Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-31 / 25. szám

1911 II. évfolyam, 25. szám Kedd, január 31 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, t=i Rorona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN; egész évre . K 24'— félévre . . , R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre . R 28'— félévre . . . K 14 — negyedévre. R 7'— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Államosítások munkaprogramja. A „Délmagyarország1" vasárnapi számában irtuk meg, hogy az országban hatvanezer futóbolond s[őrült minden ápolás, minden gondoskodás nélkül tengődik a magyar városokban és falvakban szerteszórva. Megírtuk azt is, hogy milyen nehéz, szinte lehetetlen a közveszélyes elmebajosoknak tébolydákban való elhelyezése, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek tébolydáink, ami kevés pedig van, az túlzsúfolt, oda betegeket elhelyezni — hogy stílszerűek legyünk — tébolyító gondolat. Megírtuk azt is, hogy a magyar közegészségügy szégyene ez a jelenség. Annál inkább mert a közegészségügyünk napról-napra lehetetlenebb állapotba kerül, napról-napra mind több községben, mind több lesz a kívánni való. Mind betegebb, — hogy újra stílszerűek legyünk — mindinkább őrületes lesz a közegészségügyünk. És az a jelenség is, hogy az országban ma már hatvanezer közveszélyes elmebajos futóbolond lehet minden ápolás és minden gondoskodás nélkül, megérteti mindenkivel, hogy közegészségügyünk jelen állapotában nem maradhat, mert az életveszélyesen megbetegedett. Olyan beteg, hogy nem győzik a statisztikákat összeállítani. Hogy például a Tisza-Maros szögén már ismét hány százzal több a tüdővészes. Hogy a Dunántul hány száz gyermek hal el hat éves korától tiz éves koráig, hogy már ismét hány községben pusztít ragadós gyermekbetegség, hogy melyik községben micsoda pincelakásban szívják a gyorsan, de csufkinosan ölő halál csiráit — és igy tovább. Mert a közegészségügyünk bajai olyan sokfélék, de olyan általánosak is, annyira az egyes emberek, sőt a községek életéhez nőttek, hogy arról még akkor is beszélünk és panaszkodunk, amikor nem is a saját nevén szólítjuk. Bizonyossá vált, hogy ez a speciális magyar-ügy olyan beteg, hogy a bajait orvosolni nem lehet. Hanem teljesen újjáteremtett magyar közegészségügyről lehet csak szó. Csakis arról, amit mind kifejezettebben a Khuen-kormány akar. Még pedig : a magyar közegészségügy államosításáról lehet szó. Kell, hogy az államosítás következzen el. Ismételten rámutattunk már arra, hogy a Khuen-kormány mint akarja orvosolni az országot áthálózó és minden községben, minden vidéken „helyi" bajnak föllelhető kezdetlegességeket, amelyek egyenkint és együttesen a modern Magyarország kiépítését akadályozzák. Csak a napokban mutattunk rá arra, hogy a kormány föladatává tűzte a magyar városok erősítését, megadta eme politikájának vörös fonalát, amely a megerősített, fejlesztett városokon át, a városok segítségével: a magyar állam megerősítését és minden tekintetben hatalmassá tevését célozza. Legyenek fejlődött és boldogulni tudó lakossággal megáldott városaink és rögtön meglesz az igazi modern ország, a modern állam : igy akarja a Khuenkormány. És igy akarja az egész ország. A minden téren való államositás törekvése különben nemzeti közóhajjá lett már. Egyre sűrűbben kitör például a magyar közigazgatás államosításának kívánsága. Ezelőtt néhány évvel, ha valaki a közigazgatási államosításról irt vagy beszélt, azt nyugodt lélekkel hazaárulónak nevezték. Ma pedig egyik sarkalatos államosítási programpont. Olyan kívánság, amelynek teljesedéséhez tömegek, városok, vidékek érdekei fűződnek, amelyik hivatott a modern Magyarország felé való ujabb lépés megtevésóre. Ma már a közigazgatás államosításának előnyeit anynyira bebizonyitották, hogy arról a magyar, intelligens köztudatban, mint múlhatatlanul elkövetkezőről beszélnek. Az író az utcán. Irta Szabó Mihály. Pista, a nagy iró, a viveur, az asszonyok kedvence, miután a hirtelen kerekedett eső áthúzta számítását bosszankodva dobta magát végig plüs ottománján. Gondolkozni próbált. Nem tudott. Érezte a hideg esőcseppeket, látta a csatakos járdát, a fázósan kabátjukba gémberedett embereket. Fázott, rosszul érezte magát. Szökni szeretett volna önmagától. Talpra ugrott, ugy tünt föl neki, mintha a kandolló szobrocskái vihogva gúnyolódnának, a drága mivü fali óra röhögve tiktakkolna, a gyönyörű aktkép, egy nagynevű ifjú titán remekmüve kárörvendve nevetné ki gyenge tehetetlenségét. Felöltőt rántott. Ki! El innen! Rohanva hagyta el a házat, ment minden cél nélkül bele a ködös esős, hideg világba. Épen a Rákóczi-utat nyargalta, mikor ráalkonyodott. Az üzletek villamlámpái kigyulladtak és sercegve küzdöttek a ködös esővel. Az aszfalt, a csatokos aszfalt a villamfényben tükörnek tetszett. Megélénkült az utca, a munkások és munkásleányok rajokban siettek haza. Kacagva, nyihogva lökdöstök egymást. Pista egy sötét mellékutcába húzódott ós blazirtan, de némi érdeklődéssel nézte a szines, eleven képet, melyhez olyan érdekes háttér volt a szürke félhomály. Egy igen hangos csoport közeledett feléje, csupa apró leányok és épen a kis sötét utca torkolatánál állottak meg, egyik beszólt valamit, a többi meg kacagott. Pista eleinte boszankodott, hogy elrontották a kilátását, de később érdeklődve nézte a kacagó csoportot. Szeme megakadt a beszélő kis leányon, ki a tizenhat esztendős bakfis leányok temperamentumával, kézzel, lábbal segített, hogy kifejezze mondanivalóját. Ennivalóan aranyos volt. Kifejlett, ruganyos idomain, minden mozdulatánál megfeszült az úgyis szük ruha és sejteni engedte a legtökéletesebb nőt. Fiatal, nagyon fiatal volt, de tökéletes nő, olyan, amilyet csak a nagyvárosok gyorsan zajló élete termel. Pista csak nézte, szemei kerekre nyiltak, tetszettek neki a kis leány temperamentumos mozdulatai, érezte benne a nőt, az ártatlanul, öntudatlanul kacérkodó nimfát. A kis leány csak beszólt, ártatlan, nagy kék szemei nevetősen tekintgettek hallgatóira. Az eső csak esett . . . A kis leányok, kiknek ugylátszik ez volt rendes esti trécselő helyük, dideregve mozgolódtak, majd ki jobbra, ki balra elszéledtek. A kis bakfis, aki a többieknek oly hévvel magyarázott, összébb húzta köpenykéjét és könnyed testtartással, olyan szaladásra készülő mozdulattal haladt el épen Pista orra előtt. Pista, a blazírt világfi, aki a nők tüzes tekintetét oly hidegen, oly cinikusan tudta kiállani, felgyűrte kabátja gallérját ós mint egy kis deák, szaladt, rohant a kis varróleány után. A sok szórakozástól meddő fantáziája életre kelt, lázasan dolgozott. Ideális tacskóvá lett, tüneményes gyorsan percegtek agyában a naivságot, az ideális szerelmet dicsőítő fehér mesó/j. Rohant a kis leány után, hozzácsatlakozni gyáva volt, csak követte, őrülten, komikusan. Ha valaki látta volna! Ej, mit törődött ő most azzal, — életcél volt neki a kis leányt követni, megismerni. A kis leány épen egy mélyedésbe összegyűlt pocsolyát akart átugrani, mikor Pista utolérte, a kis leány könnyedón szökött át a vizén, de kezében lóbálódzó olcsó ritiküljét a vizbe ejtette. Pista gondolkozás nélkül nyúlt be drága bőrkeztyüs kezével a szenynyes vizbe és kimondhatatlan kéjjel halászott az olcsó portéka után. — Megvan! — kiáltotta diadalmasan, kezébe tartva a lucskos jószágot. Lerázta róla a vizet és átnyújtotta a kis leánynak. — Ugy-e, sajnálja a ritiküljét? A kis leány, aki először majdnem elpityeredett a szerencsétlenségen, most már mosolyogva mondta: — Nem baj! — Van talán otthon másik ? — Nincs! — Nem szeretne egy ujat, egy szebbet? — kérdezte izgatottan Pista. — De igen, — felelte a kis leány naiv hanglejtéssel, tágra nyitva búzavirágszínű szemeit és egyszerűen, minden zavar nélkül, végig nézett Pistán. A kis leány csak nézte a nagy, elegáns embert, majd lassú lépésben megindult. Pista öntudatlanul vele lépkedett. — Megengedi, ugy-e, hogy egy kicsit magával menjek? — Ha akar! Én nagyon messze lakom ám. — Messze ? Igazán ? Elkisórem magát