Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-11 / 8. szám

2 DELMAGYAROHSZÁG 1911 január 10 ha dú'k roppantul nyerészkedhetnek, de a termelő hasznot alig élvez, a íogyasztóközönség pedig az ebből folyó husáremelkedést tűrni kénytelen. Az egyik tekintélyes lap igy kiált föl: „Et contribuable payera les frais d'une politesse faite a l'Allemagne!" Én a magam részéről megelégszem azzal, hogy rámutattam arra, hogy a militárizmusnak tehát még ezen a téren is mily nagy kihatása van. Még egy amerikai hirt, illetőleg publikációt kell végül megemlítenem. Pár hónap előtt a drágaság dolgában egy érdekes jelentés került Massachusettsben a nyilvánosság elé: „Report of the Massachusetts Comission on the Cost of Living". Az igazán nagy mértékkel dolgozó, amerikaias izü, de mégis nagyon alaposnak látszó számitások megdöbbentő képet és bizonyságot adnak arról, hogy az utolsó száz év háborúi, illetőleg ember- és vagyonrombolásai mily messzemenő befolyást gyakoroltak az élelmiszerek árnivójáfa s aztán ezen áraknak megtartására. Vajmi gyéren és gyenge lengéssel mentek visszafelé az egy-egy háborút nem közvetlenül követő években az élelmiszerek s iparcikkek árai: a leszállások bizony nem érték el többé a korábbi árszínvonalakat; viszont kezdve a napóleoni háborúktól s tovább menve a krimi háború utáni észleleten s végig a spanyolamerikai, angol-bur és orosz-japán háború behatásai egyre csak azt állapítják meg vaskövetkezetességgel az adatok, hogy a katonai létszámemelések s a hadi beruházások miként tükröződnek vissza az összes államok élelmiszerárainak ingadozásaiban, illetőleg emelkedésében. Öreg hiba a drágaság okai közül egyet különösen előrántani s annak megszüntetéséhez vagy enyhítéséhez messzemenő reményeket fűzni. Magam is óvakodni akarok e hibától, mert hiszen a mai husdrágaságnak is számtalan, részben világjelenségnek, részben hazai külön jelenségnek mondandó oka van. Az okok egyikének csak kissé jobban a szemébe akartam világítani . .. A király a dolgozószobájában. (Bécsi munkatársunktól.) A király, aki könnyű meghűlését már teljesen kiheverte, most is ugyanazon munkarend szerint osztja be napjait, mint évtizedekkel ezelőtt. Az óra pontosságával végzi rendes napi munkáját, kel és fekszik s kivételt csak akkor tesz, ha külföldi uralkodó vendége van, vagy udvari bált ad. Minden nap pontosan öt órakor kel. Langyos fürdőt vesz és a tükör elé ül. Leibjaegere, a „szépszakállu" Pepi, aki a bakon a kocsis mellett is helyet foglal és a királyt minden útjára el is kiséri, beszappanozza arcát és a borotvát a szijon kiélesiti. Ezután visszalép. A király magányosan borotválkozik, rendbohozza baját s visszamegy a hálójzobába. Ott felöltözködik. Kényelmes nadrágot és kopott házikabátot huz magára. Télen háiókabátot is hord és dolgozó szobájába megy. Az előszobában ekkor már ott van Montenuovo herceg is, aki legalább kétszáz sürgős aktát tart kezében. A király megnyomja az asztalon fekvő csengőt (a villanycsengőt nem szereti) és Pepi, aki már kezében tartja a császár reggelijét, a szobába lép. Barna kávé egy kiflivel és két lágy tojás. Mást nem szeret. Hébe-hóba egy pohárka szilvórium is kerül a reggelihez, de csak akkor, ha a király — kivánja. A reggelit három perc alatt elfogyasztja, virzsiniára gyújt és munkához lát. Jön Montenuovo herceg és bemutatja a napi programot az audienciát kérők pontos névjegyzékével és kívánságaival együtt. Azután sorra kerül a délutáni menü és a házizenekar programja. A nem tetsző részeket az uralkodó törli, majd maga mellé ülteti a főudvarmestert és elbeszélgetnek. Közömbös dolgokról. IdőHalotti nász. Irta Okolicsányi Gyula. Elvitte az ősz. Bár az orvosok előre megjósolták élete végét és halála nem volt meglepetés, Ilusra mégis villámcsapásként hatott a hir, midőn megtudta, hogy jegyese nincs többé az élők között. Az a szőke, göndörhaju fiu, aki még csak pár hónappal ezelőtt boldogságról suttogott neki, szerelmet dobogott ki szive, elnémult . . . örökre. Ajka lezárult, elhallgatott, a szenvedés beleült arca gödreibe. Forró, piros szája nem csókol többé: kihűlt ... A romboló kaszás hideg ajkainak csókja győzedelmeskedett a szerelmes jegyes csókjain. A szivettépő halotti ének elhangzott, a fájdalom könyforrásai kiapadtak, az utolsó gyertya is elsercent s a kedves halott ment . . . Ment azzal a másik gyűrűvel ujján az örök élet felé. Ilus átölelte a koporsót. Alig tudták szülei elvonszolni jegyesétől. Megcsókolta a hideg ajkakat, csókolta azt a gyűrűt, amely őt azzal a halottal örökre összekötötte. Midőn pedig a koporsót a földbe leeresztették és ő utána dobta az utolsó rögöt, ugy érezte, hogy szivét tette jegyese mellé. Ugy érezte, hogy szive nincs többé, hogy az ott dobog a hideg hantok alatt, ott élesztgeti azt a másik, halott, kihűlt szivet. Az ég is elsiratta. Az ősz ködfátyolán keresztülpermeteztek a hideg könycseppek s összegyűlve a gyászoló menyasszony forró könnyeivel, ráhullottak a rögökre s megpuhították a szeretett halott kemény földpárnáját. A platánok zörögve hullatták dércsipett leveleiket a frissen hantolt sirdombra, piros lepellel boritva el a kis keresztet, amely a végét jelezte egy reményvirágos élet kálváriájának. A levelek betakarták a gondosan ültetett virágokat, megvédték az ősz csipős dérje ellen. Ilus mindennap kiment a temetőbe vőlegénye sirjához; minden délután ott ült a kis lócán a friss halom mellett, mindennap kihozta a virágot s odatüzte akis keresztre. Ismerte már a temetőnek minden fáját, minden sirhalmát, elolvasott már minden sirföliratot s ahol valami kedves halottjára emlékeztette, ott elzokogta panaszát, elhullatta bánatkönyeit. A temető madarait mindennap mint jó ismerősöket üdvözölték. Énekeltek neki vigasztalásról, boldogságról. Igy mult az idő napról-napra, hétről-hétre, mig egyszer csak a kemény rögök elsimultak, elporladtak a könyek alatt, a hantot benőtte a fű, bemohosodott a kis kereszt, begyepesedett az ut s lassanként Ilus lelkében is megfásult a bánat. Most már csak minden második nap járt a temetőbe s ugy látszott, mintha lelte egyensúlya némileg helyreállott volna. Egy hideg őszi délután aztán újra szóltak a harangok. Nagy tolongás, sirás, tömjénfüst : uj lakó érkezett a temetőbe. A halál újra fölnyitotta torkát, uj sirgödröt nyitottak, épen az Ilus jegyesének sirja mellett. A friss sirhant átgördülő rögei megzavarták a régi, pihenő sirdomb rögeit. A két sir közötti bársonyfüves utat fölnyesték az uj hant készitői ... A lélek is bármily csapás, bánat éri, egyszer megnyugszik, de ha uj fájdalom járásról vagy más eleiéről. Néhány perc múlva az udvarmester távozik és az uralkodó újból az Íróasztalhoz ül. Sorra veszi az aktákat. Legelőször a katonai és politikai és csak azután kerülnek elő a „polgári" akták. Jönnek a politikai és katonai referensek. A felség meghallgatja jelentésüket és mindegyiket finom havannával kinálja. A szivart elfogadják, de nem gyújtanak rá. Ujabb vendégek érkeznek. Vagy a külügyminiszter, vagy más szakminiszter. Az előszoba megtelik katonatisztekkel és politikusokkal, akik az uralkodót a kápolnába kisérik. Pont félnyolckor a király hálószobájába siet és „diszbe" öltözik. Megjelenik Paar és Bolfras s a császár kíséretükben a dolgozószobán át a fehér előszobába siót. A katonatisztek feszesen tisztelegnek, a jelenlevő politikusok mélyen meghajolnak. Az uralkodó ötperces cerklét tart. Majdnem mindenikével kezet szőrit, azután a házi kápolnába megy, ahol misét hallgat. Csak vasárnap játszik az orgona, amikor a Habsburg-ház több tagja is résztvesz az istentiszteleten. A mise befejezése után visszatér dolgozószobájába. Egy hivatalnok átnyújtja az uralkodónak a napilapokat, amelyeknek vörös ceruzával kijelölt részeit föltétlenül elolvassa. Díszruháját leveti és újból kényelmes háziruháját ölti magára. A király déli tizenkét, óráig szakadatlanul dolgozik. Jelentéseket hallgat meg, aktákat ir alá és mindenről tájékoztatja magát. Semmi sem ke2-üli ki figyelmét. Körülbelül negyven emberrel van dolga, akik aBurgtói kezdve a monarchia utolsó fészkéig tartoznak mindenről jelentést tenni. A referálásban való rendet csak akkor szabad megzavarni, lia valami különös esemény történt, ami az uralkodót érdekelheti. Délben a felség villásreggelizik. Egy csésze tea néhány citromcsöppel, egy szelet rostböf és bisquit és a reggeli második része be van fejezve. Tizenkettőkor a király az audienciás terembe megy. A referensek mindent előkészítenek és adott jelre a kihallgatások megkezdődnek. A kihallgatások csak néhány percig tartanak. A király meghallgatja a kérelmezőt és röviden ezt válaszolja: — Az ön ügye el van intézve. (Ez a kérelem teljesítését jelenti.) éri, akkor a régi is kiujul s megerősödve tépik a már heggedt sebeket, ami mindig nagyobb fájdalommal jár, mint az első. Ilus végig nézte az uj temetést, szivében kiujult a régi bánat, fölengedtek s elhullottak azok a régi könyek, amelyeket megkövesedve rakott a bánat lelke fenekére s amelyek annál az első temetésnél nem jöttek szemeire. Egy menyasszonyt temettek szomszédságába vőlegényének. Annak a fekete hajú, szomorú fiúnak jegyesét, aki most is ott áll vele szemben az uj sir mellett ós nagy, fekete szemeivel néz maga elé. Mintha belelátna abba a mély gödörbe, mely boldogságát elnyelte. Ilus féltékeny volt az uj halottra, féltette jegyesét attól a menyasszonytól, melyet csak egy keskeny földréteg választott el vőlegényétől. Félt, hogy talán az a két szerelemben megszakadt kihűlt sziv majd egymásra talál ott lenn s az ő sajgó, élő szive egészen egyedül marad, teljesen árva lesz. Lassankint ebbe is beletörődött. Minél többször látta a szomszéd sir látogatóját, annál hosszabb ideig feledte rajta tekintetét, annál erősebben nézett bele abba a mélyen ülő fekete szemekbe. S az a fekete szem viszonozta a tekintetét . . . Egy délután igen erősen megeredt az eső, a közös sors egy födél alá hajtotta őket. Sokáig hallgattak. Egykedvűen néztek ki a zuhogó esőbe. Nem mertek egymásra nézni. Végre a fiu megszólalt csöndesen, anélkül, hogy a leány felé nézett volna : — Csúnya idő. Illus fölrezzent gondolataiból. Mindketten föltekintve, egymás szemébe néztek. Mind a