Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-18 / 175. szám

112 DELMAGYARORSZÁG 1910 december 14 gyakorolja a vallását. Saru Lévyn kívül még Dzsamdzsían pénzügyigazgatósági tisztviselő, akivel különösen jól összebarátkoztam és aki nem fajtörök, hanem örmény. De talán igazságtalan vagyok, ha egyet is a nyolc közül külön kiemelek, mert annyi szeretetreméltóságot, ragaszkodást még nem tapasztaltam emberben, mint török vendégeink mindegyikében. Önfeláldozásuk jelét adom, amidőn néhány cikkben bemutatom, hogy milyen áldozatkészségre voltak képesek rövid szegedi tartózkodásuk alatt és saját kezűleg megirt cikkekben adják meg a választ kérdéseimre. Ezek a kisebb-nagyobb cikkek akkor készültek, amikor a legnagyobb zür-zavar volt körülöttünk és miután már az éjszakából is nappalt csináltunk, röviddel elutazásuk előtt. A kirándulás elnöke, akinek külön köszönetét a Délmagyarországban már olvastuk, a következő pár sorban válaszolt: Megkérdezett, mi a véleményem a kirándulásunkról. Csak négy szóból áll a válaszom, mert nem tudom kifejezni, amit érzek. Ez a négy szó pedig : Csodálat és magyar szeretet, Kiasim Nami. Meg kell még irnom, hogy a Nami név akkor ragadt Kiazimra, amikor a forradalmi bizottság tagja volt ós e miatt ez álnév mögé rejtőzött. Tevfik A., a Journal de Salonique szerkesztője ezt az érdekes és kedves irást hagyta itt Szegeden a Délmagyarország közönsége számára: Benyomásaim. Szeged városának ajánlom. A mi kedves kollégánk és barátunk, Brüller Gyula kérésére bocsájtom soraimat közlés céljából a Délmagyarország rendelkezésére. Mit irjak . . . ? Annyi a jó benyomásom, hogy zavarba ejtenek. Még a hős Magyarország gyönyörű fővárosában, Budapesten megszemlélt, bámulatba ejtő ós maradandó emlékei, civilizáció és művészeti remekeknek magnetikus hatása alatt állok. De hatása alatt állok ugyancsak annak az elbűvölően meleg és szívélyes fogadtatásnak, amelyben most van részünk. Ennek az emléke vibráltatja a lelkemet és telíti meg érzelmekkel a szivemet. A nő megnézi ennek a titokzatosságnak a tartalmát és már jobbindulatuan kérdi: — Nos? micsoda de? Az újságíró most fontoskodva fölkel. Gombolkozni kezd, keztyüi fölhuzására készül s csak ugy félvállról odavetve, mondja: — A művésznő kissé kíméletlenül bánik velem s így inkább elhallgatom . . . — Nem tűröm, hogy bármit is elhallgasson! Tudnom kell mindent! Félórája kaptam sürgönyt a Sergius háziasszonyától Muszkvából, hogy a fiu agyonlőtte magát. Ennyit tudok. Egyebet én nem tudok, de tudnom kell! Üljön le szépen mellém, húzza ídébb a széket s mondjon el mindent töviről-hegyire. Nos? . . . Az újságíró kellő melegséggel fogadja a nő föllángoló érdeklődósét. A szerepek fölcserélődnek és fölényesen most már beszélni kezd: — Csak arról van szó, hogy a szegény hadnagy öngyilkosságához némi köze a közvéleménynek is van, amennyiben összefügg némi pénzekkel . . . — Vesztett? ... Kártya?... — vág közbe a nő rögtön ós tájékozottan. — Igen, de ezt megelőzőleg sikkasztott... Szegény . . . A nő a percek nőttén mintegy megedződött. Meglepődók, de látszólag nem túlságosan s csak ennyit kérdez: — Mennyi? — Nagyon sok! — feleli az újságíró s a nő válláról lecsusszanó pikkelyes peignoire-t egész bizalmasan visszasimítja a helyére. Néhány fülledt levegőjű pillanat következik. Mindketten néma mozdulatlanságban ülnek. Azután a nő ragyogóan, szépsége Tekintetűnk zavaros lett, sziveink dobogtak az elismerés és háladatosságtól, amidőn ebben a remek ós szívből fakadó fogadtatásban részesített a város közönsége ós a sajtó itt, a hires és termékeny magyar Alföld ezen elbájoló gyöngyében : Szegeden. A fogadtatás fénye, valamint a Délmagyarország ezen szümottévő intellektuális középpontjában elébünk terült látványosság föléleszti bennem egy aranykeretü édes álom formájában mindazt, amit kirándulásunk alkalmával Budapesten, Magyarország szép fővárosában már egyszer tapasztaltunk. Nagy és örökös hálát táplálunk az őszinte rokonszenv eme megnyilvánulásáért ós a testvéri barátság ennyi bizonyítékáért. Mindenütt Magyarországon is megszoktuk és nagy örömünkre szolgál az a tapasztalat, hogy a nemes magyarok a törökökkel szemben szivélyességgel és vonzalommal viseltetnek, meg, hogy ezt eklatáns módon bizonyítják. Így aztán a meleg és testvéri fogadtatás meg sem lepett bennünket. De ha nem is lepett meg bennünket, érzékenyen érintette szivünket és lelkünkben mély nyomot hagy a hála és vígság élénk érzelme. Benyomásom Szeged városáról olyasvalami, amit érez az ember, de elmondani nem tud. Hatalmas palotái, szép ós széles utcái, a város lakoságának kedvessége, az írógárdájának finom „esprit"-je révén Szeged az első helyet tartotta fönn magának sziveinkben. E szép városnak színvonalas intellektuálitása meglepett és emléke maradandó lesz. Mielőtt távoznánk ebből a magyar nemzeti városból, még egyszer, bájtól elbűvölve, köszöntjük a mi magyar testvéreinknek szakadatlan óriási haladását, amelylyel hatalmas tért foglaltak el a közgazdaság ós az ipar birodalmában, valamint azon megerőltetését, amelylyel a szociális megértés és a világ civilizációja felé törekszik. Ezen számtalan siker Magyarország dicsősége a múltban és ez fogja naggyá tenni a jövőben. A szegedi sajtónak ós lakoságának a viszontlátásig így fejezem ki szívből eredő köszönetemet: Éljenek a magyarok! Szeged, 1910. december 16. Tevfik A. a Journal de Salonique szerkesztője. öntudatában, halkan, minden fölindulás nélkül kezd beszélni: — Nagyon léha és könnyelmű volt a fiu. Mindig mondtam. Sejtettem, hogy mostanában pénzre van szüksége, de ez a vén hülye, ez az impresszáriók alja nem ad a kezembe soha elég pénzt. Tegnap is . . . még elég korán lett volna . . . kértem, hogy adjon nagyobb summát. De ez egy vén gazember . . . különben is, nem érdekel az egész dolog valami különösen, legföljebb annyiban, hogy a nevem kerül összefüggésbe ezzel a szenynyes ügygyei. Még azt hihetnék az emberek, hogy a szeretője, mije voltam . . . Szegény, folyton közeledett, ostromolt, jeleneteket rögtönzött, hiszen épen ezért hagytam ott Oroszországot. Nem kellett! Nagyon kellemetlen volna. Ugy-e, kedvesem, lesz gondja rá, hogy minden vonatkozást kerüljenek a lapok, sőt, hogy megcáfolják azt a hiedelmet, mintha én . . . — Ó, természetes, hiszen én már az elején sem hittem. Amikor a művésznő olyan boszusan mondott rám, hogy: igenis, én már akkor kétségbe vontam. Mindenesetre, majd elintézem ezt a kis kellemetlenséget. — Nagyon kedves lesz, igazán köszönöm. Már nem győzöm várni azt a vén hülyét, negyedórája, hogy itt ülök, fázom; ugy-e, felkísér a szobámba ? ... Megindulnak a szőnyeges lépcsőkön. A portás és a személyzet ittasan, fölcsigázva bámulnak utánuk. A lépcsőkön még a következő párbeszéd: Az újságíró: Nagyon kinosan kezdődött ez az intervju. Nagyon kinosan .., A művésznő: Igazán, bocsánatot kell kérnem. De azt ugy-e beismeri, hogy ón mégis csak jobban értek az intervjuvoláshoz? . . . A levél végén Éljenek a magyarok lelkes befejezését magyarul irta Tevfik ur, aki már egyszer volt nálunk tanulmányúton és ugy látszik tanulmánya igen alapos lehetett, mert a magyar kérdésekben ugy földrajz, mint nemzetgazdaságés politika tekintetében rendkívüli tájékozottságot árult el. Brüller Gyula, Jelöltek arcképe. Boross József dr. * A városi közkórház igazgató-főorvosa, aki a vezetése alatt álló derék orvosi testülettel a valamikor bizony nem túlságosan jó hírnévnek örvendő közkórbázat magas színvonalra emelte, annak általános elismerést vivott ki. Nem az az ember, aki — hiszen kitűnő orvos — keresi a szereplést. Állásánál fogva kisebb mértékben kénytelen résztvenni a közigazgatási életben is. De ilyenkor keveset mondó és sokat tevő ember, aki a kiváló operatőr-specialista ós egyetemes orvostudós meleg szeretetével ós gyöngédségével betegei között és kórházában tölti minden idejét. Az az állás, amelyet betölt Boross József dr, olyan, hogy nivelválja a törvényhatósági bizottsági tagságot. Különben is a legjobb ajánló levele van neki, nagy komolysága, igazi tudása, foglalkozásából folyó mély emberbarátsága és az a kitűnő modora, meg előzékenysége, amely egykóp jellemzi őt a magán- és nyilvános életben való érintkezésben. Bozsó János. * Egyike azoknak az embereknek, aki elvtársai közül a győzelem legnagyobb reményével megy a küzdelembe. Nemcsak az állásánál, hanem annál a nagy népszerűségnél fogva, amelynek kitűnő szakértelme, hivatali pontossága ós előzékenysége következtében örvend. Évek óta ipartestületi jegyző és hivatala ügyeinek szorgalmas elintézésébe annyi lelkesedett vegyitett, amelylyel meghódította, mindazokat, akik vele érintkeztek és munkásságát figyelemmel kisérték. Bozsó János nem egy testületet vagy egyesületet képvisel állásában, hanem egy egész nagy, hatalmas és jelentős társadalmi osztály reprezentálója. Valószínű, hogy nemcsak ezek az emberek, az iparosok állanak mellé, hanem a választópolgárok zöme. Hiányzanék a város képviselőtestületéből az az ember, akinek kezében az egész iparosság minden érdekszála összefut és aki minden bajukat a legjobban ismeri. Dési Béla. * Alig van ember Szegeden, aki ne ismerné az egyetlen, állandóan mosolygó bankigazgatót. Dési Bélát. Az a komoly hivatás, amelyet a hétköznapi élet forgatagában egy bankigazgató betölt, bizony sürü redőket von a homlokon. Dési Béla itt is kivétel. Komoly hivatása dacára állandóan derűs s noha ma már az esztendők száma beezüstözte hajfürtjeit, még ma sem változott meg. Tekintélyes idő óta áll a Szegedi Takarék ós Hitelbank Részvénytársaságnak az ólén, amely intézetnek fejlődése, tekintélye szorosan egybeforrott Dési Béla személyével. Tisztelettel övezik mindenfelé. A társadalom minden rétegében igazán őszinte nagyrabecsüléssel viseltetnek iránta s valahányszor szó kerül Dési Béláról, mindannyiszor bizonyos benső melegséggel beszélnek róla. Tagja ma is a törvényhatósági bizottságnak, amely hivatásában lelkesen harcolt mindazon célokért, amelyek a város fejlődését, haladását biztosították. A közgazdasági téren, a város kereskedelmi kultúrájának fejlesztőiében érdemeket szerzett ós méltón, elismeri ezeket az érdemeket mindenki, aki bfhatóan foglalkozott a városi ügyekkel. A szegedi munkapárt méltányolta Dési Béla