Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-14 / 60. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 március 17 1911 értelemben vett párthüség- fölkeltésével és ébrentartásával. A Khuen-Héderváry pártvezető művészete nem hódot a schönbrunni iskolának. Nem arra törekszik, hogy egyetlen fa se nőjjön magasabbra a másiknál, hogy egyik se legyen terebéiyesebb a szomszédjánál. Az ollóval egyenesre nyirt fasor nem ideálja a pártélet vezetésében. Ő engedi, hogy a fák ágai szabadabban nőjjének; minden kiálló galyat a pártabszolutizmus ollójával nem nyikkant le. Arra van csak gondja, hogy a fák egymás elől el ne vegyék a levegőt és a napfényt s hogy egyes fák ágai ne kívánkozzanak a szomszéd kertekbe. Kaszárnyafegyelmet, őrmesteri szigort ne várjon senki oly bölcs és jó embertől, aminőnek a munkapárt vezérét ismerjük. Igazi vezérhez, aki nem szorul ily eszközökre, mert bőven rendelkezik ama jelesebb és magasabb tulajdonságokkal, amikkel a maga lelkét belé tudja önteni a seregeibe: talán nem is volnánk méltók a szűkkeblű, gyanakvó, kemény pártfegyelemnek e kicsinyes eszközei. Most, amikor erős küzdelmek maradtak el a hátunk mögött s amikor az ellenzék egyrésze döntőerejü uj harcokkal fenyegetőzik, megnyugvással nézhetjük a többség vezéreinek akipróbált, jeles vezéri kvalitásait, k . végső csatára készül a politikai,' ellenfél a munkapárt hadállásai ellen, i'.y vezérrel soraink élén, a végső és teljes győzelembe méltán bizhatunk. Interpelláció a földgázról. Budapestről jelentik: A legközelebbi interpeliációs napon, a jövő hét szerdáján Sümegi Vilmos interpellációt fog intézni a pénzügyminiszterhez a kissármási földgáz fölhasználása dolgában. Sümegi kérni fogja a kormányt, hogy a földgázát főleg Erdély és a székely vidékek érdekében használja ki. Az olasz király és a német császár. Berlinből jelentik : Rómából ide azt jelentik, hogy Viktor Emánuel király huszonöt és huszonhetedik között Velencébe utazik üdvözölni Vilmos császárt, aki Korjuba megy. — Bécsből jelentik : A legilletékesebb helyen semmit sem tudnak az olasz király és a német császár velencei találkozásáról. E hó huszonhotedikón Vilmos császár nóháuy órát Bécsben fog tölteni, miközben Korfuba utazik. Szavak jegyében. (Saját tudósítónktól.) Belefordulunk holnap egy különös magyar konstellációba. Beszédek uralkodó planétája alá kerül huszonnégy órára a földnek az a darabja, amelyen magyar energiák nagy lustálkodás után most robbannak, most kezdenek cselekvésbe törni. Szavak jegyében fog állni egy egész nap. Olyan nap, aminőhöz fogható kevés volt ezen a darab földön, mert ez végre az akció, a cselekvés, a kitörés napja volt. Cselekvések dominálták. Ami szó elhangzott, az csak tüzelt a cselekvésre, az dörgött, sistergett, mert lélek és erő ekszplodált vele. Márciusi szavak voltak, márciusi lelket hordozók, márciusi gondolatokkal terhesek. Termékenyek. De milyenek lesznek a holnapi szavak? Lehajtjuk a fejünket s érezzük, hogy most nem lehetünk frivolak, nem mondhatunk szatírát, mert nehéz szöges ostorral csapni a „húsvéttal an magyarság" testébe. Mert belőle vagyunk és érette vagyunk. Rajtunk a komolyság szomorú kötelessége. Komolyan oda kell világitanunk azokba a műhelyekbe, ahol az ünneplő beszédek, vezércikkek és versek javarésze a hiúság üllőjén kalapácsolódik lélegtelen hideggé. Ahol a márciusi lélek tüzes napját körülgöngyölik hideg papírral és szines lámpaernyőt tesznek a gömbjére. Ünnepek, ünnepek, folyton ünnepek, hatvanhárom esztendeje folyton esküvések, folyton fölvonulások, önképzőkörök, díszvacsorák, hadastyán-egyletek és Jászai Mari-szavalatok. Automataszerüen, Először azt hittem, álmodom, majd halk Óvatos lépéseket hallok. Diszkrét, drága parfümszagot érzek és behunyt szemmel is látom, hogy valaki előttem áll, rám néz. Fájt a nézése. Bizonyos voltam, hogy van valaki a szobában. Kíváncsi voltam, hogy ki az, de nem volt annyi energiám, hogy fölnyissam a szemem. Akartam, de nem tudtam. Energiátlanul hevertem ott, mint egy báb, de különös megfoghatatlan módon éreztem minden mozdulatát annak a valakinek. Éreztem, hogy közeledik hozzám, tekintete rajtam függ, majd hirtelen arcát egész közel teszi az arcomhoz, forró lehelete az arcomat éri, ajkát az ajkamra nyomja. Megcsókol. Sok csókot adtam, meg kaptam, de ilyet még nem. Ugy éreztem, hogy nemcsak ajkunk, de a lelkünk is csókot váltott. Ajka az ajkam, vére a vérem, lelke a lelkem csókolta. Minden, de minden porcikánk, egész énünk csókba fulladt. Pedig csak egy leheletfinom lopott csók volt. Ugy szerettem volna átkarolni magamhoz rántani, de akaratom fölmondta a szolgálatot, szemeim hunyva maradtak. Pedig ott állt mellettem. Nézett, éreztem, hogy néz. Vad indulat szállt meg. Meg kell tudnom ki az, meg kell tudnom. Lázasan fölugrottam, de elkéstem. Már az ajtóban volt az a valaki. Csak a fehór, hófehér ruháját láthattam. Egyik teremből a másikba rohantam, kerestem, megismertem volna, de még csak fehérruhás nőt se láttam. Szaglásztam, mint egy véreb. A parfümjét sohase felejtem el. Nem találtam. Nem, sehol. Minden vérem az agyamra tódult, a csók ott égett az ajkamon, a csók megmaradt, hanem a gazdája elrepült... Ha elém állt volna most az a megváltó kaszás, kit még nemrégen óhajtva vágytam, belerúgtam volna a csontjaiba ós ráordítottam volna: Hagyj bókében, nekem élnem kell! Kell, kell, kell ós ő megértett volna. Másnap, harmadnap végigjártam Paris összes nyilvános helyeit, a legutolsó lebujtól a legelegánsabb mulatóig. Sehol, de sehol, még csak nyomára sem akadtam. Végül találomra Montecarlóba, majd Nizzába mentem. Sehol, sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Pedig, ha ebédeltem, ha vacsoráztam, ha aludni tértem, mindig ós mindenütt az ő fehór ruhája lebegett előttem. Égetett, kínzott. Ha én loptam volna valaki ajkára azt a csókot, legalább tudtam volna, ki ő, de igy vájjon ő tudta-e, ki vagyok ón és hogy miért csókolt meg? Pokoli kínokat álltam ki, sorvasztott az emésztő vágyakozás. Kinos kóborlásaim közbe Rómába vetődtem. És ott... — llgy-e ott megtalálod? Látom rajtad, hogy megtaláltad! — kiáltott föl á leány. — Igen, megtaláltam, hogy elveszítsem örökre. Imádom a tömjénfüstöt ós a tömjénfüst becsalt egy templomba. Csalt, csalogatott egészen az oltárig, ahol egy nő térdelt. — Egy nő térdelt. Ismételte suttogó hangon a megtört férfi ós hirtelen összerázkódva, kíméletlenül megszorította kis barátkülsősógesen, lélektelenül. Obligát módon. Pedig ami obligát, az meghalt, az hideg, az üres. S nincs jogunk attól félni, hogy nálunk is ebbe az obligát tokba fullad a március, a magyar március lelke? Odatévedünk gondolatban arra a földre, ahol az élet fekete tömjénfüstje: a gyárfást szállong a városok fölött. Pittsburgi szinek és amerikai hangulatok. Lám, ott a napok örökösen az akció jegyében állnak. Ott kevés, kevés az ünnep, nem értenek a szóhoz, ott egyszerűek, de — milliomosok. Ott munkássapkák és fekete cilinderek alatt márciusi gondolatok járnak a koponyákban, ott márciusi ütemre zakatolnak a gépek, arra mozog, rohan az egész élet: a fejlődós, a cselekvés, a munka modern ütemeire. S ezt az ütemet féltjük a sok beszédtől. Ezt a tömjénfüstöt a görögtüztől. Ezt a lelket a szavalatoktól. Amelyektől nem félnénk, ha látnók, hogy segitik belekapcsolni az eleven, a modern márciusi lélek villamosáramát a hallgatókba. Hogy szóles, nagy távlatokat nyitanak a jövő felé. Hogy erődinamitok kanócát kigyújtják. Hogy nem állítanak egy országot Petőfi-pózban stilitának a Muzeum örök lépcsőzetóre, hanem odamutatnak a nem pózoló, nem szavaló, hanem menydörgő Petőfire: — Akkor ugy törtónt, de nem ez a fontos benne. Petőfi akkor rimekkel és patrióta esküvéssel kergette az országot munkára. S a munkára kergetós itt a fontos momentum. S a Petőfi ós márciusiak legszebb a megbecsülése munka. Legszebb emlékművei a dolgozó gépek. Legszebb diszfölvonulása a munkára menés. Értékes ünnepe a diszkrét, finom, öntudatos megemlékezés, amely ha összehasonlítja a jelent a múlttal, nem szégyenli magát. Ilyen szavak jegyében szivesen látnók az országot. Fénytől, pompától, hangos ünnepléstől félünk. Mert eszünkbe jutnak a földön háló világverők s a cifrálkodó nincsetlenek. S szeretnők bizonyos dolgokban szegényeknek tudni magunkat. nője karját, hogy az fájdalmasan fölsziszszent. _ — 0 volt az! A parfümjéről ismertem meg. Rám nézett, körül csókott a tekintetével. Én meg boldogan rogytam melléje és szivből imádtam az Istent, ki megmutatta nekem az arcomon égő csók gazdáját. Szólni akartam, de ő intett, hogy ne szóljak, szájára tette a kezét. Hallgatásra intés is volt ez, meg csók is. Én elértettem mindakettőt. Hallgattam, a csókot meg visszaintettem. Elmosolyodott, biztatón, bájosan. Boldog voltam, eddigi szenvedéseim nagysága oly kicsinynek tünt föl boldogságom nagysága mellett, de sajnos igen rövid igeid tartott. Kisórőnője fölszólitására, indultak kifelé. Én meg mentem utánok. A férfi elhallgatott, mintha nem tudná folytatni, mintha emlékezőtehetsége cserbenhagyta volna. A leány segitett neki, keskeny finom metszésű kacsóját a férfi égő homlokára nyomta és biztatva mondta : — No mondd, ugy-e utána mentél és bemutatkoztál neki ? Vagy talán férjes aszszony volt? — Ha csak az lett volna! — nyögte a férfi. Majd vontatott, szaggatott mondatokban, mint akinek fáj, akinek a szivén sebeket szakit a visszaemlékezés, folytatta: — Utánuk mentem ós kint a templom előtt, ő elrepült. Várta a férje. Igen, a férje várta. Egy udvari fogatban. Azóta nem keresem. Még csak keresnem sem szabad.