Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-17 / 39. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1911 február 12 Ennyit beszéltek ezek, a többiekről nem is szólva. Ugy, hogy ahol ennyit beszéltek, ott természetesnek kellett találnia minden hallgatónak, — aki úgyis beszélő volt — hogy minden száz meg száz beszédnek egyformán, mint nivótl annak kellett el nem maradnia. Az összegyűjtött statisztikai könyvből kiderül még valami. Méltatja statisztikával Justh Gyulát, mint elnököt. Justh ugyanis, aki szintén a koalíciónak köszönheti elsősorban hallhatatlanságát, most mindig az elnöki túlkapásokat ostorozza, ismert radikális hangján. Kijelenti, még ha nem kell is, hogy „ilyen basáskodás, ilyen elnöki tulkapás" az ő idejében nem fordult elő. És a statisztika tanú- rá, hogy Justh és a koalíció idejében „ilyen basáskodás", mint ma, tényleg nem fordult elő. Hanem egészen más basáskodás fordult elő. Justh Gyula mint házelnök idejében hatvanszor vitatkoztak a házszabályokon, katalógust nyolc esetben olvastak, nem emlitve a megszámlálhatatlan elnöki rendreutasitást. Justh Gyula (mint elnök) száznyolcvan alkalommal vonta meg a szót. Ilyen elnök volt Justh Gyula, ilyen stílszerűen illett a koalicióba. íme, a koalíció erényeiből egy kevés. De a többi is ehez hasonlatos. Megismerésre méltó. A most kiadott statisztika, az 1906—1911. időközről szóló kötet is olyan emlékmű, amely a magyar parlamentárizmus történetében olyan halhatatlan marad, mint a koalició emléke. Amelyről szól . . . Királyt kihallgatások. Budapestről jelentik: A király ma délelőtt az általános kihallgatások során többek között a következőket fogadta: Berzeviczy Albert házelnököt, Dániel Ernő bárót, Dessewffy Aurél grófot, Hazai Samu honvédelmi minisztert, Hieronymi Károly kereskedelmi minisztert, Lukács Györgyöt, Perczel Dezsőt, Serényi Béla grófot, földmivelósrekedni. Megkértem Splényit, hogy fogasson be, mert én haza akarok menni. Latinovicsné se akart tovább maradni, elhatároztuk, hogy együtt megyünk egy zárt kocsin, a többiek pedig az omnibuszon. Kovács Lászlóók még ott maradtak; 6, mint Gyöngyös képviselője, nem hagyhatta ott a mulatságot. Latinovicsnót kérték föl, hogy legyen a háziasszony. Beültünk a kocsiba. Splónyi akkor vette észre, hogy a kocsis rómitően a kancsó fenekére nézett, alig birt fölkapaszkodni a bakra. Persze nem mert minket rá bizni. Kapta magát, ugy ahogy volt, frakkban, klakkban felült a kocsis mellé, karon fogta a kocsist, hogy le ne essék, a gyeplőt a kezébe vette ós hazaröpitett bennünket. Hiába zörögtem a kocsi ablakon, hogy álljon meg, legalább a kabátját hozza ki és vegye föl, mert meghűl, ép oly csipős szól is fujt. De hát csak nem hallgatott reám, hanem meg se állt VámosGyörkig. Amikor kiszálltuk, jól megpirongattam, hogy hogy tud ilyet tenni, még megbetegszik, olyan is volt, mint a zöld szilva. A szalónba mentünk, hamar teát rendeltünk, mert mind át voltunk fázva. Hát amint Jakab, a komornyik belép a teás tálcával, arcra bukottt ós az edény mihd szanaszét gurult. Oda mentünk, hogy segítsünk rajta, akkor vettük észre, hogy 5 is a kocsis sorsára jutott. Persze nem remélte, hogy ily korán visszatérünk, csak valamikor reggelre várt, hát 5 is mulatott. De aztán rendbe jött minden, a szobaleány megkönyörült rajta ós amarosan más teát szolgált íöL Öten, vagy ügyi minisztert, Székely Ferenc igazságügyi minisztert, Tisza István grófot, Balogh Jenő államtitkárt. — Hazai, Székely és Serényi miniszterek ma tették le a titkos tanácsosi esküt. A parlamenti helyzet. — Újra feketére mosták a koalíciót. — (Saját tudósítónktól,) A függetlenségi Justh-párt és a negyvennyolcas Kossuthpárt vezéreik vezetésevei szinte egymás üstökét fogják már, újra. A koalíció szelleme kitört ós vihart kórt, — kap is már a hajdani koalíciósoktól, akik mint ádáz ellenzékek egymás ellen támadnak. A Justh-párt szenvedélyesen, leplezetlen nyíltsággal fejezi ki elégedettségét a tegnapi zsűri döntése fölött ós azt hangoztatja, hogy a Kossuthpárt ismét messze eltávolodott az igazi függetlenségi politikától, mert bebizonyosodott róla, hogy vezérei — ha nem is formálisan, de lényegében véve tényleg lemondtak az önálló bank követeléséről. Ezért törtónt, hogy nem merték forszírozni a bizalmi férfiak Lukács László elítélését, mert nyilvánvaló volt, hogy Lukács László bizalmi férfiai sokkal több jogosultsággal mondhatták volna ki Kossuthókról, hogy elárulták programjukat. A Justh-párt elégedetlenkedő csoportjai körében ma csak erről folyt szó. Polónyi Géza pedig jónak látta egy érdekes történetet előadni. (Amit Polónyi tud.) 1907 október nyolcadikán irták alá a miniszterek a szóban forgó titkos egyezményt. Három nappal előbb azonban már meg volt a szóbeli megállapodás a Wekerle- és a Beck-kormány miniszterei között és a megállapodás egyik pontja a közös bank szabadalmának meghosszabbítása volt. E megállapodásról tudomást szerzett Polónyi Géza. Megdöbbenve rohant föl Kossuth Ferenchez, hogy a bankközösség föntartásának veszedelmére figyelmeztesse. Kossuthhoz érkezvén, ott találta már Justh Gyulát, aki szintén hallott a szóbeli megállapodásról és rá akarta beszólni Kossuthot, hogy ne Írja alá a bankközösség meghosszabbítását tartalmazó jegyzőkönyvet. Izgatott, heves vita fejlődött ki a politikusok vagy hatan voltunk együtt és mondhatom, nagyszerűen telt el az idő, még négyest is táncoltunk, hol az egyik, hol a másik ült a zongorához. Splényi kért, hogy irjam le neki a „Hullámzó Balaton" szövegét. A tárcájában keresgélt, amire ráírjam, nem volt egyéb, mint egy tízforintos, amire ráírhattam. Huszonöt év múlva visszaadom, ha addig a jó isten éltet bennünket! Másnap névünnep volt a háznál. László napja. Sürögtek-forogtak, jött a sok vendég; a megyebeliek mind. Splényi, a ház régi jó barátja segített a házigazdának. Kicsináltuk, hogy asztalnál egymás mellett ültünk. Délután visszautaztunk Pestre; Splónyi még Györkön maradt. Amikor aztán feljött ő is, mindennap küldtünk egymásnak levelet ; ő egy kis virágcsokor kíséretében. Ezzel a kis virágcsokorral jelentem meg a próbákon. Lassanként feltűnt ez mindenkinek ; kezdtek gyanítani valamit. Hát biz addig gyógyítottam a betegemet, hogy belém szeretett ós megkérte a kezemet. Az 1880. december 30-án váltottunk jegyet. A lakodalom napjáról nem szóltunk senkinek. Egy reggelen megmondtam Rákosinak, hogy férjhez megyek. „Rég gyanítottam én azt, édes Blahánó — mondotta ő. — Nincs jogom beleszólni senki dolgába se, de meggondolta-e jól, nem fogja-e később megbánni? Aki egyszer olyan csalódáson ment keresztül, mint maga, jó annak vigyázni, amig nem késő. Én tiszta szivemből azt kívánom, hogy boldog legyen I Édes között. Justh Gyula végre is magából kikelve mondotta Kossuthnak: — Kiütöm a kezedből a tollat, hogy ha azt a jegyzőkönyvet aláírni mered! Ez hatott. Kossuth megrettent Justh és Polónyi föllépésétől és kijelentette Wekerlónek, hogy a bankközösség meghosszabbításába nem egyezik bele. A kiegyezés e pont miatt meghiúsulással fenyegetett. Ekkor Wekerle fölhívta Beck osztrák miniszterelnököt és Kossuth Ferencet, hogy vonuljanak félre egy külön szobába ós próbálják meg a bank dolgában a megegyezést. E négyszemközti tanácskozáson született meg aztán a bank kikapcsolásának gondolata és az a titkos egyezmény, amely tegnap végre napvilágot látott. Az előzményből nyilvánvaló, hogy a közös bank meghosszabbítása egyszer már befejezett tény volt ós hogy a titkos egyezmény is ebből a prezumpcióbél indult ki, de azt Polónyi Géza többször is hangoztatta, hogy a kiegyezési tárgyalások során a bankkérdést végül mégis teljesen kikapcsolták. Ennyit mondott Polónyi Géza. Polónyi előadását nagy figyelemmel hallgatták a Justhpártiak ós Justh Gyula, akit megkérdeztek, hogy valóban megtörtónt-e közte ós Kossuth Ferenc közt a Polónyi által előadott jelenet, igennél felelt. (Apponyi, a közös bankos.) Rendkivül érdekes Szterényi Józsefnek az a nyilatkozata, amelyet ma mondott el a képviselőház folyosóján és amelyben leleplezi az amerikázó ellenzéket: Apponyi Albert grófot, mint aki a közös bank hive volt, mint koalíciós miniszter. Szterényi József a zsűri Ítélkezéséről beszólt ma Sándor Pállal egy csoport előtt. Ez a párbeszédük: — Én egész határozottan mondhatom, — mondta Szterényi — hogy mint Kossuthnak hatvanhetes államtitkárja számtalanszor iparkodtam előtte a hatvanhetes közösség, a közös vámterület és a közös bank előnyeit kifejteni ós mondhatom, hogy mig sok más kérdésben sikerült kapacitálnom principálisomat, addig a közös bank kérdésében soha nem tudtam őt álláspontomnak megnyerni. atyám nem beszélhetett volna szebben. Én könnyes szemmel csak azt feleltem : „Nézzétek el, ha hibáztam, tudom is ón, mit csináltam. Érzem, hogy ez az ember meg fog becsülni. Ezernyolcszáznyolcvanegy február 26-án tartottuk esküvőnket. Reggel fölvettem egy utcai, próbára járó ruhámat, tizenegy óra tájban eljött érettem Splónyi; behívtuk édes jó anyámat, kértük, hogy áldjon meg bennünket, mert mi most esküdni megyünk. „Esküdni ? Kinek, miért ?" — csodálkozott ő. „Hogy egymáséi legyünk s hogy mint férj ós feleség térjünk vissza." Édes anyám azt se tudta, hogy hová legyen az ámulattól. „De miért tartottátok titokban; még nekem, anyátoknak se mondtátok meg." Szegény anyám zavarában csak azt mondta: „Hát már most mit adjak nektek ebédre? Ep lencsefőzelék van; gyönyörű egy lakodalmi ebéd!" „Jó lesz az nekünk, mama, de még milyen jó!" — feleltük mi boldogan. A templomba hajtattunk. Tanuk voltak: Kovách László, Földváry Árpád, Orczy Dezső, Dessewffy Arisztid, Csernovich Andor férjem barátai. Azután szépen hazamentünk ós édesanyám nagy örömére, megettük a lencsecsuzpájzt, soha lencse ilyen jól nem izlett embernek. Esküvőm napján még a Népszínházban is fölléptem. Másnap nászutazást tettünk: Debrecenbe mentem — három vendégjátókra . . .