Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

mák--. 18 DELMAGYARORSZAG 1911 január 1 A világ tehát sohasem volt és sohasem lesz, hanem mindig és mindenkor van. Minden pusztuló, minden elenyésző, minden véges, csak egyetlen örök, egyetlen isteni, egyetlen változhatatlan a világon: a halandó •ember, a halandó élő lény. Ez öröktől fogva van és örökké lesz. Nem az egyén, nem a személy, ez változik. De gyermekeinkben tovább élünk és unokáinkban, meg azok dédunokáiban újra élünk hibánkkal, minden erényünkkel, összes testi fogyatkozásainkban és valamennyi viruló sajátságainkban. Szent legyen tehát előttünk a gyermek. Becsüljük és becézzük, szeressük és szaporítsuk. A mai embernek különös figyelmére érdemes ez az intelem, mert ma egyetlen föltétlenül csak muló óriási hibája a teremtményeknek, hogy túlzott önzéssel kizárólag a saját jóvoltukat tartják szem előtt, holott gyermekeik gondozásával tulajdonkép önmagukat ápolják. Az év fordulóján számvetésemből ez került ki. Falk Zsigmond dr. Zsur. Irta Alba Nevis. Ebédlő: Nagy, vidám, diszes, meleg. A luster Wolfram-lángjai ugy izzanak a kristályprizmák alatt, mintha megfagyott könnycseppeken tülekednének keresztül. A tapéták kedves, bohémes, könnyed svindlivel ragyogtatják habos, rozsdaszinii moarécsikjaikat, mintha talpig szinselyem volna valamennyi, csak papir, gyönge és könnyen hámló. Egyik vázában hervadt ibolyacsokor, — legalább is másfél hetes — a másikban rezeda, meg egy pár szál gyöngyvirág, de ezek még frissek és üdék; olyanok, mint egy fiatal házaspár, az illatuk összekavarodott, összevegyült; annyira eggyek. mintha a sok kis fehér harangocska egyenesen a rezedák bozontos vállából nőtt volna ki. Hangos zaj van, mintha legalább is húszan kacároznának, pedig az ebédlőben öten vannak mindössze. Igaz, hogy mind az öt — asszony ! Azaz, hogy leány is ... vegyesen. De nevetősek, bátrak és hangosak valamennyien: Puskásné a vendégmama, meg a két kisasszony leánya (az egyik vörös-, a másik feketehajú), azután meg a kerek, szép, kissé már tokásodó háziasszony a leányával, Etuskával együtt. A két asszony a kályha mellett ül, közel az aranyozott tea-asztalkához, lassan szürcsölgetnek a pergamenvékonyságu japán-csészékből és közben diskurálnak. A három leány a divánon bujt össze, az ölükben egy-egy csomó teasütemény; habos, lenge, édes; suttogás közben, egy-egy forróbb szónál, vacogó foggal harapnak a parányi szivecskékbe . .. Puskásné (az utolsó kortyot nyeli le). Borzasztó baj van a leányokkal, az ilyen keményfejüekkel, mint az enyéim! A múltkor vizitel egy fiatalember, valami Illés ... vagy Bálint, vagy Illés Bálint, már nem is tudom; tetszett neki a Duci, láttam. Mikor elmegy, mondom a Ducinak: — te, ezt megfogd, mert én már meguntam ezt a hajtóvadászatot. Még adok neked egy félesztendőt, ha azalatt se sikerül, Isten neki, szedd elő a diplomádat, osztán menj piszkos gyerekeket tanítani, valahova Mármarosba! Itt többet nem - lesz se vendégfogadó, se korcsma, se cigarettás-bolt! Itt vége a szép ruháknak, meg a tennisznek, meg a korcsolyázásnak, meg a ródlinak! — Hát mikor mindezt szépen elmondom, a Duci nevetni kezd és nevet, nevet, mint egy elromlott grammofon, mint egy Beketow-bohóc és minden faggatásomra csak azt feleli, hogy nézzem meg az Illés ... Duci, (a feketehajú): Bálint, mama. Bálint ... Puskásné: Hát Bálint. Bánom is én ... Hogy nézzem meg a Bálint harisnyáját. Mikor legközelebb eljött, meg is néztem, de nem láttam rajta semmit. Kérdem Ducit; újra nevet és azt mondja, csak nézzem meg jobban! Vártam, mig megint eljött, akkor jól szemügyre vettem a harisnyát és láttam rajta bokánál egy lilaszinü selyemmel hímzett nyílást, olyat, aminőt a másokén is látni, mondom azután a leányomnak: — Ez csak nem hiba? Ez tán nem akadály? Ilyesmit remélhetőleg nem fogsz kifogásolni? — No, mit gondolsz, mit felelt? A háziasszony: Mit? Mit? Puskásné: Hogy a nyil begyét a harisnyákon most már lefelé viselik, ezé pedig az égnek mered. Hát ez gyalázat! Hát igy nem lehet férjhez menni! (Egy percre mélységes csend lesz, csak a sütemény ropog szorgalmasan.) Elza (súgva): Hát hallgassátok tovább, az érdekese csak most kezdődik ... Mondom, hogy három napon át folyton szédültem és iszonyúan dobogott a szivem, mama elküldött a háziorvosért; nincs Pesten, a beteg bátyjához utazott, csak holnap jön haza.. . Mit volt mit tenni; hivtak egy másikat, valamelyik szomszédos házból. Na, még ilyen embert keveset láttam, lehetett vagy negyven esztendős, de — dacára komoly orvosi voltának — egy cseppet se nagyképű, egy kicsit se blazirt, hanem eleven, temperamentumos és ... és... olyan ... furcsa nézésű ! megvizsgál, kérdi, hogy hány éves vagyok ? Husz. Kérdi, hogy leány vagyok-e, vagy férjes asszony? Mondom, hogy leány. — Ez baj — mondta, nagy baj, hamarosan férjhez kell menni! Duci: Képzelem, hogy megijedtél! Elza: Hogyne, majd kiugrottam a bőrömből.. . ijedtemben! A doktor azután még hallgatta egy kicsit a szivemet és meghagyta, hogy a helyzeten okvetlenül változtatni kell. És ugy nézett rám, ugy ! ... ós mikor a blúzom fölsegítette, alig észrevehetően nyakoncsókolt.. . Duci: Te! Talán el fog venni! Talán megtetszettél neki ? ... Elza: Persze, az bizonyos, hogy tetszettem, de . .. de azután megtudtam, hogy a nyomorult nős! Duci: Hát akkor mit akart? Elza: Hát mit akart? (Szenvedélyesen harapdálja a süteményt.) De remek ember! Ugy égett a füle, mikor reám hajolt... (Csudálatos módon egyszerre érzik valamennyien, hogy uj téma kell, valami, ami jó, kiadós, mindenkit érdekel és sokáig tartson. A virágok mintha már bágyadnának és a falak is halványan unatkoznak:) A háziasszony: A szobaleányod hogy issza a teát; rummal vagy citrommal? Puskásné: Sehogy. Mielőtt eljöttünk, megtömtem, hogy nyugta legyen. Hát csak ülj le szépen, ne zavard meg őket, hadd szapuljanak ! Elza: Gyere Duci, a cselédszoba ajtajához, hallgatózzunk. A másik leány, (a vöröshaju): Mi az ördögnek? Ne bántsátok szegényeket. Puskásné: Az enyémnek tizedikén telik az ideje. Örülök, hogy elpusztul. Mi mindenre képes egy ilyen ! Csütörtökön bejön hozzám, hogy adjak neki vacsorapénzt és azután kimegy a konyhába ós ott szépen megvacsorál. A háziasszony: És a pénz ? Puskásné: Azt zsebretette. De ez még hagyján! Tegnap vikszelés közben feltűri szoknyáját, hát látom, hogy az én finom hatforintos selyesharisnyám a lábán. Duci: De felpofoztad? Puskásné: Nem, hanem ő tette le a kezét, hogy: — Egye meg a fene az ilyen komisz hellet, ahol nincs az asszonynak egy tisztességes vastag harisnyája, amelikben kefélnyi lehet, s a szegény cseléd kéntelen ilen gyönge vacakban veszéleztetni télidőben az egészségit! A háziasszony: A púderemet, a parfümömet mind a szakácsnőm használja el. Elza (súgva): Ennek a mienknek van egy legénye ; bádogos. Olyan szeme van ... Duci: A mienkhez nem jön senki. A mienk maga megy ... Puskásné: Pocsék népség! De én az enyémen bosszút állok; eltört három csészét, kilenc poharat, egy tésztástálat. Kiégette az abroszomat, kifuttatta tízszer a tejet... A konyhában. (Az asztalnál ül a szakácsnő, meg a vendég-szobaleány. Előttük párolgó tea, sütemény, gyümölcs.) A szakácsnő: Igya meg Julcsa. Bátran ihatja, ez lábasban készült, nem szamovárban, a szamovávt három hét előtt mostam ki utoljára, a szamovár csak uri gyomornak való ! Julcsa: No, én is éppen ugy teszek, egyszer egy hónapban öblögetem ki. Attól olyan kövérek . . . A szakácsnő: Meg attól, hogy portörlőbe törlöm a csészéjüket. Julcsa: Ugy jó ! Meg ha belélehel az ember. .. A szakácsnő: Az semmi, ha engem megharagitnak, ugy hullik a hajam, mint ősszel a levél. Julcsa: A levesbe, ugy-e ? A szakácsnő: Nem éppen, nem vagyok olyankor válogatós, a krumpli-piró meg a pecsenye is megteszi. Julcsa: Piszok népség! Néha ugy megcibálnám az asszony kontyát... (Odabent nyüzsgés-mozgás, készülődés.) Puskásné (kiszól): Fiam, Julcsa! . . . Megyünk. Julcsa: Igenis, nagyságos asszony . . . csókolom a kezét. A konyha hanyatlása. Egy vidéki francia városkában szobrot állítanak Brillat-Savarin-nek. Kell-e mondani, ki volt Brillat-Savarin ? Ha a francia konyha hozzátartozik a franciák dicsőségéhez, akkor Brillant-Savarint is, mint e konyha hivatott prófétáját, az Ínyencség szabályainak nevezetes és bölcs törvónybefoglalóját, rész illeti a dicsőségből. Azok közül való tehát, akiknek kijár a szobor és a városkának, mely márványba véseti a gourmet-k királyának vonásait, külön is megvan hozzá a jogcíme, lévén, liogy BrillatSavarin ott pillantotta meg a napvilágot; a korszaknak azonban vajmi kevés az illetékessége, hogy közösséget valljon az emlékével, legfeljebb egy melancholikus sóhajtást küldhet feléje. Szól pedig ez a sóhajtás nemcsak magának Brillat-Savarinnek, hanem egyszersmind — ha ugyan nem: még inkább — annak is, amit ez a név reprezentál. A konyha művészetének, mely elhanyatlott és az étkezés tudományának, mely elvesztette ugy a mestereit, mint a tanítványait. Mert Brillat-Savarin ma már tulajdonképen a symbolumok rangjába került. Nem amiatt nevezetes, amit Írásban hagyott reánk, hanem annak a szellemnek a révén, melynek kifejezője gyanánt szolgál. Jelenti az étkezés kultuszát, melynek a konyha virágzása az előföltótele és ez az, ami nekünk, a mai világ embereinek már csak a múltból mosolyog. A mi korunk nem ismeri. Heine mondta, hogy minden embernek két hazája van. A magáé ós a franciák hazája. Hasonlót lehet mondani a konyháról is. Minden nemzet fiának két konyha főztje izlik. Azaz hogy: legalább is két konyháé. A magáé és a franciáké. Ez régtől fogva igy van és ma sem változott. Azonban mennyi változás ez állandóság keretén belül! A francia konyha még mindig tartja a rekordot; de nem a régi jósága, hanem a többi népek konyhájának hasonló leromlása miatt, amiben benne van, hogy bár az arányok megmaradtak: a színvonal egyetemlegesen alábbszállott. Még a francia szakácsoké is, annál inkább az egyéb konyhák produktumaié. Oly tény ez, melynek bizonyságához nem férhet kétség. Az industrializmus öli a konyhát és mert ma ennek a jegyében élünk : élünk általában rossz konyhán. Mert mi jellemzi — legalább annyiban, amennyiben itt tekintetbe veendő — az industrializmus? Egyfelől a tömeges termelés HKSi 1