Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-19 / 65. szám

1911 II. évfolyam, 65. szám Vasárnap, március 19 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Rorona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R f— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=a Riadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Csatavesztések. Magunkat denunciáljuk. Magunk se.beit szaggatjuk. De akárhogy próbáljuk is tompítani a mondat élét, ugy kell kifejeznünk összegyülemlett keserű érzéseinket, hogy az ország második városában egymásután vesztik a csatát kulturális törekvések. Kívülről ta'án nem is látszik ez olyan élesen. Ahol minden belesodródik a íáradságos, örökmozgó élet eseményeibe, nem is csoda, ha nem rezonálnak a lelkek olyan érzékenyen s nem ütnek rajtuk bizonyos incidensek olyan soká és fájdalmasan bongó hangot. Nekünk, akik a megfigyelés tornyán állunk és akiknek az a kötelességünk, hogy a láthatatlan, a drótok közvetítése nélkül jövő hanghullámokat is fölfogjuk, s beszédüket közöljük sokakkal, ez a kikerülhetetlen megállapítás mereven, szögletesen elénk rajzolódik. Okok kutatása, miértek feszegetése nélkül konstatáljuk, hogy a képzőművészeti élet Szegeden válság elé került. Mindenki tudja, mindenki érzi és talán mindenki fájlalja is, akinek kulturális törekvések csődje még fáj. Sikertelen kiállítás, kulisszaháboruk, kabinetválságok, ez erről a csaca .resztésről való jelentés táviratstilusban. S a szöges három tétel, távlatai végén ott áll egy város, amelyben nem vásárolnak képet, vagy legalább is nem vásárolnak olyan mértékben, hogy abból termékenyítő miivészpártolás kerekednék, amelyben müvészpártolásra törekvő egyesület nem tud fejlődni, nem tud prosperálni, hanem már a föloszlás kisértete mereszti rá üvegszemeit. Ez az egyik kép arról, hogy hogyan áll el szép, okos törekvések sziveverése, hogyan vesznek életfojtó homokba olyan erek, amik termékenyítő útra indultak. Hasonlóan szomorú a másik tünet. Jött közénk egy szimpátikus, eszményien gondolkozó míivészasszony, aki a bohémek rajongásával agitált azon, hogy szavaló-müvészetre taníthassa fiataljainkat s a régi, keservesen iskolás szavalatok helyett végre mindenütt lélekmozditó, művészi módon tudjanak előadni azok, akik a szavalók pódiumára lépnek. Két hónapig itt élt, elköltötte, amit másutt jövedelmezett neki fáradságos mestersége, aztán összepakolt, elutazott. Előbb azonban hozzánk jött s beszámolt két hónapi futkosás, reklámozás, ideális törekvés, fáradozás eredményéről. Ketten jelentkeztek a kurzusra : két elemi iskolás leány. Ezeknek a szülei szántak öt koronát arra, hogy a gyermekük kultúrájához valamit hozzátegyen a müvészasszony. S amiket most R. Kovács Laura elgondol a szegedi kulturáról, az épen nem az ő privát ügye. Mert ha valaki végigfut a városunkon és felületes szemlélődés után azzal utazik el innen, hogy ez nem tetszik, az nem tetszik neki, az ő dolga. Minket nem bánt. De ha idejött valaki azzal a szándékkal, hogy az ország második városában finom, művészi, lélekemelő törekvéseknek csinál propagandát, mint ahogy csinált Budapesten s ez a valaki megtépázott reménységgel és szomorú következtetésekkel megy a pályaudvarra, menekülni, akkor nem térhetünk ki a mea culpa elől. S akkor meg kell vallanunk, hogy nem az ötkoronák sajnálása a hibánk, mert hiszen azok gurulnak ezerfelé, hanem valami bajnak kell lennie a pénzünk irányításában, indításában s abban az érzékünkben, mely nem váltja őket kulturává. Rossz magyar szóval érdeklődéshiánynak mondják ezt, amely rossz magyar szó fejezi ki a hibát a képzőművészeti válságnál is, a szavaló-kurzus csődjénél is. S hogy minél gavallérabbul alkalmazhassuk ez a szót, arról a héten egy harmadik incidens is gondoskodott. Elmaradt a héten egy fölolvasás. Olyan volt a témája, aminőhöz foghatóan érdekes nem igen akad most, mikor anyA Halál éneke. Irta Szalay János. . . . most pedig megértem, hogy csak egy nagy dolog volt a világon : — Élet a halálért Csönd legyen! Csönd lesz mindörökké. Ámen Mi ez? Hangtalanul rám harsan az örök refrén, — a sárga harsonák fényes rivallásánál szebben, de mindennél szebben, igy: Többen vannak a halottak mint az élők Szebben élnek a halottak mint az élők Tovább élnek a halottak mint az élők Nem halnak meg a halottak mint az élők! A szivemet a nagy-szent fordulón hiába fogtam meg: csak kiszökött a vérem. Es még egyszer átlüktetett az én világomon, mindennel együtt, ami fáj, ami mosolyitő. ^agyhirtelen : egy szempillantásban véresen hiboros lett az egész mindenség. Az én véremtől. De utoljára. A szivem pedig mintha az agyamba szökött volna. Mintha az agyam Jt mellembe zuhant s ott kattogott volna. Óriási: most megfordul az életem kereke. Drületes: még átélhettem azt is, hogy az én aSyam s az én szivem egymás felé rengő heggel, vérlüktetéssel többé nem üzennek, j Szivek ós lelkek énnékem soha többé nem j üzennek ! Az utolsó szempillantásban pedig szentül s mint a kiterjesztett erősség suhant at a vé8telensógen, hogy a világon midörökke csak egy nagy dolog volt s van s marad: Az élet — a halálért. És meghaltam az életért! Most pedig harsog az örök refrén dalos diadala: Többen vannak a halottak mint az élők Szebben élnek a halottak mint az élők Tovább élnek a halottak mint az élők Nem halnak meg a halottak mint az élők * Hagyj most örök refrén! Hagyj. Mert nem hiszek az istenemben, ha te nem hagysz hinnem. Ha még nem hagysz élnem. Hagyj tehát egy szempillantásig — — amig a nap ragyog. Amig alkonyodik. Amig holdra nézek. Amig hajnalodik — — amig átölelnek. Amig én ölelek. Amig lecsókolják a szememet. Amig testeddel a testemre nyögsz ós elsirjuk egymás bus nászindulóját. Egymás szent-halálos ünnepét Csak még egy szempillantásig éljek. Amig mindent megvallok: Mert én nem hittem a másvilágban — még a maiban se. Tudtam, mi igaz az egészből. Csak a hazugság. Ez az igazság Hittem a szépségben — a világ tele volt rondasággal. Hittem egy istenben — mások meg többen. Hittem az emberben — de az ember nem. Hittem a jövőben — s ezideig sok millióan hiába hittek. Hittem minden titokban — s nem értem fel hittel, vájjon egy kukacnak milyen lehet a világ. Hittem mindenkiben — nem hiszek senkiben Harsogj örök refrén ! Többen vannak a halottak mint az élők Szebben hisznek a halottak mint az élők Tovább élnek a halottak mint az élők Nem halnak meg a halottak mint az élők * A hulla énekel: De jó volt már meghalni A világom elhagyni Világ nélkül, minden nélkül rohadni Soha többé nem halni * Hulla vagyok. És most jön az örök cselekvés, most jön ami nagy, most jön ami szent A soha nem dobbanó szivem a megsulyosodott kezemmel fogom s a kéz nem az enyim már. A számmal örökké búcsúzom s a szám piros párnája lerohad már. Nem az enyim már. A lázongó csontvelőm megbénult s a feketébe rohadó csonthajó nem az enyém már Én már nem vagyok az enyém. A világon semmi se az enyém — igy minden az enyim Már minden az enyém : Hozsánna 1 De jó volt már meghalni s a világom elhagyni : Hozsánna! Világ nélkül, minden nélkül rohadok, soha többé nem halok: Hozsánna ! A hulla szól az élőkhöz: Halljátok! Az ón szavam mindenütt ott van Én vagyok a mindentudó. A mindenütt