Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-29 / 183. szám

1910 I. évfolyam, 183. szám Csütörtök, december 29 AGYARORSZAG ISipcotl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ea Korona-utca 15. szám a ludapestl izerkesztffség U kiadóhivatal IV., c=3 Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETÉSI Alt SZEGEDEN: igésx évre . R >4*— félévre . .. K 12'— negyedévre. K egy hónapra H V— Efyn szám ára 10 fillér ELOFIZETESI IR VIDEREHt eflész évre. R 28'— lélévre ... I 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Egyei szám ára 1« fillér TELEFOH-SZAMt Szerkesztőség »5 a RiadóMntÉ SSft Interurbán 135 Budapesti szerkesztóség telefon-száma 12»—H A jövő közgazdasági föladatai. Irta Lánczy Leó. A legfeltűnőbb és mondhatnám legörvendetesebb tünete az élénken lüktető politikai életnek az a vezérmotivum, hogy a magyar nép számára szabad pályát kell teremteni a gyümölcsöző, a nemzeti jólétet és az állam fölvirágzását megalapozó munkára. Megbecsülésre méltó jelenség ez oly országban, amelyet mindeddig azzal vádoltak, hogy dologkerülő, fontos tünete a nyugateurópai fölfogás örvendetes tói-foglalásának, hogy kultura és munka szinonim fogalmak, hogy az egyesek jóléte és az állam prosperálása csak a munka által érhető el és hogy az egyesek eredményes munkájának összege a közjó szempontjából az igazi nemzeti munka. A munka és a kereset utáni vágy abban a mindinkább kifejezésre jutó meggyőződésben gyökerezik, hogy a Standard of life szinte ijesztő megdrágulása, mely immár évek óta lábra kapott és különösen a középpolgári osztályokra oly súlyosan nehezedik, nem ellensúlyozható azokkal a kicsinyes eszközökkel, amelyeket a tömérdek ankét, tanácskozás és újságcikk parancsának hirdet, hanem hogy a megélhetés nehézségeit előidéző okok sokkal mélyebben fekszenek, semhogy máskép lehetne azokkal megbirkózni, mint a kereseti alkalmak szaporításával, a fejlődés és pénzszerzés uj forrásainak feltárásával. Mindenekelőtt javaslatokat vár az ország a magyar vicinális hálózat sűrűbbé tételére, valamint a másod- és harmadrendű vasutak hálózatának megteremtésére. Ezekre jelenleg a financiális alapok még nagyon zavarosak és elégtelenek. Számítanak továbbá döntő kezdeményezésre a máiévtizedek óta vitatott csatornakérdést, különösen a Duna—Tisza csatornát illetőleg, amelynek megvalósításával tág perspektíva nyílik a gabonatermés ekszportképességére és a magyar Alföld gazdasági fejlődésére. A másik nagyszabású terv, amely a kereskedelem ős ipar összes köreit közelről érdekli, amely évtizedek óta nyilvános eszmecsere tárgya és amely a kereskedelmi felvirágzásnak egyenes követelménye : a nagy kereskedelmi kikötő létesítése. Nem akarom itt bővebben fejtegetni, hogy mily nagyjelentőségű a kérdés megoldása a magyar kereskedelemre, csak azt emelem ki, hogy a természet mindent megtett annak helyes megoldására. A Dunaágak alakulása lefelé Budapestnél, legalább a laikus szemében, könnyűnek tünteti föl a technikai kérdés megoldását, habár nyilvánvaló, hogy ennél pénzügyileg nagy igények támasztatnak az állammal szemben. A legsürgősebb halasztást nem tűrő ügyek közé tartozik a tengerhajózási vállalatok viszonyainak szabályozása. Ha Magyarország arra a magas színvonalra akarja emelni nemzeti tengerhajózását, amelyet az ország érdeke követel és ha azt akarjuk, hogy Fiume, mint csaknem az egyedüli független gócpont, teljesen megfeleljen céljainak, akkor a parlamentnek messzelátó elhatározással kell majd az anyagi szükségletekről gondoskodnia. Ugyanez áll a magyar iparfejlesztés jövendő irányáról, amelyről azonban még nem bizonyos, hogy valóban uj lesz-e. Megemlíthetnénk itt még számos aspirációt, melynek kielégítését Magyarország lakossága a parlamenttől várja. Könnyen érthető, hogy a gondolkodni tudó egész népesség át van hatva attól a felfogástól, hogy a parlament munkaképességének esetleges megakasztása súlyos csapás lenne az egész magyar közgazdaságra, paralizálása a tevékenységre vágyó erőknek, szerencsétlensége a magyar társadalomnak és az évenkint az egyetemekről kiáradó ifjú intelligenApró riportok. Irta Garvay Andor. Csodálatos dolog-, hogy mennyi színdarabot irnak az élet problémáiról. Pedig az életnek valójában véve nincsenek is problémái. Az élet tulajdonképen csak apróbb és nagyobb riportokból áll. De többnyire apróbb riportokból; és a legbölcsebb emberek a riporterek, akik mindent ezen a szemüvegen átnéznek. És hogy mennyire igazuk van, azt groteszkül ó'szintén láttam egy nagy és bölcs ember, meg egy szimpla kalmár tragikomédiájában. A nagy, a jó, a bölcs, aki ezrek boldogulásáért gondolkodott, maga nem tudott boldogulni. Mink, pályatársai, akik tiszteltük és büszkék voltunk rá, évekig tudtuk, hogy sivár anyagi gondok emésztik. Azok, akiknek lángeszével megbecsülhetetlen szolgálatokat tett napról-napra, szintén tudták, de ugy tettek, mintha nem tudnák, mert az kényelmesebb volt és nem került pénzbe. Hagyták, hogy az a nagy, jó ember yérig verdesse a lelkét mindennap az övéiért való gondolkodás gyötrelmeiben. Egy napon aztán, egy fekete, rossz órában, a teljes, sivár reménytelenség nehezedett rá arra a meleg, tiszta, bátor férfiszivre ós a kéz, amely soha nem vétett, amely fegyvert ártó szándókkal soha senki ellen nem szegzett, — még tollfegyvert sem — abban a sötét, kietlen órában saját magát, a maga gyönyörű egész emberségét elpusztította egy buta ólomdarabbal. Egy megdöbbent, lesújtott rossz órát szerzett vele nekünk többieknek is. Nekünk kisebbeknek, rosszabbaknak nála. Valamenynyiünknek örökül hagyta a maga kétkedésének egy részét. Hányan kérdeztük vergődve önmagunktól azon az áldatlan napon: — Ha ennek is, ennek a jónak, ennek a kiválasztottnak is ez lett a sorsa, mi lesz akkor a mienk? A mi asszonyunké, a mi gyermekeinké ? A megállás azonban, a dolgok között való megroskadás nem a mi kenyerünk. A mienk a cirkuszi bohócé, akit földhöz vernek, hólyaggal pofoznak, hogy a nagyérdemű fizető publikum szórakozzék. És nekem is mennem kellett. Ki a manógebe. Ebben a semmit sem érző, semmit sem akaró elesettségben, ebben a könytelen lelki sírásban el kellett vánszorognom abba a műhelybe, amely az enyimhez hajszálra hasonló, hogy nern látó szememmel meglássam az 5 nagy lelke kálváriájában a rendőri esetet. A riportot. És ón ott voltam. Szép, férfias teste jóformán ki sem hült még. Félrebillenve ült. A szóles, nagy Íróasztal fogta föl esését, hogy elmúlásában is ott tartsa még őt, a kis és nagy riportok, az élet küszöbén. És aztán láttam, hogy a sáros csizmáju rendőr-legény föltett kalappal 'hogy fordult háttal annak a tetemnek, amely, mig benne az élet rejtelmes, nagy tüze égett, amig magános kínlódása folyt, nagyságos, respektált főszerkesztő ur volt. És láttam ugyanezt a kibontakozást másként. És az is csak riport volt. Egy bajba jutott kalmár bonyolult dolgát bogozták a rendőrségen. Nagy szenzáció volt. Tiz szobás uri otthonból cipelték szent Hermandad elé. Nagy lábon élt, mecénása volt minden művészeteknek, a neve fogalom volt. Milliókat jelentett. És egyszerre kiderült róla, hogy egy szög nem az övé már a szép uri lakásban. Nagy kavarodás támadt. A hitelezők egyszerre rohantak rá s hogy az adós nem tudott fizetni, kriminális följelentéseket tettek. Ott folyt az egyezkedés a Zrinyi-utcai palotában. A bajba jutott ember azonban nem nagyon tragikusan vette a dolgokat. Csöndes vérrel mosolygott a földúlt ábrázatú hitelezők szeme közé és minden nyaggatásra csak egy szóval felelt: — Nincs. — Hát én bezáratom az urat! — tört ki végre a legelkeseredettebb manicheus, magából kikelten. — Tegye meg az ur, ha jónak látja, — felelt egykedvűen az ekszmilliomos, aztán derült bonhomiával hozzátette még: — de üzenje meg nekem is, ha ezen a módon megkapja a pénzét. Az egész társaság elképedt a józan cinizmuson, a kihallgatást vezető rendőrtisztet ki nem véve. Végre magához tért a fenyege-