Néhány nappal ezután eljött a végrehajtó, lepecsételte az üzletet és fölirta a bútorokat. Minthogy ármánykodást látott ebben Danilis és egyáltalán nem érezte magát bűnösnek, minden hatósághoz fordult. Ói'ákig várakozott az előszobában és hosszú panaszokat és petíciókat fogalmazott meg. Amikor nőtt a szükség, elhatározta, hogy kimegy az atyja malmára ós lisztüzleteket fog csinálni. Nem engedték azonban, hogy elhagyja a várost. Erre a családja elutazott az atyjához és ő magára maradt. A napok multak. Család nélkül, munka és pénz nélkül, az eddig tekintélyes Danilis a rokonok üzleteibe ment el, megreggelizett és elfogadta a tanácsaikat. Hogy eltöltse az időt, reggelenként és este eljárt a templomba. A szentképekre meredt és folyton az előzményekre gondolt. Végre hosszú idő után, elkövetkezett a terminus. A tárgyalás tiz napig tartott. A tárgyalások alatt nyugodtan és móltóságteljesen ült boldogtalan társai között Danilis, mint ahogyan egy ártatlanul szenvedőhöz illik. Bosszankodott, hogy oly soká tartóztatják, hogy a védő nem értette meg helyesen és amint ő hitte, nem azt beszélte, ami szükséges és a birák nem ugy itélkezek, ahogyan Kellene, hogy Ítélkezzenek. Nem törődtek Danilissal, három napban egyszer intéztek kérdést hozzá ós amiker Andrejev ráfelelt, a hallgatóság körében általános kacagás hallattszott. Ha elkezdett beszélni a balsorsáról, a veszteségeiről és arról, hogy bepereli a biróságot, a védője a vállait vonogatta, a közönség nevetett ós az elnök arra figyelmeztette, hogy ez nem tartozik ide. Abban a rémes órákban, amikor az esküdtek tárgyaltak egymással, Danilis dühösen ült a vendéglőben és nem is gondolt a birákra. Nem értette, hogy miért tárgyalnak oly soká, hiszen minden oly egyszerű ós könnyen érthető, nem is értette, mit akarhatnak tőle. Amikor később az elnök felolvasta az Ítéletet, Danilis eszméletlenül bukott le. Hirtelenül kivont kardokkal zsandárok vették körül. Magához térítették Danilist és a bőrtönbe vitték. Danilis értelmetlen maradt mindezzel szemben is. Ugy gondolta, hogy még nincsen vége a pörnek ós hogy a „valódi" Ítéletet még nem mondták ki. A börtönben naprólnapra várta a végleges Ítéletet. Csak, amikor félév múlva eljött hozzá látogatóba a felesége ós a fia és ő a kisirt szemű, szegényesen öltözött öreg nőben, alig ismert rá a valaha oly szép feleségére ós amikor a fiát gimnázistaruha helyett egy kis kopott kabátban látta, csak akkor értette meg végre, hogy a sors ellene döntött és hogy semmiféle ítélet sem hozza vissza rxekj a írnütat. . < tűknek is a visszatérő sora, de nem hangzott olyan meghatóan, édesen, mint a Woodsworth kis költeményében, hanem szöges ostorral verte a szivüket, kinozta az agyukat és gyötörte a gyomrukat. S a harminchat forintot szót kellett szabdalni, de ugy, hogy teljék belőle élésre, lakásra, ruhára hót embernek, ti megbotránkozók, hót embex*nek! Méltóztatik most már sejteni, micsoda élet járta Podovszkyéknál, ismeretlen emberek légiójában, mit kínlódtak végig ezek, akiket nem vettünk észre én sem, te sem, senkisem? Nekünk ez elkopott dolog, mi ezt csömörlósig olvastuk Gorkijék könyveiből tea mellett, csöndes szobában, de nekik ez a nyomorúság az életük volt, ők háromszázhatvanötször huszonnégy órát minden esztendőben ugy töltöttek, hogy a nyomorúság tüzes vasán mezitláb szaladgáltak, mint az istenítéletek áldozatai. S talán kiabáltak is, talán zokogtak is, de hallottam én, hallottad te, hallottuk mindnyájan csak egy szavát is ennek a zokogásnak ? Nem, mi ezt nem hallottuk. Mi csak azt hallottuk és mondtuk utána gondolkozás nélkül, hogy Podovszky Mihály állatias gazember. Mi azt csak most halljuk, hogy dúsgazdag Domonkos Mátyás ennek a nyomórult családnak a házbórét fölemelte huszonnégy koronával. Huszonnégy korona ? Bagatel. Csekélység. De ezeknek az embereknek huszonnégy fillér i: <bénz, huszonnégy krajcár is nagy pénz, huszonnégy korona is irtózatos összeg. Nem tudták előteremteni. Mert a szegény embertől megvonták felsőbb hatalmak azt a tehetséget, hogy teremtsen. Szerezni pedig csak az tud, akinek van. Például akinél ezer forintok hevernek, de ehez még szex*etne tizenkét forintokat ki' srófolni Podovszky-familiákból. Természetest hogy Domonkos nem tudott s ezért ki akart* tenni a familiát az utcára. S most már ugy-e látni, hogyan bukott oda ebből a rettenetes pokolóletből, oda gázlámpa elé, gyilkos-jelenést játszani Szatymaz-xxtcán ? Ahol nyomorúság van, ott összebxinak a szivek, ott nagyon szereti egymást. S mikor Podovszky Mihály, ak kimaradt a polgári iskolából, mert nei" tudta a tandijat fizetni, aki nem jutott be földmives-iskolába, nxert nem volt rá pénzei látta, hogy itt valaki még kinzóbbra akarj' szoritani családján a nyomorúság csavarják akkor az ő fiatal szemét elfutotta a vér & bolondot csinált. Bolondot és gonoszat. Áll*' tiasat. Kiáltva hangsúlyozzuk, hogy ige"1 állatiasat, brutálisan gonoszat cselekedet Podovszky Mihály. Nincs, aki levédje róla gyilkosság vádját. De ki véd le nem tudo"1 kiről, rólanx vagy rólad, mindnyájunkról, valakiről föltétlenül egy iszonya vádat, am^f nem látta meg senki ezt a fiút, miel^' odáig jutott, a házuk kapxijáig, késsel a k®' zében, gyilkolni? Valaki, valami bűnös, K1 ketlenül bűnös abban, hogy ez a gyerek ember, aki tanulni akart, nem tanulhatol Hogy aki az iskolapadjai közé vágyakozó1'" annak börtönbe kellett jutnia. Hogy akii® könyv, toll, ekeszarv illett volna a kez<^ az gyilkoló kést ragadott. Mondjátok, b ofi társadalom, mondjátok, hogy állam, mo"1' játok, nevezzétok, ahogy totszik: valaki "" gyon bestiálisán bánt ezzel a Podovszkyv ( Nekem is, neked is, mindnyájunknak kora szerencséje, hogy ennek a valaki"0