Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-05 / 29. szám

1911 február 2 DELMAGYARORSZAG 7 az állam kétmilliószázezer korona támogatást helyezett kilátásba. A pamutpiacon beállott konjunktúrák és más nehézségek azonban ennek megvalósulását is lehetetlenné tették. Fölmerült egy második gyufagyár lótesitósónek komoly terve is, azonban ezt meg a nemsokára behozandó gyufamonopóliumra való tekintettel, a kormány hiúsította meg. Egy grafikai gyár létesítése is szóban volt, de ez sem sikerült. — Sokat várunk ez évben a vasúti műhely kibővítésétől s néhány előkészület alatt álló vállalat létesülósótől, ezekről azonban korai volna még szólni, de nem is lehet. Intervju a szerb trónkövetelővel. — Hriszlics György Szegeden. —» (Saját tudósítónktól.) Az európai hirhedtségre vergődött Hrisztics György, Milán szerb király természetes fia néhány nap óta Szegeden tartózkodik. Munkatársunknak sikerült Hriszlics Györgygyel hosszabb ideig beszélgetni. A királyi sarj szívességgel fogadta munkatársunkat, mert — mint mondta, — ő szereti a magyar sajtót és tudja, hogy a magyar sajtó is rokonszenvez vele. — Általában a magyarokat szeretem, nagyon derék, becsületes emberek, — mondta a trónkövetelő. Hrisztics György szép, kreolarcu, huszonhat éves ember, rövid sportnadrágot visel és minden szavából, minden mozdulatából kiórzik, hogy nagy sport-kedvelő. Először óvatosan, majdnem félénken társalgott. — Félek, — mondta — hogy szegedi tartózkodásomat félremagyarázzák, azt hiszik, hogy a szerbek között agitálni akarok. Pedig, dehogy, ón csak átutazó vendég vagyok. Senki sem ismer. Inkognitóban akartam maradni, de látja, nem lehet. Már az újságírók is tudnak rólam. Csodálatos, maguk mindent kikutatnak. Megnyugtattam, hogy no tartson semmitől, mire élénkebb ós közlékenyebb lett. Elmondta, hogy a politikával nem törődik. Egyedül a sport-szenvedélyének él. — Nézze 1 — bánatosan mutatott a szék támlájához fektetett mankóra — ezt is annak köszönhetem. — Talán valami szerencsétlenség? Igent intett ós elmondta, hogy Berlinben egy motorbicikli túrán vett részt és leesett a gyorsan száguldó motorról. Majd mosolyogva megjegyezte: — egyik lábamat Berlinben hagytam, de az nem baj, csakhogy ez megvan — és a fejére mutatott. Ezt meg majdnem Szerbiában hagytam. Mindinkább közlékenyebb lett a szerb trónkövetelő. Szívesen, élénk fantáziával mesélni kezdett az automobil útjairól, szeme fölragyogott, mikor egy-egy bravúrosabb helyhez ért. Majd hirtelen közbe vágtam : — Ha nem sértem meg, mi a foglalkozása ? — Artista vagyok — vágta ki büszkén. Mintegy magát vigasztalva, folytatta: — A lábam ? Nem, az nem akadály, különben is kapok egy nagyon szép műlábát. Újra egész ember leszek. Nagyon, de nagyon szeretem a sportot. Mondja csak, — és egész közel hajolt hozzám — nem ismer Szegeden valami gazdag előkelő sportembert ? Ajánlottam neki néhányat. Hálásan köszönte meg. — Mi a terve ? — kérdeztem. — A tervem ? — ugy-e a sportemberekkel kapcsolatban érti ezt ? — No, no, ez diszkrét ügy. Tovább nem feszegettem a dolgot. Majd Szegedről kezdett beszélni, nagyon tetszik neki a város. — Tiszta magyar város, kevesen tudnak idegen nyelven, — jegyezte meg. Szerbiára tereltem a beszélgetést, de nem igen akart nyilatkozni. — Nem, ne bántson, ezzel nem szeretek foglalkozni. Inkább másról. De tovább folytattam a kérdezgetést. — Semmi appanázst nem kap ? Boszankodva felelt: — Na, egy keveset, de az semmi, magam keresem a kenyerem. Itt elhallgatott, mintha gondolkozna, mintha az emlékeiben keresne valakit, majd hozzám fordult. — Mondja kérem, nem ösmer itt Szegeden valakit, aki Zichy Jenőnek jó barátja volt. — Nem. — Kár, kár, Zichy nekem jó emberem volt. Több szerb ember közeledett felénk, kik rossz szemmel nézték, hogy a trónkövetelő egy idegen emberrel oiyan intimen társalog. Beszéltek is valamit szerbül, de Hrisztics György barátságosan mosolygott felém és kezével intett az embereknek, hogy menjenek el. Megint magunkra maradtunk. Mindenáron Szerbiára akartam terelni a társalgást. — Nem megy vissza Szerbiába ? Ijedten nézett rám. — Nem, — mondotta. — Nem tudja, hogy engem száműztek Szerbiából . . . Megmagyaráztam, hogy nem ugy értettem, hogy rnost, hanem hogy egyáltalában szándéka sincs visszamenni. Egész közel hajolt hozzám és mintegy súgva mondta. — Talán, talán egyszer. Olyan bánatosan, olyan sejtelmesen hangzott ez a néhány szó, hogy nem is állt jól a fiatal, vigkedélyü, könnyelmű trónkövetelőnek. Keveset szólt még a szegedi szép asszonyokról, meg a zenés mulatóhelyekről, aztán elváltunk. Elérkezett az ebéd ideje. Azzal búcsúzott tőlem, liogy „an-revoire" délután várom. A szerelmes masamódleány. — Jelenetek a rendőrségen. — (Saját tudósitónktót.) A szegedi rendőrség ügyeletes szobájába beállított szombaton délután egy alacsony, köpcös, kereskedő-külsejű ur ós a következő panaszszal fordult az ügyeletes rendőrtisztviselőhöz: — Eibenschütz Lipót vagyok, Nagykikindáról jöttem, ahol fakereskedésem van. A leányomat, a tizenöt éves Lujzát akarom hazavinni, aki Szegeden valami Mülierné nevű asszony női kalapüzletében volt alkalmazva, de nemrégen kilépett és most foglalkozás nélkül kóborol. Azt hiszem, hogy a leány züllésnek indul, mert nagyon fiatal még és alig hiszem, hogy ellent tudjon állani ilyen nagyvárosban a férfiak csábitgatásainak. Több izben hazakényszeritettem már Nagykikindára, de nem volt maradása otthon, minden alkalommal visszaszökött Szegedre. Azt állítja, hogy vőlegénye van, aki néhány hónapon belül feleségül fogja venni. Érdeklődtem ezután a fiatalember után, B. 5.-nek hívják, füszerkedö-segód, de nem a legjobb információkat kaptam róla. Az a gyanúm, hogy csupán a leányom pénzére utazik. Mert van neki hatezer koronája, amit egyik gazdag nagybátyja hagyományozott, de azzal a kikötéssel, hogy a pénzt csak akkor kapja a kezéhez, ha férjhez megy. Ezt tudja a vőlegényjelölt is s az esküvőt csak azért sietteti, hogy minél előbb megkaparitsa a hatezer koronát. Mást nem is lehet föltételezni, a leányom alig tizenőt esztendős, egyik lábára sánta is szegény és szépnek sem mondható. Nem akarom tehát, hogy egy könnyelmű és meggondolatlan lépéssel, éretlen gyerekószszel tönkretegye az egész életét. Itt Szegeden, egy távoli rokonom családjánál lakik, akik azonban nem fordítanak kellő felügyeletet rá. Miután a leány a világért sem akar lemondani a vőlegényéről s érte még velem, az apjával is szembeszáll, dacosságát pedig megtörni nem tudom, nagyon kérem a rendőrséget, beszéljen a lelkére, ijeszsze meg vagy kényszerítse rá, hogy visszajöjjön az apja házába. — Hol van most a leány ? — kérdezte az ügyeletes rendőrtisztviselő. — Azt hiszem ott, ahol lakik. — Tessék fölhozni a rendőrségre s majd meglátjuk, mit lehet tenni. * Eibenschütz elment. Nemsokára visszatért a leányával együtt. Alacsony, idétlen külsejű a leány, nem a leggondosabban van öltözve. Gesztenyebarna haja, kék szeme és nagyon gyerekes arca van. De fölötte harcias természetű, mindenkivel szemben a sarkára áll. — Kapitány ur, — kezdi éles gyerekhangon, — engem nem kényszeríthet senki arra, hogy visszamenjek Nagykikindára. Én tudom a törvényt, nekem tisztességes foglalkozásom van, most szabadultam föl a női kalap-szakmában. — Állásban van most is ? — kérdezi a ügyeletes tisztviselő.. A leány zavartan válaszol: — Hogyne, kérem, azaz hogy március elsején lépek be egy másik kalapos üzletbe. — De most nincsen állásban! — Most nem vagyok, mert csak február elsején léptem ki, de lakásom van az unokatestvérem családjánál. — Ki fizet az ellátásáért? — Még azt se az apám fizeti. Az apám semmit se tesz értem, az ellátásomért egy bécsi nagynéném fizet az unokatestvéremnek havonként negyven koronát. — Persze, hogy nem fizetek érte, szól közbe Eibenschütz, mert nem akar hazajönni. Csak nem segítem elő azt, hogy teljesen elzüiljün. — Ne merd azt mondani — fordui_ Lujza az apjához — hogy én elvagyok züllve. Én tisztességes leány vagyok, meggyőződhet róla a kapitány ur is. Nekem vőlegényem van és az nem igaz, kapitány, ur, hogy részeges ós a pénzemre utazik, mert szeret. Én is szeretem őt. Igenis, nem megyek haza az ilyen apához, mert ismerem a természetét. — Hát milyen természete van ? — Mindig megver. — Ha rosszalkodik, meg is verem, mentegetőzik az apa. — Nézze kisleány — fáradozik a rendőrtisztviselő — maga még olyan fiatal, hogy ha nincs alkalmazásban, haza kell mennie az édesapjához. — Ha nem jön, hazatoloncoltatom — szót közbe az apa. — Engem ugyan nem toloncoltatsz, mert tudd meg, hogy ha a rendőrséggel kényszerítesz, abban a pillanatban nem élek. Mérget is vettem már. — Apai beleegyezés nélkül, mivel még kiskorú, ugy sem mehet férjhez — mondja a rendőrtisztviselő. — Nem mehetek? replikázik kihívóan a kis masamód. — Majd meglátjuk. Én ismerem a törvényt, nekem nem lehet bebeszélni semmit. — Ha maga a törvényt ismerné, akkor maga állhatna az én helyemben ós nem ón. Nem mehet férjhez apai beleegyezés nélkül. — Akkor folyamodok a miniszterhez . . . — A miniszter nem avatkozik bele. — Akkor akár a királyig is elmegyek. — Az még kevésbé avatkozik a maga dolgába. — Nem bánom, akkor lesz, ami lesz. Én tudom, hogy mit akar az apám. ő csak azért akar engem hazavinni, hogy neki fizessem azt a pénzt, amit a bécsi nagynénémtől kapok s azt akarja, hogy Nagykikindán nyissak kalapos üzletet, ő akar megélni az én pénzemből, meit mór nincs is neki fakereskedése, egészen tönkrement. Nem megyek haza, az édes anyám is meghalt már, most csak mostohám van, akit sem én nem szeretek, sem ö nem szeret engem. Én csak a vőlegényemet szeretem és ha az egész világgal szembe kell szállanom, akkor is az övé leszek. * Eibenschütz zavartan mosolygott a leányának erre a beszédére. Közbe-közbe hangoztatta, hogy ő csak a leánya javát akarja s fájna neki, ha elzüllene. Szégyent hozna a családra, mondotta, s a fia, aki a Keleti Akadémiát végezte s most az önkéntesi óvót szolgálja, megtagadná, őt is, a testvérét is, az egész családot. Az ügyeletes rendőrtisztviselő ezek után átértette a helyzetet. Kijelentette, hogy nem látja szükségesnek a rendőrség beavatkozását. Az apa és a leánya eltávoztak. A leány meg-