Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-15 / 61. szám

1911 II. évfolyam, 61. szám Szerda, március 15 DÉLMAGY? Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., t=3 Városház-utca 3. szám t= ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. K (>•— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre . K V— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Fölszabadulás. Azt a napot, amely szimbólumává lett magyar égbolt alatt mhiden fölszabadulásnak, rabul ejtették valamikor a szó titánjai. Az alkotni nem tudók egyszerűen odaláncolták az ő kasírozott diadalszekerükhöz. Végighurcolták a plebs előtt és azt harsonázták, hogy ez az ő napjuk, ehez csak nekik van joguk, ez csak az ő engedelmükkel ünnepelhető. Ott hordozták ezt a napot a ruhájuk fölött, a karjukra szalagozták, a nyakkendőjük tűjére zománcoltatták, lobogóerdőbe foglalták és görögtüzbe állították. Mindezt azért, mert a lelkükbe nem fért bele. Mert kivülrekedt a maga energiahalmazával onnan, ahol kiszikkadtak az energiák és szavakba kövesedtek. Mert kellett ennek a nagy napnak minden sugárzása, lelkekbe ivakodott szépsége, hogy a szavak tátongó ürességét elfödözze. Kellett, hogy azt, ami mindnyájunké, rálássuk, rátranszponáljuk az ő kis játékaikra. Kellett, hogy kisajátítván a hazát, hazaárulónak nevezhessék, aki nem közülök való. Végre fölszabadult március tizenötödike is. Nagy elégtétellel láttuk azon az ünnepségen, melyet a szegedi nemzeti munkapárt rendezett a hatvanharmadik évforduló vigiiiáján. Az a párt, amely a munka, az akció jegyében keletkezett s a fejlődés gondolatait váltja cselekedetekre. Amelynek nem imponálnak a szavak, nem a mult örökös, meddő dicséreti és az erők leláncolása a mult nevében. Ez a párt megmutatta, hogy akik a jelenben dolgoznak és gondolataik a jövő távlataiba néznek, meg tudják érteni a multat is a maga elevenségében. Nem a megkövesedett alakjában, nem a paleontológiájában, hanem az energetikájában. Bebizonyította, hogy a fölszabadulás napját nem lehet kisajátítani. Az mindnyájunké, és a tendenciái mindenkoron abba a politikai Golf-áramlatba lesznek belekapcsolódva, amelyik termékenységet hoz erre a földre és kisodorja belőle a termésfojtó alkatrészeket, az életgátló öreg gyökereket. Szavalni és ünnepelni kettő. Lényegesen és összebékithetetlenül kettő. Hazát menteni olyan veszedelmektől, amelyek véres valóságból árnyjátékokká szelídültek s amelyekről már csak szavalatok kürtjei riadoznak, cirkuszi dolog. A tettek menydörgő apostolainak színpadi villámokat adni a kezébe, hitvány komédia. S ezt a cirkuszi dolgot, ezt a hitvány komédiát láttuk magunk körül tobzódni sok tizesztendőn keresztül. Éreztük ennek fájdalmas improduktivitását, önnön lelkünkbe maró szatíráját s vártuk, ki szabadítja föl a meghazudtolt, eltorzított multat ? Mikor fogunk végre ünnepelni ? Ünnepet láttunk tegnap este és most már nagy a mi örömünk, hogy a szemfényvesztők leálcázódtak s a komédiák tünő jelenséggé fogytak. Akik ma már csak szavakkal, frázisokkal, kisajátításokkal birják és nem a munka öntudatával, az erők érzetével, akarásával, azok elmondták a morituri-t, halálramenők szomorú igéjét. Azok fakardokkal gladiátoroskodtak és papirvértben állták a tornát. Minden, ami élet, ami siker, ami diadal, az most már azoké, akiknek joguk van ünnepelni, mert szellemük a március szelleme, cselekedeteik a március cselekedetei. Akik ugy ünnepelnek, ahogy dolgos, harcos férfiak állnak meg a kemény munka órái közepette: lélekzetet venni, energiát szivni, impulzusokat kapni és adni. Akik az ünnepet nem viszik vásári sipok és nagydobok lármájába, hanem a fölemelkedés orgonaszavával szentelik meg. Igy ünnepelt a nemzeti munkapárt. Igy szabadította meg a szabadság napját és igy vitt bele tartalmat, erőt, szépséget. Hazugságok lélekharangja volt ez és a jövő zenéjének motívumai szóltak benn. Ez a szabadság igazi zenéje. A munkáé, amely fölszabadit. Kilenc perc. Irta Cavallero. Kilenc percre megálltak a francia órák március tizedikén éjszaka, hogy utolérjék őket az angol órák s hogy Franciaországban is az angol, a greenwichi idó'számitás váljék hivatalossá, törvényessé. Egy kis karcolás esett vele a franciák szivén, mely olyan groteszkül hűséges szerelemmel rajong még mindig a gloire-ért. S amelynek faj egy kicsit az a súlytalan, szinte csak képzeletbeli veszteség, liogy oda a párisi délkor becsülete, oda a francia idó'számitás glóriolaja. Kilenc percet fiatalodtak a franciák, az örökké fiatalok, a világ bohémjei: ez a karPótlás a gloire megsebzéseért. Ámbár hiszen nem is az órák járásán, nem a mutatókon ós nem az ingákon múlik a fiatalsag es a megvénülés, mint azt épen a franciák poétafilozófusa, Bergson, a „pacsirta", olyan gyönyörűen kifejtette. Ha valamikor, ebben a kilenc percnyi szünetben, a lássubb, a hátrább lévő angol óra bevárásának az idején, nézhetett a szemébe mindenki annak az igazságnak, hogy az óra, az idő roppant önkényes, nagyon viszonylagos valami ós nogy a szivünket nem lehet belepréselni abba a kerek zsebóravázba. Ha az emlékezetünk össze nem kapcsolná az óramutató mostani állását az iméntivel, akkor csak az Óramutató helyzetét tudnók konstatálni, akkor az óra nem járna. S a perc, az óra, a nap, mindez nem lényeges, mert megszabhattuk volna máskép is s a hamar és a később nem ezen a mekanizmuson fordul meg, hanem a lelki megélésünkön. Hasztalan mondom az öreg faunnak, aki nevetve fuvolázik a nád között, hogy maholnap hetven éves lesz és a filozófiába belókeseredett ifjúnak, a hamletléleknek nem használ az, hogy esztendó'kkel mérve még csak husz éves. Ez az egész idó'számitás csak arra jó, hogy a nagy, a végtelen életet valahogy kikövezze, amin azután a praktikus ember eligazodjék, tudja magát mihez tartani, hogy kisövényezze az útját, amin aztán télyedés nélkül el tud igazodni, valóságnak tartván a mát, a holnapot és a tegnapot, pedig az egész összesodródik, belevész az élet végtelenségébe. Ebből azonban elég ennyi, ne fuladjunk bele az okoskodásba, hiszen nem muszáj mindent tudnunk. Érdekesebb lesz, ha lefordítjuk azt a pár ötletes jegyzetet, ami az országos kilenc perc szünet apropójából megjelent a Le Figaro-ban. Közös cimük: Az óra margóján és Le Petit Faust, A kis Faust van alájuk irva. Szólnak a jegyzetek ígyen: Mefisztó a boszorkányhoz vezette Faust-ot, hogy megfiatalodjék. Boszorkányok már nincsenek. De megvan M. Fallióres és Charles Dumont, a posta- és távírda minisztere. S ez elég ahoz, hogy . abban a pillanatban, mikor tollamat tintába merítem, az idők futása bennem és körülöttem, mint egy csoda által, félbeszakadjon. Éjfélt üt. S mógsincs éjfél. Pontosan s a törvény értelmében, kilenc perc múlva lesz tizenkettő. Igy elkezdem újra élni az életem egy részecskéjét, amelyet már megéltem.. Fiatalabbá válok kilenc perccel és egy törttel; — hihetetlen és nagyon kellemetes! — van egy kis kincsem, ötszázhatvanegy másodpercem, ami senkié. Mert ezek a másodpercek még nem tartoznak ahoz a naphoz, amely közeledik, s nem számithatom őket kétszer abba, amelyik már elmúlt. Egyáltalán nem foglalnak el semmi helyet az időben. Enyémek, ez az egész. Ah! siessünk kiélvezni csöppenkint ezt a ráadást. Éjfél után három perc. (Már!) Még hat perc. Az a kétségbeesett kívánság, melyet érzek, hogy ne fiatalodtam lépjen hiába hazám parlamentjének jóvoltából s hogy ne lássak tékozlónak, hálátlannak, sietek elgondolni mindazt, ami hasznosat, nagyszerűt, jótévőt, csinosát, egészségeset hat perc alatt megvalósítanom szabad vagy lehet. S ez egy kissé megbolondít ós elkápráztat. Mert választanom kell. De hogyan? Éjfél után öt perc. Még négy perc. A régiek nevetnének (ha tudnának), látván, mennyire igyekszünk fölhasználni hatvanad órákat és hatvanad