Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-24 / 45. szám

2 DRLMAGYARÖRSZAG 1911 február 22 déki városok nevében kérje a reformok megvalósítását. Van e jelentésben olyan pont is, amely speciálisan Szeged érdekében mutat rá a bajokra, - szegedi bajokra, szegedi kívánságokra. Mint például a külterületnek csendőrséggel való ellátása, a szegedi egyetem, a Szegedmegye megvalósítása. Ezek szintén olyan kérdések, hogy előlük elzárkózni nem lehet, olyan óhajok, hogy a Khuenkormány mindenesetre mérlegeli őket. Okosan, a tapasztalatok leszűrésével mutat rá a jelentés arra, hogy például a Szegedmegye mennyiben fontos érdeke a magyarságnak, Szegednek. Az ilyen reformtervek bízvást a legkedvesebb fogadtatásban részesülnek a kormány által, amely úgyis a munka jegyében alakult, az örökös reformok jegyében működik rövid, de a megvalósításokban igen gazdag éve óta. Igy tehát nyugodtak lehetünk, hogy a vidéki városokért és közöttük Szegedért való reformkivánságok olyan elbírálás elé jutnak minél előbb, amilyet érdemelnek. Ez pedig a legjobb, amit ma: a fölterjesztés óráiban várnunk lehet s kell. A képviselőház ülése. — Lukács László beszéde. — (Saját tudósítónktól.) Az ellenzéknek végre megjött a jobbik esze. A csütörtöki ülésen, mivel Lukács László meggyőző érvekkel bizonyította be, hogy teljesen céltalan az obstrukció, beszüntették az első szakasz vitáját és azt általános meglepetésre már ma elfogadták. Lukács László fölszólalása volt az ülés nevezetessége. A pénzügyminiszter megmagyarázta, hogy a szerződés szövegét a magyar kormány a bankkal és az osztrák kormánynyal közösen állapította meg. A Ház nem tehet egyebet, mint a javaslatot — amely eszerint nemzetközi egyezmény — vagy változatlanul elfogadja, vagy egyáltalában elveti. Ez az érv hatott. A Justhindulatok nyilvánulása! mindig, minden tör- I vényszerüség nélkül történnek, ugy nem lennénk képesek reájuk ismerni és nem tudnók egy arcon az örömet a fájdalomtól megkülönböztetni. Tehát a művészet öntudatlan megérzés, a tudatos megismerés nem művészet, hanem tudomány. Ezért nem megtanulható valami a művészet; tanulni csak a mesterségét lehet. Tehát művészi megérzéshez és ábrázoláshoz, amint már láétuk, az szükséges, hogy legyen valami törvényszerűség, melynek azonban rejtve maradnak törvényei. Joggal mondhatjuk tehát, a művészet vagy műélvezet számára bármilyen szabályokat fölállítani akarni, haszontalan igyekezet. Megérthetjük most már, hogy miért nem tudta az esztétika kétezer óv alatt a művészetet egy bizonyos uton előbbre vinni és hogy miért nem lesz erre sohasem képes. Ha tehát az esztétikának ez volna a föladata, ugy minden jogosultságot meg kellene tagadnunk tőle. Olyan igen fontos szerepet tehát semmiképen sem adhatunk neki. Azonban igen értékes szolgálatot tesz nekünk akkor, mikor nem utmutatója igyekszik lenni a művészetnek, hanem nyomonkövetője. Mikor az ábrázolás módjával és formájával foglalkozik, mikor a művésznek és nézőnek a természethez ós annak ábrázolásához való viszonyát stb. megbeszéli ós magyarázza. Forduljunk tehát ezen kérdések felé. Eddig a természetnek a művészre való, művészi ábrázolásban megnyilatkozó hatását vizsgáipárt, amely a csöndes obstrukcióban különben is magára maradt, mert a Kossuth-párt belátta, hogy fölösleges nyújtani a vitát, elveszítette a kedvét annál is inkább, mert értesült arról, hogy az egész országban a legnagyobb ellenszenvvel kisórik a működését. Az első szakasznál nem is szólalt föl több ellenzéki szónok és a vita további részén már alig fog beszéd elhangzani. Az előjelek szerint a bankjavaslat vitáját a jövő héten befejezik. A mai ülés tiz óra után kezdődött. Elnök: Berzeviczy Albert, majd Návay Lajos. A mai ülésen folytatódott a részletes bankvita. Az első szakasz volt soron, ehez Sümegi Vilmos szólalt még föl a Justh-párt részéről. Ezután Lukács László pénzügyminiszter emelkedett szólásra nagy figyelem közben. (Lukács beszéde.) Előrebocsátotta, hogy az ajánlott módosításokat már elvből sem fogadhatja el, mert az a meggyőződése, hogy egy alapszabálytervezetet részleteiben nem lehet módositani, ha csak nem akarjuk kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy a másik fél nem hagyja jóvá a módosításokat. Ezután reflektált a részletes vita során fölmerült indítványokra. Elsősorban Polónyi Gézával végzett. Polónyi kuriózumként mutatta be, hogy a bankstatutumoknak olyan szakaszairól is van szó a törvényjavaslatban, amelyek kihagyás folytán nem is léteznek. Ez tényleg igy van, de volt rá példa 1899-ben, amikor nem nyolc, hanem nyolcvan szakasz maradt ki. Az igazságügyi törvényeknél különben is gyakori az ilyen hivatkozás régebbi törvényekre. (Helyeslés a jobboldalon.) Stiláris természetű módosítást ajánlottak a szakasz harmadik kikezdéséhez: azt, hogy a „készfizetések" kifejezés elé vétessék oda „fölveendő". Erre nincs szükség, mert hivatkozás van a száztizenegyedik szakaszra, amely felfüggeszti a készfizetés kötelezettségét. (Helyeslés.) Különben is ezzel a törvénynyel olyan közel jutottunk a készfizetés tényleges állapotához, hogy az csak formailag különbözik a tényleges készfizetésektől. (A készfizetés.) Szó volt arról, hogy a készfizetés ne csak kifelé, hanem befelé is biztositva legyen. Ez fölösleges kívánság, mert a bank mindenkinek ad aranyat, sőt mostanában az a törekvése, hogy aranyat helyezzen el a belföldön, még mesterséges uton is. Fölhozzák a bank ellen, hogy nem igyekszik tuk; most szemügyre kell hogy vegyük magát az ábrázolást ós annak hatását e recepciv szemlélőre. A művészben egy intuitíve megérzett rejtett törvényszerűség oly hatalmas hatóerővé érett, hogy őt aktiv munkásságra, a megórzettnek visszaadására teszi képessé, még pedig ugy, hogy a szemlélő az ábrázolásban tisztultan élvezi, amit a természetben csak homályos zavarossággal érzett. Mert a szemlélő is érzi a természetben rejlő törvényszerűségek varázsát; de nála ez az érzés gyönge és gyakran nem is jut érzésének világos tudatára. De az ábrázolásban, mely az érzéseit, hogy ugy mondjam hatványozottan újra elébe hozza, világos tudatára jut ós igy képessé válik az ábrázoltat élvezni. Tehát a fogékony szemlélőben okvetlenül bizonyos művészi érzést kell föltételeznünk, mert e nélkül művészi ábrázolásban gyönyörűséget találni nem lehet. De a szemlélőnél épugy mint a művésznél, az esztétikai élvezet lényege, hogy a törvényszerűség érzése egészen öntudatlan. A folyamat tehát a következő: A természet szemlélésekor öntudatlanul érzett törvényszerűséget a művész hatványozottan mellókjelenségek nélkül hozza a szemlélő elé, ki ily módon világosabban fölfogja. Azonban a művész választotta kifejezésmód gyakran olyan, hogy nem értjük meg mindjárt s ennek oka a következőkben rejlik. Ugyanis az ábrázolást illetőleg jelentékeny különbség van művész és szemlélő között. Tudniillik minden emberben kétféle kielégíteni a hiteligényeket. Ez csak másodrangú föladata a banknak; főfeladata a valuta fentartása, amely úgyszólván állami kötelezettsége. A többi magánüzlet. A mezőgazdasági hitel tekintetében sem szűkkeblű a bank, de mint jegybanknak nem Lehet hivatása, hogy a természeténél fogva hosszabb tartamú mezőgazdasági hitelt kultiválja. Arra kell ügyelnie, hogy meg legyen az egyensúly a hitel és a követelések közt a fölmondás dolgában. Szó volt a jelzálogüzlet kiterjesztéséről, amelyet ö nem tart kívánatosnak. (Helyeslés a jobboldalon.) A jegybanknak nem az a föladata, hogy hosszúlejáratú hitelt nyújtson, mert nagy bajba jutna, ha a visszaküldött hitelleveleket nem tudná beváltani. Eddig már ki van merítve a jelzáloghitel-tárca a banknál ós az érdekeltek részéről még nem is merült fül kívánság a további kiterjesztés iránt. Igy annak se volna értelme, hogy a jelzálog-osztály Bécsből Budapestre helyeztessék, (Ugy van! a jobboldalon.) (Az ingó hitel.) Ajánlották az ingó hitel meghonosítását., hogy a rövidlejáratú váltóhitel ós a hatvan esztendei amortizációs jelzáloghitel közti távolság áthidaltassók. Az orosz birodalmi bank ós a német Beichsbank kísérleteztek az ingó hitellel, de nem valami kedvező eredménynyel, mert a költségek (őrzési, biztosítási, beraktározási költségek) igen nagyok. Emiatt a háromszázmilliós hitel tárcával dolgozó Beichsbank csak hat milliót fordit ingó hitelre. Szóvá teszi végül a nemzetiségi intézetek favorizálásáról tett megjegyzéseket és kijelenti, hogy ha a kormány azt fogja észrevenni, hogy a bank politikai tendenciáknak enged helyet az üzletvezetésben, ugy meg fogja tenni a kötelességét és a képviselőház többsége e tekintetben sem fog a kormányban csalódni. A beadott módositások elvetését és a szakasz elfogadását kéri. (Zajos helyeslés és taps a jobboldalon.) (Az utolsó mohikán.) A miniszter után az első szakasz utolsó szónoka, a szintén Justh-párti Ábrahám Dezső emelkedett szólásra és a pénzügyminiszter beszédével polemizált, kevés sikerrel. A munkapártról kivonultak a képviselők. Ábrahám csábítgatni igyekezett őket: — Azt hiszem, vannak néhányan, akiket beszédem következő része érdekelni fog. — Hogyan szabad egyáltalában beszéinie ? — méltatlankodott a munkapárti Fodor Kálmán. Návay elnök rácsengetett: — Ezt tessék rám bizni! — mondotta. Ábrahám folytatta beszédét, fölsorolta a közös bank bűneit, amelyeket az első szakaszba emlókezetbeli képek élnek egymás mellett, úgymint a természetnek magának az emlókezetbeli képei ós szokásos ábrázolásainak emlókezetbeli képei. Ez utóbbi képsorozat, mely igen gyakran hamis is, ellensége az előbbinek és sajnos a legtöbb embernél sokkal élesebb, mint amaz. Ennek bizonyítékait megtaláljuk például a gyerekeknél. Egy két éves gyerek a képeskönyvéből egész csomó olyan dolognak az ábrázolásait ismeri, melyeket a valóságban még sohasem látott, mondjuk például oroszlánokat, tigriseket, elefántokat stb. Friss elméje ezeket a képeket fölveszi magába és ha évek után lát is futólag valami állatkertben igazi oroszlánt, annak a kápe semmiképen sem fogja befolyásolni tudni a festett oroszlán emlókezetbeli képét, melyet sokkal gyakrabban ós közelebbről látott. Nem is jut tudatára, hogy emlókezetbeli képe csak az ábrázolásnak a képe, sőt az ábrázolásra való emlékezése oly erős, hogy ez ábrázolást érzi helyesnek és nem a természetet. Ennek példáját láthatjuk a lovasszobroknál. Vegyük szemügyre ezek lovait, magasra emelt első lábaikat és hasonlítsuk össze igazi lovakkal; csodálkozásunkra azt fogjuk észrevenni,hogy a lónak ezen ábrázolásai, melyeket általában igen sikerületeknek szoktuk találni, csak távolabbi hasonlatosságot mutatnak igazi lovakkal. Nézzük meg például a velencei híres Colleoneszobrot Verocchiotól pedig állitólag Leonarditől), melyet annyira csodálunk és gondoljunk melléje a talpazatra egy igazi lovat. Mindnyájan egészen lehetetlennek fogjuk