Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-04 / 164. szám

1910 I. évfolyam, 164. szám Vasárnap, december 4 DELMAGYARORSZÁG Ilsptfltt izerfceiztíség és Kiadóhivatal Szeged, r=3 Rorona-ntca 15. szám e=j IfldaVMti szerkesztőiig é* kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. izám c= ELŐFIZETÉSIAR SZEGEDEN: egén évre . R 14-— félévre . .. R 12'negyedévre. R »•— egy hónapra R 2-Egy« nám ára io fillér ElOPJZETESI M VTOERBRi egész érre . R 2$-— félévre . . . R U'— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 3-49 Egyes szám ára 10 fillér TELEFOK-SZM! Szerkesztőség 835 c=> KiadéMvatri SM Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma <28—11 Köszöntő egy esküvőre. A kép nagyon nevetséges lehet. Gondoljuk csak el: két ember, aki esküvőre megy, előbb az anyakönyvvezetőhöz, azután a templomba. És csak rendőri födözet mellett tudják megkapni egybekelésükre az állami erkölcs szankcióját, az egyház áldását. Kőt ember, akiknek házassága a polgári morál nézőpontjából hajítófát sem ér, mert az az állítólagos boldogság, aminek szentesítését államtól, egyháztól, társadalomtól kérik és kapják, meg sem illeti őket. Az ur már deresedik ős egy asszonnyal balkezesházasságban eltöltött hét év sok hazugsága, gyönyöre, emléke, társadalmi erkölcse és erkölcstelensége kiált vétót. Az ur azonban ur marad a pokolban is, kivált ha a társadalmi balitélet bűntársául szegődik. Ez az ur hét évig együtt ólt egy asszonnyal és ez hiba volt, baj volt, bün volt, erkölcstelenség volt. Közben ez az ur megunta ezt az asszonyt, aki a szüzességét, a testét, a lelkét nekiadta egész életére és mert elég gyönge és haszontalan fráter volt ahoz, hogy hallgasson a rokonai unszolására, akik asszonyában csak a szeretőt tudták látni, otthagyta az asszonyát, hogy „jó" partit csináljon, mert — ezt is a rokonai mondták — a jó iparoshoz jóravaló asszony kell, akinek pénze meg becsülete is van. Az előbbi minden esetre fontosabb, az ur tehát — ilyen esetekben az iparos is ur — a rokonokra hallgatott és mert szerelmes lett újból nagyon, elvett most már törvényesen egy másik nőt, akinek pénze is van. A kép nagyon bosszantó lehet. Feminista vagy akármilyen itta az ördög, meg aztán itt két asszony áll egymással szemben, akik közül csak az egyiknek van joga ehez az emberhez: vagy annak, aki szeretője volt, vagy annak, aki most a törvényes hitvese. A társadalom és az állam azt mondja, hogy az utóbbinak és az emberi részvét ilyen és ehez hasonló esetekben mindig az előbbi felé fordul. Mikor ez az esküvő volt, mikor ez a fiatal pár csak rendőrkordon között, mert az anyakönyvi hivatalba meg a templomba lopódzni, amikor azt lestek kíváncsiskodó és szánakozó emberek, hogy mikor ugrik elő a tömegből, taláu valahonnan a föld alól egy gyászruhás, bánatos asszony és veri éles tőrét a hűtlen ember szivébe, akkor annak a belvárosi templom előtt álló nagy tömeg embernek a lelkéből fehér részvét szállt a távollétében is hatalmas és felelmetes gyönge aszszony felé és fekete gyűlölet meg-megvetés a rendőrség asszisztálását kérő erős ember felé. És mégis, a társadalom megbélyegzettnek azt az asszonyt tekinti és mondja — itt általánosítsunk ós gondoljunk az emberek véleményére abban az esetben, ha az az ember véletlenül nem lesz hűtlen — inig az ember vadházassága, szerelmi botlása és kalandorsága mellett szemhunyorgatás nélkül suhan el. A kép nagyon is élethű. Hiába, nagy verista lehet a piszkos élet, ha színjátszásunk táblájára ilyen erős, kemény foltokat vet. Ennek az elhagyott aszszonyszeretőnek, ennek az elhagyó férfifórfíszeretőnek és ennek a jóljárt harmadiknak az esete mennyifőlekép váriálódik, permutálódik ős kombinálódik az életben. El sem merjük vele kezdeni ezeket az algebrai számvetéseket, a jó isten tudja, mikor érnénk a végére. A társadalom előre megadja az abszoluciót a büszke férfi nemnek, annak tehát privilégiuma van arra, hogy ne éljen azok szerint az erkölcsi szabályok szerint, amelyeket rendezettségének és inai életének alapjául a társadalom fölállított. Szó sincs róla, a nők se élnek magas erkölcsi életet, az ő javukra billenti azonban az etikai megítélés mérlegét az, hogy számukra a kenyérkereső pálya kevés ágát nyitották meg eddig valóban, hogy a statisztika a férfi számarányának túlsúlyát dokumentálja megdönthetetlenül, hogy a vér és kenyér kényszere a létíentartásáról gondoskodó nőtől mihamar elveszi azt, amit szüzességnek és női tisztességnek nevezünk. Tessék aztán itt ítélkezni. És itt elértünk az utolsó ponthoz. A kép nagyon szánalmas, nagyon szomorú is lehet. Egy ember, aki a mai gazdasági rendben beleliikődik, beleA vészharang. Irta Leonid Andrejev. Azon a szerencsétlen forró nyáron minden égett. Egész nagy városok égtek, kisebb és nagyobb falvak égtek, az erdők és a mezők nem adhattak már nekik oltalmat. Égett engedelmesen a védtelen erdő s mint valami vörös kendő, ugy terjedt a tüz a száraz mezőkön. Nappal a vérvörös, borús nap elbujt az éles füst mögé, éjjelenkint az ég különböző pontjain lobogott a néma vörösség és mozgott fantasztikus táncokban és a földön emberek és fák árnyai másztak mint idegenszerű férgek. A kutyák ugatása nem hangzott már hivogatólag messziről a vándor elébe, hajlékot és barátságos fogadást igérve. A kutyák hosszan és panaszosan vonitottak, vagy hallgattak, komoran elsompolyogva. És az emberek ugy néztek egymásra, mint a kutyák, haragos, ijedt szemmel és hangosan beszéltek gyujtogatásokről és titokzatos gyujtogatókról. Egy elhagyott faluban megöltek egy aggastyánt, aki nem tudta megmondani, hogy hova megy, aztán az asszonyok ott sirtak a megölt ember fölött, ráborultak szürke szakállára, amely sötét vértől volt összecsomósodva. Azon a szerencsétlen forró nyáron egy földbirtokos házában laktam, ahol sok idős és fiatal asszony élt. Nappal dolgoztunk, beszélgettünk és keveset gondoltunk a tűzre; de ha leszállott az est, elfogott bennünket a félelem. A földbirtokos gyakran elment a városba. Akkor egész éjszaka nem aludtunk és aggódva jártuk be az egész birtokot, a gyujtogatót keresve. Egymáshoz simultunk és suttogó hangon beszéltünk. Az éjszaka csöndes volt s az épületek mint idegenszerű, sötét tömegek nyúltak a magasba. Olyan ismeretlennek tetszettek előttünk, mintha soha azelőtt nem láttuk volna őket. Mintha csak a tüzet várták volna és készek voltak arra, hogy elfogadják. Egyszerre csak egy falkiszögeléssel valami fölvillant előttünk. Az ég volt és mi azt hittük, hogy a tüz és aszszonyok sikoltozva borultak rám, aki magam is csak fiatal gyerek voltam akkoriban és oltalomért esengtek. Nekem magamnak pedig az ijedelemtől elállott a lélekzetem és mozdulni sem tudtam. Néha éjjel odahagytam a szétdúlt, forró ágyat és az ablakon át kimásztam a kertbe. Öreg, fenségesen komor kert volt. A mélyében homály és halálos csönd uralkodott, fönt a magasban érthetetlen lárma és suttogás hallatszott. Valaki elől, aki követett, rejtőzködve a kert végére jutottam, ahol sövényre akadtam. A sövény mögött terjedelmes rétek és az erdő, a homokban egy kis rejtett falu. Magas, sötét, néma hársak emelkedtek előttem. Vastag, fekete törzseik között, a sövény nyílásain, a levelek közt levő réseken valami borzalmasat, szokatlant láttam, szivemet nyugtalan aggodalom fogta el, a lábam reszketett. Az ég rózsaszínű volt, amilyen még sohasem volt, sem nappal, sem éjjel. A hatalmas hársak komolyan és csöndesen állottak, mint emberek, akik várnak valamire. Az ég természetellenes rózsaszínben csillámlott s az égő föld vésztjósló visszfénye vérvörös cikkázásokkal szaggatta meg. Hirtelen ugy tetszett, mintha a magas hársak fölriadt csúcsai valamit megbeszélnének és ép ugy el is némultak, hosszasan, komor várakozásba meredten. Csönd lett, mint a szakadékok mélyében. Messze mögöttem az aggodalmasan éber házat éreztem, amely tele van rémült emberekkel, körülöttem tolongtak a hársak és elől terült el a szokatlan i'ózsasziniiség. És mivel csak a fákon keresztül láttam ezt az eget, még nagyobb aggodalom és bátortalanság fogott el.. . Egy másik éjjelen nyugtalanul szunnyadoztam, amikor hirtelen tompa, kurta hang hatolt a fülembe, mintha csak a föld alól jött volna. Ép oly kurtán és nehézkesen egy másik hang következett és a fejem megkábult, fájt, mintha olvadt ólom hullott volna rá vaskos csöppekben. A csöppek átfúrták és átégették az agyamat. Mindig több és több hang érkezett és csakhamar egész özön kurta, gyors hanggal telt meg a fejem. Bam! Bam! Bam! Valami magasságos, türelmetlen hatalom sodorta a messziségből a hangokat. Kinyitottam a szememet és rögtön tisztábae voltam, hogy a vészharang szól és Szlabodicsi, a szomszéd falu ég. A szobában sötét volt, az ablak be volt zárva, de a borzalmas szózattól ugy tetszett, mintha az egész szoba bútorostól, képestől, virágostól kilépett volna az útra és sem a falakat, sem a takarót nem éreztem. Nem emlékszem rá, hogyan öltözködtem föl, azt sem tudom már, hogy miért futottam egyedül és nem a többiekkel. Vagy megfeledkeztek rólam, vagy én nem emlé-