Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-26 / 47. szám

1911 február 19 DELMAGYARORSZÁG 17 Halotti beszéd. Irta Szalag János. — Apóka: Mezei Péter apó : hát a koporsóba vetették ágyadat'? ! Már újra, utoljára, meglepetést, adtál? Újra, legeslegutoljára igy megfogtad a sziveket . . . — Á koporsóba vetették ágyadat. Félig, de mindörökké lezárt szemeiddel nézheted, hogy most mi színészkedünk körülötted. És nézheted, milyen rosszul színészkedünk. Nagyon rossz színészek vagyunk a koporsód körül, Apóka. — A koporsóba vetették ágyadat, A koporsódban veritékes a homlokod, mint örök csöndben haló éjszaka után is, sokszor, tízezerszer veritékes volt a homlokod tízezernél több szinpadi alakitás után. És nem zártad le egészen a szemedet, sürii nagy pilláid künnfelejtették szemgolyóiból a fehéret. Még ezt is tudtad, hogy igy akad fönn a szemed. Elütőleg a többi sok színésztől, te a színpadon is félig nyitott szemmel haltál meg. Mert, mint mondtad, igy figyelted meg a kórházakban, klinikákon. „A halott szeme fönnakad olyankor, gyerekek, nincs erejq olyankor jó fiuk." Igy mondtad. Ilyen jól tudtad, most látjuk, milyen döbbenetesen jól tudtad. — Mindent ilyen jól akartál tudni, nagy szent akaratoddal, amikor még nem a koporsóba vetették ágyadat. Ötven esztendeig jártad a halálos játékot, fekete, lenyomott, buja, buta magyar ugaron. Az életed nagy, halálos ünnep volt. Tízezernél több este jelentél meg a közönség előtt. Ilyen estéken a tied lett százezrek szive, ötven év óta milliók szíve. Ma pedig már a te szived se a mienk, Apóka, mert a koporsóba vetették ágyadat. — Fiz a végső, halálos refrén : a koporsóba vetették ágyadat. Tehát most már nem ijedsz föl, hogy lemaradsz a próbáról. Mert te mondtad : igy ijedtél föl az utóbbi hónapokban, pirosan harsanó hajnalidőben, mikor gyoroki szőlődben hangos szájjal csicseregtek a fecskék, kelepeltek a gólyák, üzentek a kakasok, bókoltak a nyárfák. Szóval, minden olyan szentül szép volt, mint amilyen hajnalidő lehet és ilyenkor őszülő, kedves arc hajolt föléd : lelked-feleséged, mikéntha a nagy szivét hajtotta volna föléd és te mondtad: Asszony, lekésem a próbát, ez nagyon szép jelenés lesz, meglátod. F^s ilyenkor rögtön föl is ijedtél, mintha hajnalt, mindent elfujt volna sütéthirtelen valami: Már megint álmodtam ! Hogy a szinpadon vagyok . . . Igy szóltál és megfogtad a fehér fejedet nyugtató forró párnát . . . meg a feleséged édes kezét. (Te beszélted el igy ezt, Apóka, a mult vasárnap hajnalán !) — Te mindig ihletett szépen tudtál beszélni. Még a hallgatásodban is csupa gyönyörűség lengett. A nevetésed, — emberéletre is akár, — megfogta a szivet. Ha haragos voltál, titokban örvendeztünk, lestük az arcod, mert vártuk és tudtuk, hogy mindjárt elmosolyodsz. Ugy, ahogy csak Te tudtál elmosolyodni, Apóka. Ezzel a bágyadt mosolygásoddal átjátszottad félszáz év viharát, vajúdását, huszadik század felé törtetését Sok kiváló társad a koporsóba fektették időközben. Sirtál egyet titokban és nevettél ezreket, nyiltan. Tizezernél többször léptél föl magyar városokban. Kattogó aggyal, megroggyanó inakkal harcosan, erővel teljesen törtettél a tökéletesedés felé. Ugy, hogy ötven éves jubileumi ünneped után igy kiáltottál föl: Gyerekek, más ötven éves jubileumát ha véletlenül megéri, akkor boldogan jegyzi meg, hogy rendben van, nyugalmat akar és talált is. Én pedig az ötven év múlva láttam be a szó igazi, teljes értelmében, hogy mi is az a szinészet. Még ezután akarok igazán játszani. Még ötven évig — legalább, ezután. — Pedig már akkor a kicsinyes, buta pénzérdek a nyugalomba kergetett. Jubileumi ünnepséged alkalmával kilencszáz forintos telt házat vonzottál és husznóhány koronás pecsétgyűrűvel semmiztek ki. Ez a pecsétes ügy kitűnő szimbólumod volt mindig, Apóka. Ez vezetett rá, régen, hogy a nagy világon csak egy nagy dolog van, a szomorúság és hogy még a nevetés, mosolygás mögött is ott leskelődik a szomorunyomoruság. Még a Te nevetésed mögött is ott volt ez a szomorúság! Ég ahogy leléptettek a szinpadról, vettél kis gazdaságot, eldugott faluban, az Isten mögött vagy hol. És lested, mint zöldül a petrezselyem, mint bújik ki a földből a sárgarépa, a sok zöldség, no . . . kivéve a babért, mert azt nem vetettél, nem arattál már. Mondtad, hogy tizennyolc tyúkod van és a tyúkól padlásán vannak ötven év óta alakitotí, kiváló szerepeid kéziratai. Mondtad, hogy összes szinlapjaid — tizezernél is több — megvannak és azokat nézegeted. De rögtön hozzátetted, hogy a nyugdijböl nem lehet megélni, hogy nagy a drágaság, bizonyt de már nem engednek szinpadon föllépni. Fis a hallgatódnak meg kellett éreznie, hogy gyilkos guny, vaskalapácsszerüen ütő szatira minden szavad, minden hanglejtésed, hogy a Te szavaid mögött sok ezer magyar tragédiája lakozik, hogy a te életed határjelzője annak, mint taszitanak a koporsód felé a mi vidékünkön : tehát Nyugattól— Keletig országban mindenkit, aki a szellemével küzd mindhalálig és nagyszerűen és semmi kicsinyességgel nem törődően. — A szivemet fogom és ugy irok, Apóka. — Mert a koporsóba vetették ágyadat! Az agyunkban pedig fölzugnak harangszók : kicsik, élesek, nagyok, szivetütőek és ugy érezzük, mintha a Te »zived volna a nagy harangsziv. — A szivemet fogom és ugy irok, Apóka. És most vallom be, hogy Halotti beszéd nem is igen méltó Te hozzád, hisz mindörökké az életé voltál teljesen, ugy hogy az életed kell meglátnunk. És nem a halálodat . . . hiába vetették — jaj, ez örök refrén ! — a koporsóba ágyadat Vörös tő partjáról. (Szavát,a.) Forró, buja hévvel kacag le az égről Nyárközépnek izzó, lángpompázó napja: Kacérkodó csókkal önmagát Ígéri És a szegény tónak mégis csak tündéri, Szemfényvesztő, csalfa tükörképét adja, Körülhizelegnek simogató lágyan Alig-alig lengő szellőstíhajtdsok. A sósziklák között meghúzódom csőidben, Szépségkapzsi vágygy ál szomjas két szemembe Iszom a lelkembe, mit körültem látok. Őserőkön épült büszke erdőváros, Bükkfaóriások koronás hazája. Egy-egy karcsú nyárfa lányos reszketéssel Besimul suttogó, csókos zizegéssel A hatalmas tölgynek szerelmes karjába. Nyugodt, sima a tó — mint a férfihomlok. Ha végig simogatja gondűző asszonykéz. Megcsillog fölötte szitakötök szárnya. Száz pajkos legyecske fürge táncát járja: Olyik elszédül s a ragyogó vizbe vész. A tó réztükrébe be-bekukucskálnak Kandiképü, borzas, Mu kis virágok, Mint szuronyos gárdák mozdulatlan állnak A néma hőségben a partmenti nádak, S bugás-fejecskéjü, széleskardu sások. Mint végtelen dómnak ezüst orgonája Olyan a sóbércek tiszta fehér orma... Ki muzsikál rajta áhítatos csendben? Fényes billentyűin kinek keze lebben? Szentséges ujjakkal ki remekel rajta? Iialga csak — halga csak —az Ur keze játszik Istenértő lelkek figyelő szivének. Az ezüst sípokról sejtelmes zsongással, Léheletfinotnan szelid ujjongással Bűvös akkordokban reszket le az ének... Grallertné Martini Hilda Bölcsesség Egy vén révésznek Ült hat tudós. És Hogy nincs Isten, A csónak roppant Iía tudnak úszni, — „Jaj Istenem !u a hullámokon. ócska csónakéin azt beszélgették, — bár hisz benne a nép! . S a révész szólt: No lám, hát most ússzanak! kiáltott mind a hat. Gárdonyi Géza Hogy ne járjak... Hogy ne járjak néha a tilos vetésbe', Zúgó-búgó erdők mély rengetegébe, Hogy a kalapomra virágot ne fonjak És amúgy igazán sohase kacagjak: Ilyet — hogy fogadjak? Hogy sok gondolatom szépen ráncba szedjem Száz bolondos vágyam sorba eltemessem, Mit a szivem érez, — hogy azt ki ne mondjam S akiket szeretek, által ne karoljam: Megtenni — hogy tudjam ? Hogy amit elsírtam — többé sohse fájjon, Hogy lelkem a múltba vissza ne találjon, Hogy bohó álmom vissza sohse térjen Sel ne sir jak néha egy kis semmiségen: Nem — ezt nem igérem! Hisz az évek ugy is, ahogy tovaszállnak, Életünk rétjéről mindent lekaszálnak... Ha a lelkünket is odaadjuk néki: Üres, kopár szívvel, hogy lehetne élni? Hogy is tudnék élni? Huszár Loii.