Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)
1910-12-25 / 181. szám
46 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 2fc Ezt a középkorból megőrzött vak sötétséget el kell oszlatni, a boszorkányok szellemei még mindig kisértenek, mikóp űzzük el azokat? Ragadjuk meg a sötétséget elárasztó világosság fáklyáit, fogjon össze e nagy munkára mindenki, kinek a nép és a haza érdeke szivén fekszik, aki csak a legcsekélyebb érintkezésbe is kerül a néppel. Igyekezzünk a bábáinknak jobb előképzettségre alkalmat adni a csecsemőés gyermekápolásban, fizessük jobban orvosainkat, akkor be lesz töltve a legelhagyottabb orvosi állás is. A lelkész használja föl nagy befolyását a népre, hirdesse a szószékről az egészség becsét, az anyakönyvvezető terjeszszen gyermekápolásról szóló, ösmeretterjesztő nyomtatványokat. A nép nevelősorsán javítsunk, hogy még nagyobb lelkesedéssel végezze a népnevelés magasztos munkáját, ösmertessük az iskolában az ember természetrajzát. A különböző népkörök igyekezzenek népelőadásokat tartani a világosság szolgálatában, a kuruzslást büntessük a legszigorúbban ! Mire közegészségünk oly fokon áll majd, hogy rendszeresen gyarapodó, természetesen szaporodó népességünk lesz, ha gyermekvédelmünk a gyermeket már születése előtt is kitüntetett gondossággal fogja ápolni, ha minden egyén egészsége féltve őrzött drága kincs lesz, akkor méltán hangoztathatjuk, hogy beléptünk a kulturállamok sorába! Turcsányi Imréné drné. 71 minben-titkok oerseiöőf. Ma Ady Endre, I. Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni. Buzgóságban sohsem lohadni, Semmit se kérni, el se venni, Nagy hűséggél mindent szeretni: Milyen jó volna mindig adni. Még az álmokat se hazudni, Mégis víg hitet adni másnak, Kisérő sírást a sirásnak : Milyen jó volna áldni tudni. Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni, II. Fonnyasztó nyár bennem és künn is S nem tudom azt se merre megyék, Nyugtalan erdők hívogatnak, Rengetegek S nem tudom azt se, merre megyek. Mult nyarak vér-nyomai visznek, Régi vágyódás, régi harag, Régi csók, kín és buta féltés, Régi nyarak, Régi vágyódás, régi harag. Valami jön ezen a nyáron, Süvöltnek bennem a nyűtt erők, Hajlongok az erdők előtt, mint A Halál előtt, Süvöltnek bennem a nyűtt erők. Baj lesz, mert a nyár vén, fonnyasztó S nem tudom azt se, merre megyek, Halál-dacok hívnak nyaralni, Erdős hegyek S nem tudom, azt se, merre megyek. Valami nagy, sivár gonoszság Lesz ez az erdő s a nyár hazug S kopár, kegyetlen lesz a vér-nyom: Szahara-út Lese ez az erdő s a nyár hazug. Az én nyaram nagy árulás lesz, Mert, jaj, én nem nyaraltam soha, Sokakon végigvág a bosszúm Bús ostora, Mert, jaj, én nem nyaraltam soha. III. Vedd le ruhádról a büszke csatot, Bontsd ki a szépséged vidáman, Mint ő képeken meztelen angyalok. Vedd le ruhádról a büszke csatot, Várj hidegen, szabadon, hősként, Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok. Vedd le ruhádról a büszke csatot, Hunyt szemekkél feküdj előttem, Miként egy virágos szűzi halott. Vedd le ruhádról a büszke csatot, Égnék szemeim téged látni, Akit én megcsókolni nem akarok. Vedd le ruhádról a büszke csatot S én leborulok szőnyegedre S megáldom a legdúsabb pillanatot. Háromszázezer hajléktalan Budapesten. (Fővárosi munkatársunktól.) Gorkij szomorú színpadi figurái: Pepel, Násztya, Bubnov, Szatin, a szinész, a báró, Luka és a teherhordó. Ferdefejti — elevenen vonultak fel elém tegnap éjjel. Más volt a nevük, de a szomorúságuk ugyanaz; más volt a szavuk, de a kesergöjükben nem különbözik egyetlen akkord sem. Pest éjjeli menedékhelyeit jártam. Azokat, amelyeket a jótékonyság teremtett meg és amelyekben báromszáz ezer embe kapott szállást a mult esztendó'ben. Ágy, fürdő, kenyér, leves — össze-vissza tiz fillér a „Hajléktalanok Menhely-Egylete" négy telepén. A Szegényház-utcában 184, a Külső Váczi-uton 402, a Rottenbiller-utcában 130, az Alföldi-utcában 381 ágyra van berendezve a menhely eddig. 1098 vendégre van hely a négy menedéktanyány és ilyenkor, télvíz idején, minden párnának akad gazdája, 1905-ben 336.852 vendége volt amenhelyeknek, 1906-ban 311.301, 1907-ben 282.814. E legutolsó summázás részletei szerint: fizető vendég volt 246.661 férfi, 28.655 nő; ingyenes, akik tiz fillért se bírtak fizetni: 11.283 férfi, 1178 nő, 2037 apróság. Ezeknek egvtittes házbére 27,531.60 korona volt. A Rottenbiller-utcai éjjeli menedékhelyen végignéztem a siralmas berukkolást. Délután öt órakor kezdi meg a fölvételt, de már jóval, előbb ott ácsorognak a munka nélkül nyomorgók, akik jókor jönnek, nehogy kimaradjanak az ágyparadicsomból. Az irodában bediktálják a nacionáléjukat és lefizetik a tiz fillért, amelylyel megváltották az éjszakai otthonhoz való juat. Napszámos, iparos, kereskedelmi alkalmazott — a foglalkozási rovatok ilyen megjelölésekkel telnek meg, de akárhányan meglátszik, hogy nem a való adatokat diktálja be; hogy más a neve, más a foglalkozása, de röstelli a koldus-sorsot és inkognitó akar maradni a nyomoruságsujtottak éjszakai szállásán. A jelentkezők 30—40 százaléka régi ismerőse a menhely irodájának. Vannak, akiknek hónapokon keresztül itt az otthonuk, mert ugy verte le őket az Élet, hogy lehetetlen talpra állani. Az egyik törzsvendéget, aki már nyolc hónapja mindennapos a szálláson, megszólítottam. : — Nincs munkája? — Van. — Mi a foglalkozása? — Napszám. — És mennyit keres? — Amennyit akarok . . . Beviszek egy pakkot a vasúttól és keresek harminc pénzt. Ez nekem elég. Hadd maradjon másnak is — a keresetből is, a munkából is. Megmagyarázták a köröttem állók, hogy ez az ember a menedékhely bölcse. Azt tanitja, hogy a boldogság fundamentuma: a kevés munka. Nem szabad sokat dolgozni, hogy mindenkinek jusson munkaalkalom és bün sok pénzt keresni akkar, mikor a másik a garashoz is nehezen jut. Egyébkért ez az ember a legbecsületesebb apostolok közül való, mert nem iszik bort a vizet prédikálás mellett; a munkában való mértékletességet hirdeti és állja szigorúan, fanatikusan a tanítását. Egy göndör legénytől a mestersége után kérdezősködtem. — Kárpitos voltam. — És most? — Most kérem, nincs munka és igy conferencier vagyok. Tetszik tudni, vidékre járunk kabarézni. A „Muzsa"-kávéházban van a tanyánk és ha vidéki vendéglősök kabarét akarnak, megyünk. Holnap is játszunk Etyeken. — És próbált már konferálni? — Hogyne, instálom. Kitűnő fogalmazó ész vagyok és a konferálásnál fő a fogalmazás. Tessék kipróbálni uram! Mondjon öt nevet, öt tárgyat és néhány perc alatt drámát fogalmazok, vagy humor — amint parancsolja. Meni parancsoltam, inkább elhittem. A felvételi idő alatt sorra beszélgetek a szerencsétlenekkel, akiket fedél alá kerget az éjszaka. Hajótörött boldogtalanok könynyes szavai mind egyformák: csupa szomorúság, csupa keserűség. Ilyen emberekre emlékezhetett Beethoven, azon a napon, amelyen a gyász zokogó éneke megszületett. . . . Megtelt a menedékhelyi létszám, a felvételt beszüntették és megpihentek az éjjeli tanya vendégei. Elfogyasztották a sajka levest egy darab kenyérrel, aztán ledültek a vaságyakra és a fűtött meleg szobákra ráborult az éjszaka. Reggel hatkor kiürül a menhely és a nyomorgók nekivágnak a városnak, hogy élőiről kezdjék a viaskodást az élet millió bajával, Háromszázezer ember tölti igy évente az éjszakát, Nyomorúságos sors, de még mindig különbb, mint a drága házbért fizető lakások népének helyzete. Borzalmas adatokat tud ezekről a lakásviszonyok statisztikája. 160.000 ember él Pest-Budán nyolcad-tized magával egy szobában, 10.500 ember tizenegyed-tizenötöd magával. Van 23 egyszobás lakás 16 lakóval, 8 egyszobás 18, 4 egyszobás lakás 36 lakossal és vannak ágyak, amelyeken heten osztozkodnak. A nőttön-növő nyomorúságot idáig fokozta a lakásuzsora, amely 12 óv alatt 50 millióval drágította a boldog pesti életet. Magyar bohémek Párisban. Táris, december 6. Ezelőtt, 1900-iff, minden tizenegy évben volt Párisban világkiállítás. Minden nagy kiállítással fölfrissült a magyar kolónia Párisban. A mai tőrténetkém az utolsó párisi világkiállítás évébe, 1900-ba nyílik vissza. A párisi magyar egyesület akkori háznagyának voltam egy alkalommal vendége, amikor is váratlanul uj magyarok érkeztek az egyesületbe és ezek között özvegy anyja kíséretében, Galambos kisasszonyt, akinek kalandocskája következik itt, volt alkalmam megismerni. Egy nagynevű tanár nagyműveltségű, bájos és szende árvája volt. Atyjának korai és váratlan elhunyta okozta zavaros pénzügyi helyzetüktől menekültek Galambosok a francia fővárosba és kísérelték meg ott viszonyaik rendezését, ami azonban minden őszinte igyekezetük mellett ós csak nagy ügygyel-bajjal, részben sikerült, avagy befolyású ismerősei valahogyan el tudták helyezni a fiatal leányt jobbmódu házaknál nevelőnői minőségben, ahol némi keresethez jutott, mindketten nehezen tudtak a lemondást igénylő szerény jövedelemhez szokni. A régi bűnök, amint ők adósságaikat nevezték, nyomták őket, helyzetüket mármár kétségbeejtőnek mondották, amikor egy nagyvagyonu önzetlen, nem egészen fiatal özvegy ur pártfogásba vette Galambosékat, Ilyesmi mindennapi dolog Párisban,