Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-11 / 34. szám

Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, •=1 Rcrona-utca 15. szám 1=1 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 1=1 Városház-utca 3. szám ca ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre , R 24'— félévre . . . R 12 — negyedévre. R 6— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre . R 28-— félévre . . . K 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Cassandra jóslatai. Usy jósolt Andrássy, mint egy tisztelt házi Cassandra. Andrássy Gyula gróf őszintén gyötrődött, amikor tegnap a hankjavaslatot támadta kifejezetten egyetlen pontja, az ötödik szakasz miatt. Ugylátszik, hogy túlérzékenyek a közjogi idegéi, mert máskülönben a bankjavaslat ötödik szakaszában, egy bár szokatlan, de praktikus intézkedés javaslásában nem látna oly nagy veszedelmet, amilyennek létezéséről a hallgatóságát, meggyőzni igyekezett. Bizonyos fokú politikai idegesség nélkül elképzelhetetlen mindaz, amit Andrássy Gyula gróf egy idő óta in politicis müvei. Széli Kálmán kormányzatának utolsó évében, mikor a bölcs, tapasztalt és higgadt férfiú türelemmel igyekezett kiböjtölni az obstrukciót, Andrássy Gyula gróf — Széli Kálmán kiszemelt miniszterelnökjelöltje — volt a legtürelmetlenebb folyosó-politikus. Tisza Istvánnal együtt ő hangoztatta a legerélyesebben, hogy le kell számolni az obstrukcióvai. Ugyanez a gróf Andrássy Gyula november tizennyolcadika után az obstrukciónak a legnagyobb szolgálatokat tette, összeállott vele s oroszlánrésze volt a koalició választási győzelmében. A kommandó kérdésében nagyszabású beszédet mondott a Széli Kálmán ] háta mögül. Senki sem ment oly meszszire, sem előtte, sem utána a német vezényszó védelmében, mint ő. Mert — ha jól emlékszünk rá — azt bizonyította, hogy a német vezényszóra szükség van. E beszédeért nevezte el őt az ellenzék gúnyosan „Babylon grófnak. S egy évre rá ott látjuk őt azon politikusok élén, akik mindenáron le akarták e kérdésben győzni az ősz király akaratát, aki uralkodói felségjogához szívósan ragaszkodott. (Közbevetőleg legyen mondva, mikor Andrássy gróf tegnapi beszédében Lukács Lászlót azzal tisztelte meg, hogy ő a „legaulikusabb" politikus, nyilván megfeledkezett erről a hires beszédéről). E reminiszcenciákkal nem akarunk lerontani semmit Andrássy gróf tiszteletreméltó politikai egyéniségének értékéből és súlyából. Sőt meleg elismeréssel kell szólanunk a koalíciós minisztériumban elfoglalt szilárd, hajthatatlanul hatvanhetes magatartásáról, amivel sok kétszínű politikai vállalkozást meghiúsított és sokféle politikai intrikának a nyakát szegte. És végül még egyet: Cassandra jóslatokra, nagy politikai ijesztgetésekre a bankjavaslat s annak ötödik szakasza igazán nem alkalmasak, de egy verébfiók se fog veszedelembe kerülni e sokat emlegetett szakasz miatt. A közvélemény, a „jövőt" illetőleg, úgyis tele van nyugtalansággal, babonával és balhirekkel, Andrássy gróf Cassandra-jóslatai nélkül is. Mi szüksége volt arra Andrássy Gyulának s mi szüksége van az országnak, hogy a kiegyezés egyik megalkotójának a fia is beálljon a politika rémlátói közé s oly vésztjósló hangon szóljon „nehéz idők tapasztalataira" hivatkozva, az ország jövőjéről, hogy a jövőnek puszta gondolatára „megdermed a vér az erekben", — ahogy Khuen-Héderváry gróf mondta egy emlékezetes pillanatban. Az alkotmányvédelem római tógáját majd csak akkor öltse magára Andrássy Gyula gróf, amikor valóban bántja valaki, — akárki — amelyért nemzedékek haltak meg és léptek vérpadra—Magyarország alkotmányát. Tisza István és Andrássy Gyula közt e pontban az a különbség, hogy amazt is megszállották nem egyszer Széchenyi István komor sejtelmei. Ám Tisza István nemzetét óvta a túlzástól, lidérclángok követésétől, erejét túlhaladó kalandos vállalatoktól. Andrássy ellenben — amit negyven esztendei komoly, mindennapi munkával elértünk a nemzet önfegyelmezése, a lázongó virtus el Titkok a tűzben. Irta Maurice Lebel. Két hétig küzködtek az orvosok, hogy az életnek megmentsék szegény, meggyötört testét. Végül igy szóltak a férjhez: Szegény barátom, most már ne hagyja S a férj ott állt vérző szívvel a haldokló ágya mellett, kétségbeesetten nézve a küzdelmet. A drága szemekből már-már kialudt az élet tüze, de mégis, utolsó föllobbanásukban rátekintettek, mintegy kérve, könyörögve. S ő odatórdelt az ágy mellé és kezébe fogta a kis gyönge, törékeny, átlátszó kezet. — Mit akarsz drágám ? A haldokló igy mormogott: — Hallgass ide. A fiókomban, a csipkéim s a szallagjaim alatt egy csomó levél fekszik ... A mi leveleink, amelyeket házasságunk első idejében váltottunk. Nem akarom, hogy túléljenek ... Te még fiatal xágy, egyszer érzéketlenül, fájdalom nélkül tudnád átolvasni, megsemmisíteni . . . nem akarom . . . Még mást szerethetsz ... az élet hosszú . . . Vedd elő és égesd el őket most, rögtön . . . — Hallgass ... te is itt maradsz — zokogta a férfi. — Nem. Én meghalok. Égesd el őket. A férfi nem akarta izgatni. Fölnyitotta a fiókot s az illatos csipkék alól elővett egy csomó szallaggal átkötött levelet. — íme, engedelmeskedem. — Égesd el őket, itt előttem. A szaliag lepattant s az egész levéicsomó a tüzbo repült. A férfi üres kezét mutatta: — Megtörtónt. Aztán látva, hogy a beteg lehunyja szemét, mintha nem is hallaná, még hozzátette, sajnálkozva, kissé kétkedve: — Szereimem!... Es ha mégis — féltékeny volnék? A beteg összeszorította ajkat és tekintetét most már mereven a tűzre szegezte, mig az utolsó papírlap is hamuvá nem égett, S újra kezdődött a láz. Az orvos másnap meglepve dörmögó: — Csodálatos! Mintha jobban volna! De várjunk! Vártak. Egy-két-három napig ... és a várt vég helvett lassan-lassan beállt a gyógyulás. — Megmenekült! — újságolták a férjnek. A gyógyulás most már csak idő kérdése. Fő a nyugalom és a gondos ápolás. A férfi mintha álomból ébredne, ugy felelte: — Ápolni fogom. Elvitték a tenger mellé. S a férj beburkolta puha kendőkbe, meleg takarókba ós naphosszat ült mellette. A kis kéz hálásan nyúlt feléje : — Nagyon, nagyon boldog vagyok ! — Ne beszélj sokat . . . — Szeretsz? — Ne izgasd magad ! — Te is boldog vagy? S a férfi összeráncolt homlokkal felelt: — Kitől voltak azok az elégetett levelek? A keskeny arc elsápadt. — Kitől? Igen . . . kitől? — Csak nem gondolod... ó, esküszöm... ó, ez rettenetes . . . rettenetes! És kezeibe temette az arcát. Este karonfogva tértek haza, de másnap s a következő napokon is néma, hallgató ajakkal ültek egymás oldalán. A férfit a kétség emésztette. — Ha mégis igazat mondott! — gondola — ha csakugyan az én leveleim voltak s ő tudva, hogy meghal, elakarta vinni őket magával a megsemmisülésbe. Olykor már összekulcsolta kezét, fölnyitotta ajkát, hogy bocsánatát kérje, megkövesse a vádért, de arca ismét szigorúvá vált és újra úrrá lett a kórdós: — Kitől voltak? 0, miért is engedelmeskedtem. Miért ? Az asszony sértett büszkeségében némán szenvedett. — Miért beszólnék? úgysem hinne nekem — gondolá. — És hallgatott. Szinte ellenségesen éltek egymás oldalán. A férfi ezt gondolá: Eh! Ha nem volna bűnös, régen beszólt volna! S a nő: — Ha ártatlannak tartana, régen térden állva kórt volna bocsánatot! A magyarázat, mely eleinte oly könnyű föladat lett volna, most már lehetetlennek tetszett. Megismerték a fárasztó, terhes napokat, a végtelennek tetsző étkezéseket, midőn az egyetlen hang csak a villák csörgése volt. És multak az évek . . . hajukat befutotta