Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-10 / 57. szám

2 DÉLMAGYARORSZAG 1911 március 10 nem akarja, hogy saját hibás vitatkozási taktikája következtében egy ujabb indemnitásra rászorittassunk. A felelősség s az ódium ez esetben nem a kormányt érné, hanem az ellenzéket terhelné. A kérdésben legyen az ország érdeke mértékadó. A budgetprovizóriumok utján való kormányozás valóban ellenkezik Magyarország összes érdekeivel. Az államháztartás rendje, a nemzeti politika nyugodt menete, az ország számos kiáltó szükséglete egyaránt ugy kívánják, hogy az ez évre előírandó szükségletek a folyó évi bevételekből fedeztessenek s a kormány ne szoríttassák a parlament által a tavalyi budget keretei közé, vagy utólag jóváhagyandó hiteltullépésekre. A parlament eminens föladata, hogy az állami költségvetést idejekorán elintézze s abban a nemzet ezernyi szükségletéről a kormány felelőssége mellett és javaslatai szerint jókor gondoskodjék. A kabinet s a munkapárt abba a helyzetbe hozták a képviselőházat, hogy e föladatának kellő időben eleget tehessen. Föl kell tételeznünk az ellenzék hazafias belátásáról, hogy merő gáncsoskodásból a legfontosabb nemzeti érdekeknek idején való kielégítését nem fogja késleltetni, annál kevésbé akarja megakadályozni. Az angolok Perzsiában. Londonból táviratozzák : Grey külügyi államtitkár az alsóházban mondott beszéde további folyamán a perzsa öbölben levő Koweit helységet illetőleg a következőket fejtette ki : Nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy a bagdadi vasút német koncesszió török területen, fia a vasút török területen tul menne, ugy diplomáciai állásfoglalásunk e kérdéshez eszerint alakulna. Mi nem akarjuk a perzsiai status kvót megzavarni, amelyet legnagyobb részt mi hoztunk létre. Mi nyomtuk el a kalózokat és nyitottuk meg a perzsa öblöt a kereskedelem számára. Nem törekszünk előnyomuló politikát folytatni a perzsa öbölben vagy uj területet hóditani. De ha a status kvót más oldalról megzavarják, ugy a magunk részéről föltétlenül érvényesítenünk kellene a szükséges eszközöket ahoz, hogy megtartsuk pozíciónkat, amelyet Perzsiában bírunk. (Élénk tetszés a ház minden oldalán.) Mert a satns kvóhoz tartozik az, hogy szerződéses kötelességeink vannak a kovoiti sejkkel szemben. Kötelességünk, hogy mind az ott folyó tárgyalásoknál ós a történő változásoknál szem előtt tartsuk, hogy szerződéses kötelességeink, amelyeket a koveiti sejkkel kötöttünk pozíciója föntartására, teljesíttessenek. Azt hiszem sikerült részletesen megvilágítanom helyzetünket, valamint azt, hogy mi kell, hogy legyenek eljárásunk határai és azon határok, amelyeken belül nézetünk szerint valamit tehetünk a brit kereskedelmi érdekek megóvása érdekében, amelyek eddig a perzsa öbölben status kvónak tekintettek. Noel Buxton (liberális) hangsúlyozta annak szükségességét, hogy Nagy-Británnia és Németország között barátságos legyen a viszony a Keletet illető problémák rendezésénél. Fölmerült a kérdés, vájjon a külügyi államtitkár a jelen időpontot föl akarja-e használni, hogy speciális koncessziókat biztosítson brit áruk kereskedelmi utjai tekintetében. Grey államtitkár azt válaszolta, hogy a fölhangzott általánosan megpendített eszmének, amely más utak lehetőségére vonatkozik, nagy jelentőséget tulajdonit, de a kormány ez irányban esetleg teendő lépéseinek sikerét nem akarja azzal hátráltatni, hogy előre részletezze, mily speciális eszközöket fog a kormány ezen ügyben talán érvényesíteni. Végül a Ház a javasolt tizenhárom millió fontnyi adókvótát kótszázharminckét szavazattal nyolcvankilenc ellenében elfogadja. Magyartünetek. (Saját tudósítónktól.) Holnapután harmincmillióan leszünk magyarok — álmodja bele cigarettafüstbe az imperialisták képzelete. Ma megint kevesebbek vagyunk sok-sok családdal—jajveszékeli táviródróton keresztül a valóság. Egyszer innen, egyszer onnan, de szakadatlanul halljuk magyar falusi harangok éles, esetlen sikongását, monoton panaszkodását: már megint halottakat visznek, már megint a halál settenkedik végig este a sárgafényü ablakok alatt, már megint odaáll az emberek ágya fejéhez a Gond és helyüket a szinpadon. A költői Hauptniann körül a legjobb német kritikusok testőrködnek és mégis egyik bukás a másik után éri. És sokan visszasírják azt a kort, amikor még Suderntann nagyszerű francia effektusokat produkált. Áz irodalmi áramlat, az irodalmi jelszó sehol sem tud sokáig megmaradni a szinpadon. A franciáknak ebben a tekintetben vagy egy hatodik érzékük vagy óriási tapasztalatuk van. Állandóan, kitartóan, a legszigorúbb konzekvenciával csak olyan darabot ismernek el, amely minden izében szinpadi és amely a legbrilliánsabb technikával együtt a legkitűnőbb formamüvészetet mutatja. Súlyos egyéniségek, akik a maguk képére szeretnék átteremteni a szinpadot, sehogyan sem tudnak boldogulni Párisban. Henri Begue életében ismeretlen volt, halála után pedig, amikor már annyi lelkes toll irt mellette, máig is népszerűtlen és jóformán idegen a francia szinpadon. Vagy egy poétájuk, Andró Gide. Ujabb időben egészen kiesett a francia szerzők koncertjéből. Porto-Riche egyike a legfinomabb, legegyénibb Íróknak és husz év óta készülnek előadni egy darabját, az „Öreg ember"-t. Elnémult Francois de Curel, akinek irodalmi tendenciái voltak és Henri Bataille, aki mint a fiatal Írók csillaga kezdte pályafutását, csak ugy tudott boldogulni, hogy egyre jobban Sardóu, Dumas, Bernstein nyomába lép. Mindezek az adatok, ha igy elemezzük őket, arra a tanulságra visznek, hogy a színháznak az irodalomban valami egészen külön élete van, állam az államban. A színpadnak törvényei vannak, amiket a legerősebb egyéniségek sem sérthetnek meg büntetlenül. Nem az esztétika régi, holt szabályaira gondolok, amelyek akadémikusan életképtelenek. Hanem a szindarabirás saját törvényeire, amelyek folyton változnak, fejlődnek és esztétikailag azért állandó jelleggel le sem mérhetők. Van azonban bennük valami állandó. És ez az, hogy a szinpad nem bir el bizonyos finom nüánszokat, leheletszerű gondolatokat, a hangulatnak költői himporát csak ugy, amikor valósággal belelopják észrevétlenül. Mihelyt a közönség észreveszi, hogy tőle gondolkodást, odaadó figyelmet, elmélyedést, irodalmi izlést, készültséget kivánnak, elveszti a türelmét. A legnagyobb művészet a szinpadon tehát abból áll, hogy a költészet minden finomságát, mint valami dugárut valósággal bele kell csempészni a szinpadi effektusok igen közönséges, durva, goromba, mesterségszerü alkalmazásába. Ebben nagyok a franciák. Azzal a látszólag élettelen valamivel, amit technikának nevezünk és aminek a lényegét még senki sem tudta kihámozni, ők tudnak a legjobban bánni, zsonglőrködni, bűvészkedni. Innen van, hogy az ő kezükben sohasem hal meg ez a száraz vessző, hanem mindig uj borárat, izes fürtöt terem. Ezt az ipart senkisem tudja utánuk csinálni a világon. Ezért van, hogy féltékenyen vigyáznak ennek az iparnak a virágzására. Bárhol a világon megeshetik, hogy az irodalom végre Is győz ideig-óráig a szinpadon, csak Párisban nem. Az ő igazi Íróik még ha még olyan nagy művészek is, csak ugy tudnak boldogulni, ha azt a csalóka, szemfényvesztő büvészmesterséget értik, amiből a szinház él, táplálkozik és virágzik. iszonyú szimfóniákat hegedül nekik a bizonytalan holnapról. Most Baja felől jön a hir, hogy két falut tizedel a skarlát, mert tudatlan a nép és nem hogy szigetelné a járványt, inkább egyre több és több kapcsolódáshoz juttatja, beáll a gyilkos járvány „jó melegvezetőjé"nek és egyik ember a másikat fogja kézen, szörnyű „körbe-körbe"-táncra vivén a halál fekete országába. Jön ez a hiradás akkor, mikor egyik nekünk szomszéd faluból panaszolják, hogy a vihar elsodorta házukat, templomukat, iskolájukat, agyonpaskolta a termésüket s akkor jött a magyar társadalom és adott nekik segítséget: fejenkint majdnem négy koronát, amiből tessék most már megélni. S igy sorjában jelentkeznek, kiáltanak ezek a keserves, szomorú tünetek, ezek a (mondjuk csak ki a legfájdalmasabb jelzőt!) magyar tünetek. Hiszen olyan logikus az egész. Olyan érthető, hogy akik szörnyűködve nézegettük külföldi lapok illusztrációit a mandzsúriai pestis pusztításáról, rövidesen pendantjukat kaptuk ezeknek a fényképeknek innen hazulról, magyar földről. Mert mi szépen, kedvesen szavaltatjuk a falusi gyereket a hazájáról, a diadalmas fajáról, de nem tudjuk ezt a fajt megtanítani arra, hogy a gyerekeit hogyan kell megóvni, ha a faluban felüti fejét a skarlát. Mert mi zseniálisan tudjuk megcsinálni azt, hogy hogyan kerüljenek kulturvárosok közé apró darab Szibériák, ahol egyszerre eláll a kultura lélegzete. Ahol nincs, aki megmondja, nincs, aki újságból, könyvből kiolvassa, hogy a beteg gyerektől el kell különíteni az egészségeseket, hogy a halottat ne ravatalozzák arra az asztalra, amelyiken másnap ebédelni fognak egészségesek. Ahol azonban vannak százan és százan, akik ha ezt mondják is nekik a veszedelem, a rémület óráiban, akkor nem hiszik, nem hiszik makacsul, gyülölködően, valami torz fejcsóválással, mint akiket nem lehet rászedni. Mert egy oltás rettentően sikerült a magyar falukban: bizalmatlanságot, dacos gyűlölködést oltani a parasztba minden ellen, ami kaputba öltözik, tudományosan nyilatkozik, hatósági erővel rendelkezik. S ezekbe a Szibéria-darabokba aztán beállít a bacillusok pusztító ütege, végiglovagol rajtuk a halál, a rettenetes Napoleon, aki elől a kulturának ezek az oroszai, muzsikjai, nem égették föl a mezőt óvóintézkedésekkel, vigyázatos védekezéssel Mikor aztán a halál mindent letarol, akkor jajveszékelnek a harangok, bömbölnek a vezércikkek és másnap, másnap elhallgatnak a harangok, elfelejtődnek a vezércikkek és csönd van Magyarországon. Legföllebb aCunard Line egy hajója búg bele a csöndbe. Mennek kifelé, poklok tűzhalálát halni eleven, izmos emberek, akiknek az izma, ereje, vágya itthon csupa termékeny életté válhatott volna, akcióvá, életfejlesztő munkává. Csakhogy idehaza viharok jártak, összedöntögették a házakat sárba-vizbe fojtották a szülemlő termést s akkor a társadalom odaállt melléjük és kárpótolta őket — egy forint kilencven krajcárral. Ez tagadhatatlanul sikerült tréfa, de az emberek végre is nem viccelni akarnak, hanem élni. Élni pedig, ugy-e, nehéz Magyarországon. Hogy meghalni könnyebb, azt Baja körül tudják most legjobban. Lehner István.