Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-26 / 21. szám

285 i. ^i..' • DELMAGYARORSZÁG 1911 január 28 A társadalmi jótékonyság. — Elmondotta Jedlicska Béla dr, királyi közjegyző, a szegedi városi párt elnöke. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi városi pártban pályadijat nyert az a dolgozat, mely Szmollény Nándor szegedi tanár és iró tollából eredt ós amelyet teljes egészében leközölt a Délmagyarország, helyes útmutatással szolgált afelől, hogyan lehetne Szeged társadalmi jótékonyságának a megoldását véglegezni. A pályamüvet kiadták egy bizottságnak, meiynek Jedlicska Béla dr az elnöke. Elsőnek maga az elnök, a városi párt érdemes vezetője szólal meg ós a figyelemre méltó észrevételeit az alábbiakban fejti ki: — Szmollény Nándor pályamunkája komolyan átgondolt, szép dolgozat. A központi jótékonysági tanács eszméje mindannyiunk tetszésével találkozik, de gyakorlati keresztülvitele, annak megvalósítása ugy nekem, mint az elnökletem alatt kiküldött bizottságnak még sok gondolkozni valót ád ós sok fejtörést fog okozni, ugyanazért kész vóleménynyel ós tervvel hirtelenében elő nem állhatok. — Érzem azt, hogy százhúszezer lakosú városnak szegény-ügye 200—300 mindenkor áldozatkész ember gondját nem képezheti. A jótékony adakozók gyűrűjét tehát a társadalomban okszerűen ós tapintatosan tágítani keli. Ez volna a központi tanács első föladata és kötelessége. Viszont tapasztaljuk azt is, hogy a jótékonysági adományok nem mindenkor jutottak oda, ahova rendeltetésük szerint jutniok kellett volna. Rendszertelen ós egyáltalán nem nyilvántartott ós nem ellenőrzött kiosztás mellett a sportot üző szegények gyakran részesülnek jogtalan előnyben az igazi, de nem gyakorlott ós szemérmes szegényekkel szemben. Ezt az állapotot kellő nyilvántartás és irányítással orvosolni volna a központi tanács második föladata. — Ezek után most már ideális megoldása volna a kérdésnek az, ha az összes jótékonysági intézményeket a központi tanácsba lehetne beolvasztani és igy a közjótékonyságot céltudatosan és egyöntetűen egy központból irányitani és gyakorolni. Ez azonban kivihetetlen; a már létező és működő jótékonysági egyesületeknek, szomorúan himbálóztak és az üvegük kiáltozott. Álmodtam a poéták fájdalmával s velük sirtam a legszebb könnyeket, szivem mélyéig éreztem őket, megbódultam tőlük s néha ugy tetszett, az elragadtatás, melyet kerestek, hasonlóvá tesz hozzájuk; olyan lapok, miket más hidegen olvasott, eksztázisba vittek, valósággal iátnoki dühbe ragadtak, a tengerparton recitáltam őket vagy legunnyasztott fővel jártam a fűben ós mondogattam őket a, legszerelmesebb, a leggyöngédebb hangon. Ezek az ekszcesszusok aztán a másik végletbe ragadták a fiatal Flaubert szellemét: A világgyűlölet, az elkeseredés végletébe: — Kimondhatatlan düh fogott el az élet, az emberek, minden ellen. Szivem tele volt a gyöngédség, kincseivel s vadabbá váltam a tigriseknél; megakartam semmisíteni a teremtést s elaludni vele a semmi végtelenségében. Égő városokkal álmodtam s szerettem volna hallani a lángokba vesző csontok ropogását, hullákkal borított folyókon átkelni, görnyedő népeken keresztülvágtatni s a lovam négy patkójával széttiporni őket, Dsingisz kán, Tamerlán, Néró lenni s a szemöldököm ráncolásával megrémíteni a világot. Minél több exaltációm volt, annál jobban magamba csukódtam. Már régen elszáritottam a szikemet; semmi uj sem juthatott belé, üres volt, mint egy sírgödör, amelyben megrothadt a bennefekvő. Meggyűlöltem a napot, otthagytam a folyók neszét, az erdők asztaltársaságoknak stb. meg van a maguk autonómiája ós ugy összességükben, mint külön-külön a tagokban az érthető, sőt dicséretreméltó hiúság. Autonómiájukat érinteni, csorbítani jogunk nincsen, hiuságukat bántani káros és ószszerütlen dolog lenne. — A létező jótékonysági intézményekkel, azok autonómiájával és tagjainak hiúságával tehát számolnunk kell akkor, amidőn a központi jótékonysági tanácsot megalkotni kívánjuk, a központi tanácsnak a város kormányhatóságától kölcsönzött bizonyos hivatalos színezettel és hatalommal kell föiruházva lennie. Evégből szükséges, hogy a város egyik oszlopos tisztviselője legyen az elnöke, két városi tanácsnok és a főkapitány pedig hivatalból tagja. De szerves összeköttetésben kell állnia a jótékonysági egyletekkel és egyébb intézményekkel s evégből szükséges, hogy azok vezetői szintén hivatalból tagjai legyenek. Végül ki kell egészítenie a nagy társadalombél ugy, hogy a város minden kerülete és a társadalom minden rétege abban képviselve legyen. — Már most az ekként megalakított központi jótékonysági tanács érintkezésbe lép az egyes jótékonysági intézményekkel és megegyezik velük vagy akként, hogy azok az amúgy is költséges ós jövedelmüknek csaknem ötven százalékát fölemésztő adminisztrációról lemondva, csupán a jótékonyság szokott módon gyűjtésekkel való istápolására szorítkoznának, de a befolyt pénzt egészben a központi tanács pénztárába szolgáltatnák be; vagy pedig ha nem tudnának arról lomondani, hogy gyűjtött filléreiket legalább részben ők maguk helyezzék el, ha nem tudnának lemondani az öröm élvezetéről, mely a fölszántott könnyek nyomán támad, — ugy beszállíthatnák a gyűjtés bizonyos százalékát, mondjuk ötven százalékot a központi tanács pénztárába. De ha még erre sem lennének hajlandók, megmaradna még a) központi jótékonysági tanácsnak ama hiánypótló hivatása, hogy a jótékonyság gyakorlásinál a kellő nyilvántartást eszközölje ós a jótékonyság gyakorlását ugyancsak a jótékonysági intézmények vezetőivel egyetértve, helyes mederbe terelje. Még ebben az esetben és ily alakban is meg van a központi jótékonylátását, minden olyan együgyű volt a mezőn, minden beárnyókozódott s örökös alkonyatban éltem. Akkor népnek láttam a halált. Mindig szerettem. Gyerekfővel szerettem volna ismerni, hogy megtudhassam, mi van a sirban s milyen álmai vannak ennek az alvásnak? Emlékszem, sokszor próbáltam megmérgezni magam, tűket nyeltem, sokszor ki akartam vetni magamat a padlásablakon az utcára. Ha meggondolom, hogy majdnem minden gyermek igy cselekszik s játékból keresi az öngyilkosságot, azt kell következtetnem, hogy az ember pusztító szerelemmel szereti a halált. Neki adja mindenét, amit alkot, belőle jő és bele tér vissza, álmodik róla valamig ól, a testében hordozza csiráját, szivében a kívánságát. Olyan édes elgondolni, hogy nem vagyunk többé! Olyan nagy nyugodalom van a sírkertekben! Elnyúlva, amint ott fekszel szemfödő alatt, a kezedet a melleden összekulcsolva, a századok elmennek melletted s épugy nem riasztanak föl, akár csak a szól, mely a füvet járja. Hányszor szemléltem a a székesegyházak kápolnáiban a hosszú emlékköveket, miket a sirokra fektettek! Nyugodalmuk olyan mély, hogy a földi élet semmi hasonlót nem tud fölmutatni; hideg ajkukon mintha sirből jött mosolygás volna, az ember azt hinné, alszanak, s Ízlelik a halált. 0 boldogságok boldogsága, ó alkonyodatlan öröm, ó ébredetlen álom: ott nem kell többé sirni, ott nincsenek pusztulások, mikbe minden belóroskad, mint elrothadt vérpadok! (Folytatjuk.) aági tanácsnak célja ós rendeltetése, az elesettek ós szegények gyámolitását célzó ós szolgáló hivatása. Véleményem szerint azonban a jótékonyság gyakorlása nem szőritkozhatik csupán a teljesen elesett szegényeknek alamizsnával való ellátására, sokkal fontosabb föladatának tartom, ha rokkant, do nem teljesen munkaképtelen egyéneknek képességükkel arányban álló munkát biztosit, másrészt pedig a becsületes szegóuy embereknek a megélhetését megkönnyíti. — Az előbbi föladat teljesitósót egy dologházzal vélném megoldhatónak, az utóbbit a szegónysorsu emberek részére föilállitandó árurciktárral. A jobbmődu úriember, ha gallérja kirojtosodik, vagy nyakkendője foszladozik, — eldobja ; cipőjére foltot nem tettet, kifényesedett ruhát nem visel, ha még ehez hozzáveszszük a használatból kiment lámpát, kissé kicsorbult edényt ós egy uri háztartásnak száz egyéb ilynemű tárgyait, elképzelhetjük, hogy minden uri háztartásban évek multán milyen lomtár halmozódik össze, amely fölösleges helyet foglal el anélkül, hogy annak valami hasznát vehetnék. Már most az uri családok ezeket a tárgyakat elküldik az áruraktárba, ahol azokat csakis könnyű munkára alkalmazható rokkant mesteremberek kissé helyre hozzák. Az igy helyrehozott tárgyakat minimális árban azután a szegény embereknek juttatnák. Ily módon a legszegényebb néposztályt ruházattal ós házieszközökkel ellehetne látni. — Ez utóbbi intézményt szoros kapcsolatba lehetne hozni a dologházzal, sőt abba belo is lehetne helyezni, aminek ismét az az előnye lenne, hogy az ott dolgozó egyéneket föllehetne használni a megviselt tárgyak kijavítására. — Ezt a két intézményt létesíteni tartanám ón a központi jótékonysági tanács legszebb föladatának, azok vezetése és kezelése pedig mindenkor igazolná e tanácsnak létjogosultságát. Jedlicska Béla dr-nak ez a fejtegetése minden oldalról megszívlelendő. A gondolat valósággal klasszikus, mert kenyeret is ad és olcsó beszerzési forrást biztosit a legszegényebb embereknek. Az amerikai kivándorlás megszorítása. Washingtonból jelentik: A szenátusban a bevándorlást ellenőrző bizottság törvényjavaslatot nyújtott be, amely a bevándorlásra vonatkozó intézkedéseket szigorítja és a teljes felelősséget a hajóstársaságokra hárítja. A javaslat súlyos büntetéseket statuál ós a hajók elkobzását is kimondja arra az esetre, ha külföldieket a törvény rendelkezéseinek megsértésével szállítanak partra. A képviselőház közgazdasági bizottsága szükségesnek mondotta ki egy öttagú állandó tarifatanács szervezését, amelynek föladata lesz a vámkérdéseket tanulmányozni ós azoknak a kongresszus által való tárgyalását előkészíteni. Lukács László nyilatkozata. A pénzügyminiszter budapesti tudósítónk előtt nyilatkozott a közös költségvetés kiadásainak fedezetéről. Lukács László ezeket mondotta: — A közös kiadások emelkedéséből Magyarországot terhelő összeg fedezete a költségvetósszerü folyó bevételekből fog történni. Én erre vonatkozólag már nyilatkoztam különben a pénzügyi bizottságban is ós igy ez nem titok senki előtt sem. A járadékkölcsönnek nincs semmi köze a közös kiadásokhoz. A kölcsön törvényszerű rendeltetésére fog fölhasználtatni. Á tény, hogy a szeszadó fölemeléséből várható jövedelem egy része a rendkívüli hadügyi kiadásokra fog fordíttatni, sőt ón kellő óvatossággal már nem is állitottam be a költségvetésbe a szeszadó várható egész jövedelmét, hanem egy részt a hadügyi kiadások emelkedésével előálló szükséglet fedezésére tartottam fönn, ami csakis kellő óvatosságból törtónt.