Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-08 / 6. szám

1911 li. évfolyam, 6. szám Vasárnap, január 8 DÉLMAGYARORSZAG UttMtl mrkcuttség fa kiadóhivatal Szagtd, *=> Korona-utca 15. azdn a ludaptatt ncrkcutSitg 4a kiadóhivatal IV., «=• Vároaház-utca 3. ELOrtZETtSI II SZEGEDEK: n . I 14'— Mám ... K wgytddm. 1 4'— agy kénapra I ára II Már nanzma u vmnunit f- mcromnut \r— I atáaa ám. 1 II'— Mám ... 1 14 — SfartaariMg 133 _ 2 - I ntgytáám. I T— a* htmm I 2 44 Interttrkáa 133 Egyaa aaáa ira 14 Már Bodaposfl uarkeiatáKg III—11 \ "xRÍ, / Egész^-uj- nemzedék vállalkozott a „nemzeti nyelv palérozására", mely munkában némelyeknek buzgósága tul is hajtott a kellő haráron ; de nem lehet tagadni, hogy a nemzeti önérzetet nagyban emelte. Arany János már bátran írhatta, hogy „Nem szégyelleni, nem is bánom, hogyha irnom kelle, magyaros lett irományom s hazám földén tul se jár !" A nagy nemzetek fiai többnyire világpolgárok, kozmopoliták. Nyelvük segítségével az egész világot nehézség nélkül bejárhatják, ugy, mint hajdan a latinnal. Dante, olasz-latin nyelvével mindenütt otthon érezte magát ; épen ugy, mint Voltaire az ő francia nyelvével. Nem igy a magyar. Ez büszkén hirdeti, hogy nyelvéhen él a nemzet. Költői azt énekelik neki, hogy a magyar hazán kivül nincsen számára hely ; itt élnie és halnia kell. A régiek pedig büszkén hirdették, hogy eksztra Hungáriám non est vita. Si est vita, non est ita. De ezt már Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar, nem helyeselte, mert tétlenségre vezető oktalan elbizottság elvét látta benne kifejezve. Ő pedig azt kívánta, hogy a magyar nemzet teljesítse európai hivatását. Szeresse nyelvét, nemzetét, de amellett haladjon is. Tegye rokonszenvessé a magyar nevet. Másnyel vii honfitársát meg ne vesse, hanem műveltségével és finomságával magához emelje és szeretettel a magyar nemzetbe olvaszsza. Ez uj hang volt Magyarországon, mely szembeállította egymással a szabadelvű hazafiakat* Deák Ferencet, Eötvös József bárót és társaikat az intranzigens radikálisokkal, akik az erőszakos magyarosítás által vélték a nemzet egységét és magyarságát megalapíthatni. Ez utóbbiaknak egyik képviselője többek közt igy érvelt a polgári jogegyenlőséget, szabadságot és testvériséget sürgető liberálisok ellen : „Ha liberális vagyok, akkor nem tilthatom be az oláh színházat, a tót egyetemet; nem segíthetem elő az állami pénzen a magyarosodást; nem lehetek tekintettel a kinevezéseknél a nemzeti érzületre ; nem telepithetek, nem korteskedhetem, nem állapithatok meg cenzust és választókerületet a magyarság érdekében. Liberális létemre nem óvhatom az országot a chazárok és a szerzetesek beözönlése ellen ; nem védhetem a munkást a munkaadó ellen, a honi kereskedést a külföldi ellen stb. Ellenben, ha radikális vagyok, akkor mind ezt megtehetem ; sőt meg kell tennem !" Milyen boldog lehet az, aki azt hiszi, hogy ilyen radikális tilalmakkal és kiEszmetöredék a nyelvkérdésről. Irta: Zsilinszky Mihály. Sokszor halljuk és olvassuk, hogy a nyelv csak egyszerű és természetes eszköze a társadalmi érintkezésnek. Legáltalánosabb szellemi módja az érzelmek és gondolatok kifejezésének. A mindennapi életben azonban tapasztaljuk^Jiogv az érzelmek és gondolatok kifejezése igen sokféle. Történik különféle jelekkel, kéz- és arckifejezésekkel, mozdulatokkal, amint azt a némáknál tapasztaljuk. De legtökéletesebben mégis csak beszéd által, vagy irodalmi eszközök által. Igen, de a nyelvek olyan sokfélék, hogy azokat senkisem képes megtanulni. Mindenki a maga anyanyelvét tartja legszebbnek, legalkalmasabbnak és legtökéletesebbnek; de csak addig, amig későbben más nyelveket és irodalmakat nem ismer meg. Ujabb időben minden műveltebb ember idejének és szellemi erejének javarészét idegen nyelvek megtanulására fovditja azért, hogy más népekkel is közlekedhessek; ez által azoknak gondolkodásmódjával, életével, szokásaival és erkölcseivel megismerkedhessék. Ez az ismerkedésnek, a bizalomnak és baráti szeretetnek egyik főfeltétele. Kétséget nem szenved, hogy a nyelvek sokasága igen nagy akadályául szolgál az együttes baladásnak és a tartós békének. Ezt mindenki elismeri. De az a kérdés, hogy lehet-e ezen a bajon segíteni? És ha igen, miképen? Hiszen alig lehet ellentmondani azoknak a tudósoknak, akik azt állítják, hogy az emberi nyelvek különíélesége épen oly természetes tünemény, mint akár a füvek, az erdei fák és állatok kiilönfélesége. Ezt a különféleséget pedig megszüntetni nem lehet. Legalább eddig sem a nyelvészek, sem a bölcsészek, sem a politikusok nem birták megszüntetni. El kell tehát ismernünk, hogy az lehetetlen. He ha lehetetlen, akkor az a kérdés merül föl, hogy miképen kelljen a kükmféle nyelvű népeket és nemzeteket kormányozni, hogy azok egymásnak erdekeit kölcsönösen elismerjék és egy más között a békét föntartsák ? A tortenelem azt bizonyítja, hogv a legrégibb népek irtóháborukat folytat ía^ f8yn?áS ellen és « erősebbek meg hódították a gyöngébbeket, minek ter meszetes következése lett, hogv az erő sebbek lehetőleg a magok nyelvét is rátukmálták a meghóditottakra.* Igy fej lodött ki lassan némely nyelvek és iro üalmak rangfokozata is, anélkül azon nan, hogy a meghódított népek a ma f?ok nyelvéhez ne ragaszkodtak volna Az bizonyos, hogy a szellemileg leg haladottabb népek nyelve, akár a nyelvtani tökélyt, akár a tartalmi kiválóságot, akár a nép életrevalóságát nézzük, becsesebbnek tűnik föl, mint a szellemileg fejletlen népeké. Innét magyarázható az, hogy az ókorban a hellén és különösen a latin nyelv volt úgyszólván a müveit világ nyelve, inely hosszú századokon át a népek irodalmi, törvényhozási, közigazgatási és államközekedési nyelvévé lőn. Ujabban a műveltség és jólét legmagasabb fokán álló nemzetek magoknak igénylik a saját nemzeti nyelvüknek elsőbbségét. Egymásután igyekeztek fölszabadítani közéletük igazgatását és irodalmuk nyelvét a római idegen holt nyelv nyűgétől. Ezt követték a kisebb európai nemzetek is. És ezzel egy óriási változás állott be a nemzetek életében. Nemcsak a latin nyelvtől igyekeztek szabadulni, hanem minden nemzet főhttszkeségének kezdte tekinteni, hogy saját nyelvét tegye az irodalom, a társalgás s általában a közéleti tevékeny ség eszközévé és leikévé. Megszűnvén a nemzetközi latin nyelv uralma, önként következett a nemzeti nyelvek főlvirágoztatásáu — de egyúttal az egymással való vetélkedés küzdelme az elsőbbségért! A francia nemzet méltán lehet büszke arra, hogy a diplomáciában, a nemzetközi érintkezésben az ő nyelve lett elismerve világnyelvnek. De azért sem az angol, sem a német nagy nemzetek nem hajlandók lemondani saját nyelvük elsőbbségi rangjáról. Az iskolák tanárai ma már beismerik, hogy a régi görög és latin nyelv tanítása semmi gyakorlati értékkel nem bir. Aki a mai kor színvonalán álló műveltségre akar szert tenni, ez a mai nagy nemzetek nyelvét igyekszik elsajátítani, mert érzi, hogy ugy a tudományban, mint a közéletben ezeknek veszi hasznát. A soknyelvilséggel járó nehézségek súlyát leginkább az úgynevezett kisebb nemzetek érzik, melyeknek polgári saját hazájukon tul már idegeneknek érzik magokat. Ez a kényelmetlen érzés egyfelül bizonyos ellenszenvet ébreszt az idegenek iránt ; másfelől azonban melegebb ragaszkodást szül saját nyelve és hazája iránt. Ez a lélektani oka annak a tapasztalásnak, hogy a kisebb nemzetek fiai erősebben ragaszkodnak saját hazájukhoz, mint a nagy nemzetek gyermekei a magukéhoz. Innét van, hogy magyar hazánkban is a nemzeti nyelv müvelése egyértelmű volt a hazaszeretettel. Alig van érdekesebb és megbatóbb jelenség a magyar nemzet történetében, mint volt például Kazinczy Ferenc kora, mikor a magyar irodalmi nyelv föllendülésével a hazafiság érzelme is fölébredett.