Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-12 / 59. szám

1911 március 12 DELMAGYARORSZAG 3 a duma m , meg A képviselőház ülése. — Mentelmi ügyek és kéruányek. — (Saját tudósítónktól.) A Ház mai ülésének nem volt olyan tárgya, melyhez az előadón kiviil más szólt volna. Harmadszori olvasás­ban elfogadták a két ujoncjavaslatot, aztán Darvai Fülöp ült az előadói székbe és a mentelmi bizottság nevében tett jelentést hét mentelmi ügyről. Ezeknek az elintézése után rákerült a sor a föliratokra és kérvé­nyekre: százkilencvenkét darabra. Szóval, a tisztelt Háznak ma csöndes, sima ülése volt: egy lólegzetnyi csönd a véderővita előtt, amelyre viharos napokat Ígérget az ellen­zék szokott harcos kedvével. Persze a végén megint saját magát fogja megobstruálni, mint a bankvitánál. (Mentelmi ügyek.) Elsőnek Lengyel Zoltán mentelmi ügyéről referált. Lengyelt még a Polótiyiva! való pőré­ben kell kiadni, minthogy közben újból kép­viselővé választották. A Ház Lengyel Zoltán mentelmi jogát fölfüggesztette, úgyszintén Désy Zoltánét is, aki egy marosvásárhelyi párbaj­vétségben ludas. Áchim L. András egy segéd­jegyzőt rágalmazott meg a lapjában, emiatt adták ki. Iléderváry Lehel, Polónyi Dezső, Nagy Emil és Rakovszky István mentelmi jogát viszont ismét párbaj miatt függesztet­ték föl, hogy egy-két napi államfogházat leül­hessenek. (Föliratok és kérvények.) Százkilencvenkét föliratot és kórvényt tár­gyalt ezután a Ház. Persze, nem mindegyiket külön, hanem tizes, húszas csoportokban. Szász Pál előadó a törvényhatóságoknak az alkohol elleni föliratairól referált. Molnár János ®s Huszár Károly fölszólalása után a Ház el­határozta, hogy pártolólag teszi át a kérvénye­ket a minisztériumokhoz. Rlanár Béla a vidéki városoknak a lakás­szüksóg elleni kórvényeit referálta. Huszár Ká­r°ly fölemiitette a budapesti lakásínséget és kérte, hogy a Ház pártolólag adja ki a kór­ínyeket a belügyminiszternek. A Ház igy ha­tározott. Kassa városának a harmadik egyetem iránt headott föliratát Haller János gróf referálta. Blanár Béla Kassa mellett tört pálcát, hozzá­szólt még a kérdéshez Csermák Ernő és Huszár Károly is. Az előadó azt indítványozta, liogy a kérvényt a Ház adja ki a minisztériumnak. Igy törtónt. Letárgyalták a kérvények hátralevő jegyzé­két ós a mult ülésről elmaradt interpellációkra került volna a sor, de mert az interpellálok nem voltak jelen, az elnök berekesztette az ülést. A legközelebbi ülés hétfőn lesz, ennek napi­rendjére kitűzték az 1911. évi állami költség­vetés tárgyalását. Vita a kegyuraság miatt. — Az ujszegedi templom sorsa. — (Saját tudósítónktól.) Csak nemrég szen­telték föl az ujszegedi templomot, amelyet az ujszegedi templom-egyesület buzgó mun­kája hozott létre. A csinos kivitelű tem­plom ma már teljesen készen áll Újszege­den, azonban a hovatartozandósága még min­dig nincs eldöntve. A templom-egyesület, amely esztendőkig gyűjtött a templom ré­szére, azzal a kérdéssel fordult a városhoz, hogy vállalja el a templom kegyuraságát. Ez másszóval azt jelenti, hogy a város fe­dezné a templom összes személyi kiadásait. A tanács annak idején foglalkozott a kér­déssel, de nem jutott végleges megállapo­dásra a közgyűlés elé terjesztendő javaslatot illetőleg. Előbb kiadta az ügyet tanulmá­nyozás végett egy bizottságnak, amely ter­jedelmes véleményes jelentését szombaton terjesztette a tanács elé. A részletes jelentés Szeged története alap­ján mutatja ki, hogy a város nem köteles föntartani az ujszegedi templomot. A bizott­ság ebben a kérdésben érdekes kutatásokat végzett a város levéltárában és ezeknek a kutatásoknak az eredményéről is kimeritő részletességgel számol be a jelentésben. Elmondja, hogy Újszeged eredetileg Szeged­hez tartozott, a török hódoltság alatt azonban a birtokviszonyok zavarosak lettek és ennek az állapotnak a megszűntével a kincstár vette azt birtokába. Az ujszeged-szőregi kincstári uradalom 1831-ben már zálogos birtoka volt a városnak. Egy 1836-ban kötött egyezség sze­rint kétezer hold ujszegedi földcsere utján jutott a varos tulajdonába. Maga Újszeged község 1773-ban tizennégy házitelepből állott, a korcsma bórlője azonban Szeged város joga alapján szedte a helypónzt. A térképeken Új­szeged részint mint török hódolt terület, ré­szint mint a temesi bánsághoz tartozó község van íöltöntetve. 1833-ban százhárom telket osztott ki a város a tulajdonosoknak, akik jobbágyként léptek föl a várossal szemben, azonban elutasították őket. A kegyúri jogot illetőleg a jelentós kifejti, hogy a kegyúri jog az egyházjog szerint miként szerezhető meg és fölemlíti, hogy a király ado­mánylevelében Szeged város kiváltságait négy templomra nózvfi erősíti meg. Ezek közül kettő — a Szent Demeter- ós a Szent György-templo­mok — még most is fönáll kettő — a Szent Péter- és Boldog Erzsébet-templomok — már megszűnt. III. Károly kiváltság levele már csak általánosságban emliti a városnak azt a jogát, hogy „parókust mutathat be." Olyan rendel­kezés, vagy intézkedés, amely azt bizonyítaná, hogy Újszegeden a város kegyúri jogot gyako­rolt volna, sem egyházjogi müvekben, sem a város történetében, sem pedig a levéltárban nem található. Az egyház vizsgálati jegyző­könyvek sem szolgáltatnak erre adatot, de arra sem, hogy Újszegeden templom lett volna. Ez már azért sem valósziuü, mert Újszeged viz­járta terület volt egészen a legújabb időkig, igy tehát ott templomot ópiteni nem lehetett. Újszeged területe egyházilag a belvárosi plé­bánia hatáskörébe tartozik. A csanádegyház­megyei hivatalos sematizmusokban mint tilia, leányegyház, a belvárosi plébániánál szerepel. Mindezekből megállapítja a jelentós, hogy a kegyúri jog nem területre, hanem meglevő te­rületre vonatkozik. Reizner János Ruszt János név alatt egy munkát irt, amelyben azt mondja, hogy a város tizenhét temploma közül csak négynél gyakorolta a város a kegyúri jogot. Eredetileg egyetlen plébánia volt az egész város és a plébániát a piaristák kezelték. Ezektől 1789-ben elvették a plébániát, azt há­rom részre osztották. A belvárosit a világiak, a felsővárosit a minoriták, az alsóvárosit a barátok kapták meg. A rókusi plébániát Po­zsonyi Ignác alapította 1804-ben, ő gyakorolta a kegyúri jogot is, ami abból is kitűnik, hogy e&tÖbb: 1200 korona egy évre. De melyik U ezt el? Hogy lehet tisztességesen az .'yen „fizetésből" megélni? Csoda-e, ha az Jty fizetett őrök legnagyobb része durva és t'utális, az őrzésük alatt állóknak valósá­kinzója ? Különösen ha mindehez hozzá­jGsszük, hogy milyen durva és brutális a &több őrmester, az őrök felügyelői. Ha ^y őr a kimerültségtől fáradt, éktelen szi­kin ak kai öntenek bele „éberséget". A szi­aimaknak persze a rabok adják meg az árát. ^ Az őrök durva bámásmódját bár nem t(ji5^> de némileg igazolja sanyarú helyze­£on' meg eg,yes raboknak megátalkodott l^^zsága. Vannak emberek, akik minden­Ki v' ióbarátnak és ellenségnek, örökös Sok okoznak- A rabok között is vannak ióinu0' akik ok nélkül gyötrik a hozzájuk tal lev" rabtársaikat és embersó­nak élz5 öreiket- (Mert ilyen őrök is van­*ab J13, nem is sokan") Egyes rosszindulatú h0 °k viselkedésének következménye azután, az őrök kivétel nélkül minden rabbal sá&o elf°gultak. De nem lennénk igaz­^Öz«!ak' „ba elhallgatnánk, hogy a rabok tz6r _ előforduló gonoszságoknak is a rend­oka, az a rendszer, amely a legbor-. bok as;al>b, a legcudarabb uzsorát üzi a ra­•Msn i és őrökkel, mindenkivel. Vagy mi íabok nevezbetö az az eljárás, amit a k0öl. élelmezése terén tanúsítanak, mint 'Ksiu llzs°rásnak? Mindiga legolcsóbb és H anyabb anyagból készült ételekre köt­a sil?Zerzödóst a vállalkozóval, aki még ezt h anyagot is —• hamisitja. S még koszt <<?misz élelem ("gyis hivják : „komisz ' > még ez a silány élelem is kevés. A katonák kosztja össze sem hasonlítható a rabok élelmével. Egy font kenyeret kapnak a rabok egy napra. Ez a kenyér, ez a fekete, piszkos vakarcs mindenre jó (Finía István gyönyörű szobrokat gyúrt belőlük,) de meg­enni nem lehet. Az ételek csupa moslékok, egyidőben a várnagy disznait hizlalták vele, a rabok mind otthagyták. Hetenként három­szor van hus, de az olyan faggyus ós olyan kemény, hogy a rabok a szoba kövét fénye­sitik vele. A főzelék ós a tészta félkilós rö­gökben összecsomózva, összeégve legtöbbször a csöbörbe kerül. A fogházban a rabok csak egyszer kapnak enni naponta: délben. Sem reggel, sem este nem kapnak ételt. Kivétel csak a betegek, a kórházi kosztosok, akik este ós reggel félliter tejet kapnak, ez a tej azonban úszik a — vizben. A vizsgá­lati foglyoknak csak annyiban jó, hogy ott­honról kapnak csomagokat, kis szalonnát meg gyümölcsöt s azzal élnek. A többi ra­bok azonban csak egyszer havonta juthat­nak ilyesmihez, amikor megengedik, hogy a saját pénzükön bevásároljanak. Azok a rabok, akik a munkatermekben dolgoznak, keresményük fejében szalonnát ós kenyeret kapnak a munkák bérlőjétől, aki a fogház ólelmezője is. A bérlő igy k^t bőrt is nyuz a rabról: dolgoztatja egész napon át, reggel 6 órától este 6 óráig ós fizet érte egész hétre két-három koronát, amelyet avas, rothadt szalonnában fizet ki. De nemcsak a bérlő keres igy a rabok bőrén, hanem a hatalmas állam is, amelynek egy rab egész napi ellá­tása huszonnyolc fillérbe kerül és beszed utána ötven-hatvan fillért. A rabok leg­nagyobb része nem is azért dolgozik, hogy keressen, hanem hogy az időt jobban eltöltse. Ennek fejében el kell tűrnie, hogy naponta négyszer: munkába menet és jövet végig­motozzák, hogy nincs-e nála csempészett dohány. Ha találnak nála, a „sötétre" kerül, a pokolnál is borzalmasabb szük odúba, mely­nek egyetlen bútorzata egy vaskarika, ahova a rabokat meg is láncolják. A „sötét", a lánc, meg a kényszerzubbony: ez a legkitűnőbb „javitó módszer" a nagyváradi fogházban ... A „sötét", a lánc, meg a kónyszerzubbony valóságos rémképeket idézett föl előttem mindjárt az első napon, amikor a nagyváradi fogházba kerültem. Az ügy, amely miatt le­tartóztattak, ugy vélem, élénk emlékezetben van. Az élesdi fekete vasárnap, 1904 április 24-ike, négy nappal a nagy vasúti sztrájk után . . . Harmincegy ember és egy csendőr­őrmester esett áldozatául ennek a napnak, melynek emléke véres betűkkel van beirva Magyarország munkásmozgalmának történe­tében. Nem tartozik ide, másutt van a helye annak, hogy e szomorú nevezetességű ügy­ben nekem jutott szerep mibenléte kiderit­tessék. Amikor harminchat havi rabság után visszanyertem szabadságomat, az ügyészség akkori vezetője a következőket mondotta nekem: — Vannak helyzetek, amelyekben az em­ber, akaratán kivül, a viszonyok kényszerítő hatása alatt áldozatául esik mindenkinek. Néha tisztán véletlenen múlik minden. Vélet­len körülmények következménye az is, hogy önt ebben a mindnyájunknak fájdalmas ügy-

Next

/
Oldalképek
Tartalom