Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

6 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 január 1 SZÍNHÁZ, MŰVÉSZET Színházi műsor. Január 1. vasárnap d. u. 1. „ este: „ 2, hétfő: „ 3, kedd: „ 4, szerda: „ 5, csütörtök: „ 6, péntek d. u: „ 6, „ este: „ 7, szombat: „ 8, vasárnap d. u. » 8, „ este „ 9, hétfő: Az obsitos, énekes játék. A testőr, vígjáték. (Bemutató bérletszünetben.) A testőr. A testőr. A testőr. A vándorlegény. A balkáni hercegnő. A cégér. Narancsvirág és Édes öregem. (Bemutató.) A gyerek asszony. Narancsvirág és Édes öregem. Narancsvirág és Édes öregem. Slemilek. — Három egyfelvonásos színdarab. — Irta Pesti Kálmán. Haioclik jelenet. Weichert, Weichertné, özvegy Weichertné, Endre. Özvegy Weichertné (hetven év körüli, nagyon törődött asszony. Halkan, félve lépeget): Mig az öreg lábaimmal ide fölérek . . . jaj, istenem .,. . nagyon kifáradtam . . . nagyon . . . (Leül.) Weichert (kezet csókol neki): Hogy van, anyuskám? Weichertné: Kisztihand. Özvegy Weichertné : Elfáradtam ... az a sok lépftő ... nagyon öreg vagyok már... nagyon öreg . . . talán már nyolcvanon fölül, ugy-e? Weichert: Dehogy, mama, hetven — legfölebb hetvenkét éves. Endre (kiszívta pipáját, a hamut egy darab papirosra kiveri s aztán a tűzbe dobja). Özvegy Weichertné : Nem volnék még több ? Nem vagyok több ? Igazán nem volnék több ? Lehet. . . lehet . . . már nehezen emlékszem . . . Mióta a boldogult Weichert meghalt — az isten nyugtassa! — azóta nem tudok ugy emlékezni ... 5, szegény, nem hagyott gondolkozni . . . minden gondot ö vett magára ... de azért én mindig vele voltam reggeltől estig az üzletben, télen-nyáron. Apátok nagyon sokat dolgozott, mindig törte magát a gyerekekórt, (mindjobban elérzékenyül) neki nem kellett semmi. Ha nagy baj volt az üzletben, ha nagy fizetés előtt állt és még nem volt meg a pénz, mindig engem vigasztalt: Meglátod, fiam, megsegít a jó isten, csak te ne törődj semmivel, minden jó lesz . . . meglátod . . . (sir.) Szegény, jó uram ! Az én jó istenem áldja meg a haló porában ! Harminc évig éltünk szépen s fölneveltünk titeket. Milyen nevelést adtunk nektek ! És el kellett neki menni! Hát miért nem én mentemel, miért nem én, miért nem.,.? (Elcsuklik a hangja.) Weichert: No, no, anyuska, hát ne sírjon mindig. Ezen már nem lehet segíteni. Neki már jobb igy. Özvegy Weichertné (nagy sóhajjal) : Neki jobb, az igaz, neki jobb ... az isten nyugtassa! (Magához tér, hangja mindig enyelgőbb lesz.) Hát ti hogy vagytok, édes gyerekeim ? A gyerekeket már láttam ma, már itt voltam egyszer. . . micsoda aranyos gyerekek ... ha az uram ezt megérhette volna . . . Neki már jobb . . . neki jobb . . . Weichertné: Ugyan mama hagyja már a régi időket, úgyis olyan ideges vagyok. Özvegy Weichertné: Az ón időmben még nem voltunk idegesek, harminc évig éltünk együtt szegény istenben boldogult Weicherttel. Sohse voltunk idegesek. Pedig sok embert kellett kifizetni szombat este. Két nagy házunk volt. A partájokkal is de sok baj volt. Nagyon gazdagok voltunk ám lányom. Most nincs semmi. Most nektek van, hála a jó istennek. Weichertné: Nekünk se nagyon van mama. Csak épen hogy ki tudunk jönni. Endre (az egész jelenet alatt folyton dolgozik). Özvegy Weichertné : Na, majd megsegít a jó isten, majd megsegít. Weichert: Igen anyuska, megsegít. Özvegy Weichertné (készülődik): Ma most már láttatok, most megyek. — A gyerekek talán kin vannak — majd megtalálom, na, megyek. Ezek az én rossz lábaim. (Kifelé csoszog, visszafordul!) Édes fiam, kisegíthetnél — elfogyott a pénzem, igazán elfogyott, tudod, nem kérek, ha nem kell nagyon, de nem is tudom, mi volt ezen a héten, hogy olyan hamar elfogyott. Weichert (mosolyogva tárcájába nyúl): Mamácska kicsit könnyelmű, mamácska lumpol. Weichertné (titkon meglöki urát, halkan): Ne adj neki. Özvegy Weichertné : Nem is tudom, mi volt ezen a héten, nem is tudom . . . Weichert (odaadja neki a pénzt): Tessék. Aztán anyuska, ne költse el egyszerre. Özvegy Weichertné: Nem is tudom, nem is tudom. (Hirtelen eszébe jut). Hja igen! Ülök kérem az Erzsóbettéren, hallgatom zenét. Egyszer jön egy öregasszony és kezetcsókol nekem. Gondoltam valaki * a régi időkből, aki még akorról ismer, mikor a boldogult Weichert élt, az isten nyugtassa szegényt a haló porában . . . Weichertné (látszott, hogy mindig idegesebb lesz, föl-alá járkál, végighúzza ujját valami bútordarabon): Ujjnyi vastag a por. Hallatlan. Özvegy Weichertné: Hát igen, aztán kisült, hogy a házmesterné volt, annak a hogy is hivjáknak, de hogy is hivták, nem emlékszem a nevére, nagyon öreg vagyok, hogy hivták azt a szegény asztalost, akinek a karja eltört és a megboldogult Weichert magához vette? . . . Weichert: Kerekes. Özvegy Weichertné: No az volt, aKerekesnó. Aztán sirni kezdett, aztán elpanaszolta, hogy az ura a sok ivástól odalett, aztán elvitték a Lipótmezőre és most ő ott áll öt gyerekkel, hamar odaadtam neki ami pénzem volt. Weichertné: Ez a mama baja, elprédálja a pénzét. Felül ilyen meséknek. Előbb magán segítsen, aztán mindenféle részeg házmestercsaládokon. Weichert: Ugyan már drágám, Weichertné. Szegény uram, nagyon nehezen keresi a garast, mamának senkije sincs, de nekünk van kiről gondoskodni. Három gyerek, meg az az öreg gyerek odabent, a Bandi, az is a mi nyakunkon van. Weichert: Fiam, fiam! Weichertné: Ej ugyan, hát ki kell már egyszer tálalni az igazságot. Az egész világ téged fosztogat. (Nagy szünet.) Özvegy Weichertné (mereven, mintegy megkövülve nézi az asszonyt, aztán a férfit, a Weiherttől kapott pénzt leteszi az asztalra, aztán sirva átmegy a j. o. szobába, ott megáll Endrével szemben. Annyira el van az ivásba, hogy eleinte észre sem veszi). Weichertné: Most legalább tudja. Weichert: De az anyám, az édes anyám. Weichertné: Azért mi mégsem mehetünk tönkre. Az anyád — az anyád, én meg a feleséged vagyok, meg gyerekeid is vannak, ugy-e ? Weichert: Drágám, ezen riem megyünk tönkre. Weichertné: Se ezen, se azon. Kicsiség ez is, az is ói mégis sok kicsi sokra megy. Weichert [nagy sóhajjal egy karszékbe veti magát). Weichertné (ráül a karszék kartámláiára és átöleli Weichert hízelegve): Én fogok közétek állni. Ez asszonyi, hitvesi kötelességem. Én fogom a ház romlását megakadályozni. Özvegy Weichertné (mindjobban sirt. Most már fuldokló zokogásban tör ki). Endre (fölüti fejét): Anyám, anyáml? (Megölelik, megcsókolják egymást.) Anyám, ki bántotta meg? Özvegy Weichertné (zokogva): Ne kérdezz, ne kérdezz. Vigyél el innen, vigyél el! Endre: A kigyé. Az volt. Tudom. Megmart. Mindig. Édes jó anyám. Ne sirjon most. Itt vagyok én, a másik fia. Özvegy Weichertné: Ha a boldogult Weichert ezt látná, ha látná, nem hinne a saját szemének. Weichert Átok az életem, átok. Weichertné: Boldogság lesz az élet. Most kezdődik csak a boldogság. Özvegy Weichertné: Ezt kellett megérnem, ezt kellett megérnem. Harminc évig éltem a megboldogul Ital, sohase volt köztünk semmi baj. Ő mindent a gyerekeinek adott. Minden a tietek volt .... Endre: Mama az istenért, ne olyan hangosan. Majd segítünk valahogy. Még egyelőre nem lehet. Kihez forduljak? Mihez kezdjek? Tűrjön még édes anyám. Egy pár hétig, egy pár napig. Elmegyünk innen. De még nem lehet. Még tűrni kell. Özvegy Weichertné: Azt mondta .... azt mondta .... látod, milyen gyenge a fejem .... Weichert (határozott próbál lenni): Nem tehetem ki őket a házamból! Özvegy Weichertné: Azt mondta, hogy fosztogatjuk az urát. Endre (keze ökölbe szorul): Azt mondta? Azt mondta? A nyomorult, a nyomorult. Tűrni koll anyám, tűrni. Egy pár napig legalább. Weichertné: No mucikám, ennek meg kell lenni. Weichert (feláll): Ha meg kell lenni. (meglátja az asztalon az özv. Weichertné által otthagyott pénzt, szemrehányóan néz Weichertnére, mellényzsebébe teszi). Endre: Egy pár nap alatt befejezem a drámát. Azt hiszem kapunk annyi előleget rá, hogy egy darabig megélhetünk. Weichert (átment a j. o. szobába): Még mindig sir anyám? Annyira megbántotta Irón? Hiszen nem magára értette. Anyuskám. Özv. Weichertné: ;Tudom ón fiam, mindent tudok. Útjába vagyunk neki; én is, Bandi is> talán még te is, édes fiam. Weichert: Ugyan mama, hogy mondhat ilyet Weichertné (a baloldali szobában ezalatt tettvett, most a jobboldali szoba ajtójánál fülelni kezd). Endre: Fájdalom, a valóságot mondja. Weichert: Te egy szót se szólj, mert még el kell hinnem a cselédek pletykáját, hogy a mamát ránk uszítod. Endre: Te elhinnét ilyesmil rólam? Weichert: Nem akarom hinni, de mindig mondják. Mért nem igyekszel inkább Irén kedvébe járni, — ha egy kicsit nehezen megy is — megtenni egyet-mást a kedvóért ? Endre: Hiszen egyebet se teszek. D« seliogyse sikerül. Neked kellene kicsit erősebbnek lenni vele szemben. Persze, most már későn van arra is. Egészen az uralma alatt vagy. Weichert: Hát mit csináljak? Szeretem a békét, a csöndet otthon. Csak a béke kedvéért — a gyárban megöl a sok gond, bosszúság. Endre: Ő meg nem szereti a békét s azért velünk háborúskodik. — Pedig — látod — valamit kellene csinálni — ilyen jelenetek majdnem mindennaposak — az anyád, végre mégis az anyád. Weichert: ö meg a feleségem. Legjobb is volna, ha édes mama kevesebbet találkozna vele. Özvegy Weichertné: Most már azt akarod, hogy ne is jöjjek föl hozzátok, már azt is sokailod . . . Weichert: Ne értse félre mama, hiszen csak a maga kedvéért, a maga jévoltáért — higyje el, jobb lesz, ha . . . özvegy Weichertné: Hát most kihez menjek, mihez fogjak? Egész nap ott legyek bezárva a sötét kis szobámba, ablak se igen van rajta, hiszen nem bánom, éjjel úgyis sötét van, de nappal mit csinálok? Mórt is élek a világon? Ilyen öreg asszony már minek él? (Mindjobban ellágyul, a beszéd végén már fuldokló zokogással): Az csak útjában van mindenkinek, a szomszédoknak, a házmesternek, még a saját gyerekének is. Szegény Weichert minek mentél el, mórt hagytál engem itt? Mórt nem ón mentem el? Édes istenem, ennyit én hogy birjak