Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-19 / 15. szám

1911 il. évfolyam, 15. szám Csütörtök, január 19 Nkponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, f 1=1 Korona-utca 15. szám e=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 1=3 Városház-utca 3. szám 1=1 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24-— félévre . ... II 12'— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre. R 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre. K V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség teleíon-száma 128—12 Beszéd-zuhatagok. A magyar ellenzék külön-külön és együtt, beszél és cikkezik szakadat­lanul és igy vizsgázik le, hogy tul aj ­donképen milyen ellenzék. És az ellen­zéki újságok szerint a többség már is »ideges". Már ez a pár napi vita is >,lázas nyugtalanságba" ejti. Hát még mi lesz belőle, — szegény többségből, ha hosszú, keserves heteken, hóna­pokon át kell végig szenvednie ellen­zéki szónokok két-három órás beszé­deit. Talán mondanunk is felesleges, hogy a munkapárt úgynevezett idegessége csak ellenzéki cikkírók fantáziájában él. A valóságban a többség nyugodt, türelmes, hidegvérű. Igazsága és ereje tudatában állja a beszéd-zuhatagot, mint jóféle szűr az esőt. De hát miért is ne lenne az? Mi oka volna rá, hogy ijedezzék, sőt ré­müldözzék ? Amennyiben a vita ma még a köl­csönös érvelés terén mozog, ebben a szellemi tornában a munkapárt szónokai az erősebbek és a munkapárt had­állása a kedvezőbb. Ha valakinek már a vita legelején van oka idegeskedni, ugy az bizony nem a munkapárt. Bár az előadón kivül csak öt szónok beszélt a többség soraiból, a kormány­javaslat jósága és megfelelő volta a közvélemény előtt tiszta világításban áll. Egy minden izében bevált intéz­ményről van szó, amelynek könnyelmű megbolygatásától talán még azok is húzódoznának, akik beszéd-zuhata­gokkal keresztes hadjáratot hirdetnek ellene. A magyar-osztrák bank ellen való animozitás mesterkélt és abszolúte nem őszinte. Apponyi grófnál nem kisebb politikus hirdette másfél év előtt, hogy „ez az egyetlen közös intézményünk, a mely bevált". Már pedig, ha a közös bank másfél év előtt jó volt, annál jobb most, mikor a bankstatutumon történt változtatások egytől-egyig a paritás még élesebb kidomboritását és a speciá­lis magyar hitelviszonyok még teljesebb szolgálását jelentik. A lefolyt képviselőválasztásokon a nemzet Ítélete a mai bankállapot fönn­tartása javára döntött. Ha valamelyik kérdésben: ebben az ország világosan és félreérthetetlenül kifejezte a maga akaratát. E világosan kifejezett nem­zeti akarat kötelezi a többséget és ha az alkotmányosság iránt való érzék az ellenzékben el nem tompult volna, kö­teleznie kellene az ellenzéket is. Az ellenzéki szónokok egy része érzi, hogy az Osztrák-Magyar Bank el­len való direkt támadás se nem igaz­ságos, se nem népszerű. Érzi azt is, hogy a külön magyar bank fölállításá­nak kedvező pillanata ha elmúlt, az nem a munkapárt hibája, hanem, amely a Benedikt-féle formulával a saját ke­zét-lábát megkötötte: a volt koalíciós kormányé.­Ezek a szónokok megkerülik hát a kérdést és azért ostromolják, döngetik a kormány javaslatát, mert nem hozta a készfizetéseket. A készfizetéseket, igaz, a javaslat nem hozta meg, de közel vitt bennün­ket annak megvalósításához. E tekin­tetben a pénzügyminiszter hivatott rá elsősorban, hogy javaslatának az elő­nyeit kifejtse, még a nehéz fölfogásu­akkal is megértesse, még a rosszaka­ratuakkal szemben is kézzelfoghatóvá tegye. Addig is le kell szegeznünk egy tényt : az ellenzéki szónokok eddig még meg sem kísérelték, reális alapon, köz­gazdasági és nem politikai érvekkel, az egyszeregynek biztosságával szemünk elé tárni a külön bank csodatevő áldá­sait. Apponyi gróf, Ugy látszik, előre látta, hogy az európai pénz- és hitel­viszonyok mai állapotában nehéz föl­adat volna nemzeti fölvirágzásnak tün­tetni föl azt, ami ezidő szerint merész nemzeti kockázat volna : azért han­goztatta a vita legelején, hogy a bizo­nyítás kötelessége nem őket terheli. A többség szónokai nem is védték az osztrák-magyar bankot. Nem beszél­Amikor az állatok beszélnek. — Dán mese. — sunifí ho110' anya ds fia> érkezett a váro­tejé éS rneS"állapodtak a vártemplom te­léiV' ^ batal holló egészen az eresz szé­iárt S?ökdécselt és lenézett; mert először js Varosban. Az öreg ellenben már mindent . °»ert; sokat járt, sokat látott a világban gyakran gondolt a látottakra. jV(T" Bogy hívják azokat az állatokat, ame­bolló 0tt lenn járnak ? — kérdezte a fiatal bereknek, gyermekem, zik viselnek a testükön ? ügy lóbálód­^amikor megmozdulnak, ten a ruhak> amelyeket magukra öl­k> hogy a hideg ellen védekezzenek. Hát nincsen tollúk ? Nincs. Mit csinálnak hát, ha röpülni akarnak ? 7" Nem tudnak röpülni; nincs szárnyuk, eá,". . aI b°fié megvetően sandított az ut­Ca33 és igy SZÓIt. Akkor nem lennék ember. Nagyon helyesen jegyezted meg, gyer­kfw 1 í11 szólt az anya. Ebből látom, hogy eszesedni. ro3; Do miért járnak egyesek olyan csúnya, 37 ruhákban, mig mások oly szépek? gazda "ok* amazok szegények, emezek meg Szegény? Gazdag? Ezt nem értem. Az öreg gondolkodott, hogy a fiatalnak értelmes választ találjon ki. Végül igy szólt: — Gondold el, hogy te sem békát, sem csigát vagy mezei egeret nem találsz, de melletted egy másik holló bőviben van ezeknek; akkor te vagy a szegény és a má­sik a gazdag. — Igen, de ez nem tarthatna sokáig; mert én természetesen odasietek hozzája és amikor ő már jóllakott, akkor engem is hagy enni. — Nagyon természetes, nálunk ez igy lenne, — felelt az öreg — de az emberek­nél ez egészen másképen van. Az, akinek valamije van, magának tartja meg. — Még akkor is, ha torkig jóllakott? — Igen, még aKkor is. — Hiszen ez teljes esztelenség. — Ész, gyermekem, az csak nekünk, hollóknak adatott. Kis szünet után a fiatal megint kérdez: — Mit esznek az emberek tulajdonképen ? — Búzát, főzeléket, birkát és tehenet és nyulat ... — Hiszen én magam láttam, hogy buza, főzelék, birka és tehén és nyul minde­nütt van. — Mindenesetre. Egyes emberek azonban körülárkolják földeiket, bekerítik erdeiket és megtiltják a többieknek, hogy oda be­tegyék a lábukat, — És a többiek belenyugosznak ebbe ? — Igen, gyermekem. — Milyen ostobák! Egyébként nem is csodálni való ez olyan állatoknál, amelyek még röpülni sem tudnak. Törődünk is mi az árkokkal és sövényekkel! — És a fiatal holló önérzetesen rendezgette csőrével fe­kete. fényes tollait A hollók beszélgetése közben egyszerre kiáltás hangzott a szomszédos muzeum-épü­let tetejéről. Az öreg holló átnéz és oda­súgja a fiának: — Az egy varjú, mi valamennyire roko­nok vagyunk: bácsikám. Szépen és illedel­mesen viselkedj, akkor átröpülünk, mert hiv bennünket. Ugy is cselekedtek. A varjú néni nyalánk­ságot gyűjtött össze, amelylyel nyomban megkínálta őket. Az öreg bemutatta fiát és azután mind a hárman jóllaktak. — Látott ő már valamit a városból ? — kérdezte a varjú. — Igen, — felelt az öreg — látta az embereket ott lenn. Törődnünk kell azzal, hogy a gyermekek tanuljanak valamit. — Látott már katonákat? — kérdezte a varjú. Halljátok a zenét, ott jönnek masí­rozva. Mind a hárman az eresz szélére szök­décseltek és lefelé néztek. A fiatal holló nagyon csodálkozott a tarka uniformosok fölött, — Ezek olyanok, mint a fácánok nálunk az erdőben — mondotta. — De miért mennek ugy sorban, mint a libák? — Mert meg kell tanulniok, hogy ugy

Next

/
Oldalképek
Tartalom