Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

56 DÉLMAflYMOmÁr. 191t) december 25 SZILAGYI linr- R mHnHi Boldogasszony-sugár ut 1. szá m. Legolcsóbb bevásárlási forrás. TELEFON 380. SZ. Az asszony erőszakosan küzdött a csók ellen. Elfordította fejét és amikor mégis engednie kellett az erőnek, undorodva szorította össze meleg, keskeny ajkát. Az asszony erőszakos ellentállása csak fokozta a férfi ébredező vágyát. Dereka után nyúlt az asszonynak és el akarta érni annak nedves, meleg száját. Forró fejét odaszorította az asszony mellére ós ugy kúszott közelebb hozzá, miközben arcára hullott az asszony széjjel szabadult illatos haja. Az pedig elszántan küzdött az erőszak ellen. Hátra szegte gyönyörű fehér nyakát, majd oldalt hajolt ós vergődött a férfi kezei között, lelkében egyre növekedő undor iszonyatával. Ellökte magától a férfit, aki egy pillanatra hátratántorodott, de azután újból kezdte a küzködóst, mig végre az aszszonynak a viaskodásban kifáradt karjai erőtlenül hullottak le róla. És ekkor nekiszabadult vággyal, szomjasan, éhesen esett a szép asszonyi testnek . . . A jog erejére támaszkodó, elbizakodott, gyáva, durva támadás volt ez, amannak a gyöngesége ellen. Az asszony adta meg neki erre a jogot akkor, midőn lelkét elaltatva, számításból legelőször vetette oda magát neki a kenyérért. Puha kényelemért, cifra selyem rongyokért. Reményeit, ragyogó álmait, hitét, boldogságát: az egész életét. És ezzel együtt minden jogát elalkudva arra, hogy egyszer még boldog lehessen . . . Az ura már el is ment, de még lelkét fogva tartotta az átélt, izgalmak nyomán saivében keletkezett mély undor. És ebben a kétségbeesett pillanatban hirtelen eszébe jutott kedvelt Írójának, Herczegnek az a gondolata, melyet annyiszor olvasottal és amelyben ma már meggyőződéssel hisz: „Nincs női eróny! Amit annak szokás nevezni, azt férfiak eszelték ki. A nők pedig elvallalták a férfiak kedvóért. Az együgyű nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők azonban tudják, hogy az erény nem az ő szivükből nőtt hanem a férfiakéból, az oltotta beléjük A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes, I vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésI bői, vagy gyávaságból megtagadja magát, ' attól, akit szeret, szive mélyén ép annyira erkölcstelennek érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak, akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szive és idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja . . ." Egy leány jött a szobába. Lámpát tett az asztalra és kiment. Az asszony a tükör eló ült, hogy leomlott haját feltűzze. Ahogy dus, szőke haját erősítette, beletekintett a tükörbe és a halvány szép arc lassan kiengesztelődött. Eltűnt tekintetéből a nagy szomorúság és a megelégedettség boldog érzetével gyönyörködött saját nagy szépségében. Asszonyi hiúsággal tetszelegve vizsgálta finom bőrét, nagy mély csillogásu szemeit, miközben egy pillanatra talán el is felejtette boldogtalanságát. A hódítás mennyi fenséges ereje pompázott ebben az asszonyban! Csak akarnia kell és megszédül előtte, meghódol neki, akit csak kiván. Boldogan, önakaratából, szerelmesen. És vájjon van-e értéke szépségének? Élhet-e vele azzal a szabad elhatározással, mely számára is boldogságot jelent? Szomorú sejtelemmel érezte, hogy amije van, nem az övé. Tulajdona egy embernek, aki pedig szivének, lelkének idegen. Elveszítette mindenét. Egy önfeledt pillanatban, melyet már jóvá tenni nem lehet, örök áron elalkudta egósz életét. Bánatos merengésében észre sem vette, hogy a szobába valaki jölfc. Csak akkor rezzent össze, mikor már mögötte állott a eány és az ebédlőbe szólította. Egy pillanat alatt átváltozott az a szép arc. Abban a különös hangulatban, melyben már órák óta ólt, oly keservesen érintette szólítása a szobaleánynak. Egyszerre, hirtelen átviharzott lelkén a mai napon átélt sok gyötrelem, amelynek egyik jutalma, bére, ára most a megterített asztal. Tómolyogva, szódülő fejjel kelt föl a tükörtől. Nem tudott menekülni ettől a furcsa érzéstől. Arca égett, lázongott a vére, fülében pedig mintha állandóan valami rettenetes szó zúgott volna. Tudta, hogy hallucinál, de szabadulni nem tudott tőle: — Kenyér ... a kenyér. III. Az asszony izgalma nem csillapodott az ebédlőben. Vérében fokról-fokra fokozódott, gyűlt az elégedetlenség. Sohasem érezte még ennyire szomorú sorsának nehéz terhét. Elviselhetetlenné lett előtte nehéz rabsága. Bántotta a szobát betöltő nagy fény, amelyet pedig már megszokott és sértette a megrakott asztal sok-sok csillogó ékessége. Aranykalitka, minden sarka vert ezüst, amelyet azonban sohasem érintette verőfény, meleg napsütés. Aki lakja rab, bilincs nélkül. Nótája asszonysirás. Egyetlen gazdájának van benne csak öröme, bár nótát sohasem hall. Elég, hogy bírhatja madarát és gyönyörködhetik ennek ékes, fényes toilazatában. Kenyér ... a kenyér. Az asszonyból kitört a sokszor rejtegetett indulat. A feje szédült. Szemei előtt összefolyt az ebédlő sokféle ékessége ós talán maga sem tudta mit tesz, amikor fájdalmas följajdulásában kikapott az ezüstkosárból egy darab kenyeret. Ára, keservesen megszolgált bére életének ez a csillogás, sok puha kényelem, melynek rettenetes szimbóluma ez a darab kenyér. Szivét elöntötte a keserűség. Ledobta a földre a kenyeret és reátaposott. Ekkor egyszerre elvesztette minden erejét, leroskadt egy székbe és csöndes sírásra, fakadt. Amikor kisírta magát, csöndesen fölkelt, fölszedte a földre dobott kenyeret és megbánással emelte ajkához. Kitörüite szemeiből a könnyeket, hátrasimította fényes, szőke haját ós sorsában való megadással leült a megrakott asztal elé . . .