Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-24 / 19. szám

1911 II. évfolyam, 19. szám Kedd, január 24 jában Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 6=1 Korona-utca 15. szám t=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ^ Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24— félévre . . . R 12'— negyedévre . K 6— egy hónapra K V— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . li 28— félévre , . . K 14 — negyedévre . K V— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=a Kiadóhivatal 336 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség Jelefon-száma 128—12 Az ellenzéki vezérszónok. Tagadhatatlanul Polónyi Géza vezére annak az ellenzékieskedő bankvitának, amely nem egyéb, mint küzdelem az unalom ellen, de mégis, igy is igen sok időt rabol el a Ház munkáséletéből. Ha uialiciózusak volnánk, a koalíció volt pecsétőrének „bátor" cselekedetéből a Politikai reménytelenségnek jeleit olvasnánk ki, Rosszul állhat — koruiányrajutbatás és kormányképesség szempontjából — az ellenzék ama részének szénája, mely Polóriyit vallja vezérének, hogy az óvatos, körültekintő, finom szimatu vezér ily elszántan és kíméletlenül' sértegeti azt, akinek csaknem belső titkos tanácsosa lett. A jelből, hogy Polónyi szokott vigyázatát félretéve, a magyar korona viselője ellen röp.iti nyilait, a munkapárt kiolvashatná, hogy az ellenzék egy részét kétségbeesés kerülgeti és hogy hosszú időre iemondott a politikai rendszerváltozás reményéről. A munkapárt Polónyi viselkedéséből uem olvas ki semmit. A politikai égbolt e kalandos járású „csillagának" az utJai nem érdeklik. A józan magyar nép azonban látfiatja, hogy a magyar képviselőház tanácskozásainak színvonala mily nagyot sülyedt. Hogy ami az ősök előtt szent es sérthetetlen volt a megpróbáltatások legnehezebb óráiban is, ami a magyar nemzetet mindenkor jellemezte: a lojalitás és a királyához való hűség, miként válik lapdájává alacsony mesterkedéseknek és olcsó hatásvadászatnak. A koalíció volt igazságügyminisztere egész életében parlamenti sikerre pályázott. S amivel a közérdeklődést — mindig csak pillanatokra — fölébreszteni sikerült, nem igen volt válogatós az eszközeiben. A hatalmas parlementi zavarcsinálót az utóbbi években kisebb-nagyobb balesetek érték. Minisztere lett a koronának, előtte megnyílt az alkotások utja. Meglehet, erejét üdvös dolgokra tartogatta. Ám a pünkösdi királyság hirtelen-váratlan véget ért. Megbukott és ami még fokozhatta szive keserűségét az udvari élet sima parkettjén vágódott el. Köztudomásra jutott egy levele, amelyből kitűnt, hogy őfelsége minisztere, pár hónappal kineveztetése előtt, kémszolgálatra kért föl egy hölgyet, a király körül . . . Egy sok fából faragott, .derekas tehetség minisztersége, e levéltől eltekintve is, országos botrányokba fult. Mint az üldözött vadat, ugy hajszolták mindenfelől. Ám Polónyi erősebbnek bizonyult ellenségeinél. Sebei begyógyultak, politikai életkedve megjött, SZÍVÓS kitartással leküzdte balsorsát. És ma akcióban van megint. És sikerre pályázik. Politikai szenzációkban utazgat. Ott veszi föl a kavicsot, ahol leli, ahoz vágja, akit elől-utól talál. Hogy — mint legutóbb is — néha szent és sérthetetlen homloknak lódítja neki parittyája kövét: avval nem törődik. Fődolog : hogy feltűnést keltsen és szólják-szapulják az újságok. Az érdeklődés hamvadó parazsát ugy lobbantja lángra, ahogy épen tudja. Kezd elfajulni és elsekélyesedni, az úgynevezett „magas színvonalú" vita. Sőt agyonbeszélő jellege mindjobban kidomborodik. A határozati javaslatok benyújtásáról és igy második beszéd biztosításáról nem is szólva, két órás beszéden alul egyetlen ellenzéki szónok sem adja. Sőt Polónyi egymaga kibeszélte az egész ülést. A munkapárti szónokok beszédei közül is a leghosszabbak szereznek az ellenzéki oldalon örömet és megelégedést. Jeléül, liogy a cél nem a közvélemény fölvilágositása, hanem az órák és napok múlása. Mi türés-tagadás, a vita mindjobban az obstrukció felé visz. E vigasztalan, unalmas, rettentő parlamenti sivatagnak a körvonalai már itt-ott feltünedeznek. Friss, csillogó források már nem fakadnak föl. Egyrészt Polónyi, másrészt egy előkelő parlamenti csoportnak az újsága a minap kiadták már a jelszót : részint ezért meg azért, részint az ötödik szakaszért ne legyen November. — Flaubert kiadatlan kézirataiból, — A Le Figaro legutóbb meg-jelent számában közli J7aw6erfnek, a francia próza csodálatos Mesterének egy eddig kiadatlan müvét, melynék November a cime, és amelyben a mester gyermekkora emlékeiből ad finom, ragyogó stílussal meglrt töredékeket. Ezek a vallomások kétszeresen értékesek: egyrészt mert Flaubort tollából valók, Másrészt mert örök embori pszikológia van ben11''k, reveláció arról, hogy miket álmodik dicsőből, szerelemről, halálról és Istenről a legérzékenyebb, legőszintébb lélek, a gyermeké. Mindnyájunk gyerekkorából ott vibrál valami ezekben a konfessziókban, miket Flaubert itt tesz. A noVeMber dicséretével kezdi, az emlékezés hónapjáéVak amely szomorú és szomorúságában oly édes, Mert emlékek hegedűje ilyenkor sir föl nagy Messzeségekből. jn.T" Szeretem az őszt. Ez a szomorú évszak lomv -aZ em'ókekhez. Mikor a fáknak oda a az s az é£en alkonyatkor megmarad V fa vörhenyes teinte, mely a hervadt füb drogja, édes elnézni, hogyan aluszik ki i^ten, ami valamikor bennünk lobogott, kön i^01 í«vök. Künn jártam az üres mezőtúr -1árokpartokon, ahol a füzek báágait "íagukat. A szél meg-megfüttyent az kezdt' Közben el-elhallgatott, aztán újból res 1 1 s akkor a kis levelek újból megkolva'íek' a íü megborzongott, a földre hóvá- Minden sápadtabbá ós fagyosabbá vált: a horizonton a nap hideg korongja beleveszett az ég fehér színébe s én fáztam s szinte féltem. Meghúzódtam egy kis füdombocska mögött. A szél elállt. Nem tudom, miért, amint ott ültem a földön, nem gondolva semmire és elnézelődtem a házikókból emelkedő füstön, egész életem s a megholt napok keserű illata visszacsapódott lelkembe a száraz füvek és halott erdők illatával. Valami rettenetes az emlékeimben haragosabban vágtatott, mint amily haragosan a szél kergette a leveleket a békés ösvényeken; valami különös irónia kapta meg és visszahozta őket, aztán mind elröpültek s elvesztek valami komor égboltozaton. Szomorú ez az évszak; mintha az élet elmenne a nappal s a sziveden ugy végig fut a didergés, mint a bőrödön, minden nesz elvész, a horizont elsápad, minden, minden aludni vagy meghalni megy. Láttam hazatérő teheneket, bőgtek, a lemenő nap felé fordulva; a fiu, aki terelte őket, didergett, Mentek keresztül a sáron s összetiportak egypár almát, amely a fűben maradt. A nap utolsót búcsúzott az elvesző dombok mögül, a völgyben kipirkadtak a házak mécsei s a hold, a harmat csillaga, a sirások csillagzata, kezdett kivetkőzni a felhőkből és mutatni sápadt alakját. * v . . . Szomorú voltam már kollégiuban is. Unatkoztam ott is, kívánságok égettek s lobogtak bennem vágyakozások egy bolond, mozgalmas lét után, szenvedélyekkel álmodtam s birni akartam mindegyiket. Huszadik évem mögött ragyogások és illatok egész világa volt: az élet messziről megjelent nékem az ő ragyogásaival és diadalmi lármájával. Olyan volt az egész, mint egy tündérmese, amelyben csodák járnak el az ember előtt, ahol aranycsillárok tüze alatt gyémántok patakzanak, egy mágikus név megnyitja a bűbájos kapukat s mennél előbbre mégy, annál mélyebbre bukik tekinteted a fönséges perspektívákba, melyek káprázatos fényétől elmosolyodsz s behunyod szemedet. Mindig szerettem a ragyogó dolgokat. Gyermekkoromban különösképen a kötéltáncosnőket szerettem hosszú függőikkel, melyek jöttek-mentek fejük körül és vastag kőnyakláncukkal, mely a mellükön csörgött. Mekkora mohósággal néztem egy-egy táncosnőt, mikor fölvetette magát csaknem olyan magosra, mint a fákon lógó lámpák voltak s aranyszegélyes ruhája suhogott ós beleverődött a levegőbe, mikor ugrott! Ezek az első nők, akiket szerettem. Gyötrődve gondoltam ezekre a kecses karokra, tele gyűrűkkel, amiket megcsörrentettek a hátukon, mikor egészen hátrahajoltak. S a turbánjuk tolla csaknem a földet érte. Az Asszony, melyet kezdtem már megsejteni (nincs kor, amelyben nem foglalkozunk vele: tiz éves fejjel a szerelemről álmodunk, tizennégy éves korunkban elérkezünk hozzá, hatvan éves korunkban még mindig őrizzük