Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

28 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 2fc ebéd után kis alvás, délután vagy engem láto­gatnak meg, vagy én teszek látogatásokat, este következik a színház, bérletszünetben az Urá­niába is beülünk, azután egy kicsit a kávéház­ban ütjük el az időt, de árgusszemekkel vigyá­zok az óramutatóra is, mert a mérték azt kívánja, hogy lehetőleg éjfél előtt nyugodni térjünk. Lehetőleg éjfél előtt, ez a rend. Zsúr egy héten legföljebb egyszer van nálam. Rend­szeresen nem iizöm ezt a foglalkozást, zsur­napok nincsenek nálam, mert ha ez rendszerré fejlődik, vele együtt szépen kivirágzik a pletyka is. Aztán meg a tapintatosságom nem engedi, hogy összekerüljenek nálam olyan vendégek, akik nem a legszívesebben látják egymást egy asztalnál. Ezért főleg az intim szórakozásnak vagyok a híve. Egy pár barátnőmmel össze­jövünk, vidám, barátságos és meleg hangulat­ban, fesztelenül töltjük az időt, de ugy, hogy minden pletykázás a küszöbön kívül marad. Ugy-e, csodálkozik, hogy ez is lehetséges az asszonyoknál? Hát nálam lehetséges, mert igy akarom. Aztán még egy uj szokást küszöböltem ki. Az én összejöveteleimen nincsen kártya. Tudniillik az a legújabb divat most, hogy az asszonyok leülnek kártyázni, épp ugy, mint a férfiak és mire fölkelnek az asztaltól, másnap nincs — konyhapónz. A hazárdirozás hajlandó­sága igen erős az asszonyokban is, bár egyik­másik azért hazárdiroz, hogy ne maradjon el a többitől. Persze, hogy az a vége a dolognak, hogy a konyhapénz elveszett. Azoknak pedig, akik bátran föltehetnek a lapra akármilyen összeget is, igazán nem lehet az a céljuk, hogy a más asszonyok konyhapénzét elnyerjék. És dicsekvés nélkül mondhatom, hogy az én szük­körü társaságom egészen jól van pletyka és kártya nélkül i«. Sólyom Gyuláné: — Jóformán még azt sem igen tudom, hogy hogyan lehet télen szórakozni Szege­den. Rövid ideje csak, hogy itt lakunk, telet itt még nem töltöttem. Azt hiszem azonban, hogy Szegeden élvezetes téli szezón lesz, legalább az eló'jelek azt mutatják. Budapes­ten — mert ott laktunk azelőtt —nem kell aggógni amiatt, hogy mivel is lehet agyon­ütni a téli szezont. Ugylátszik, Szegeden skrupulusaik vannak az embereknek a tél miatt. De az idén jól kezdődik minden. Volt egy hangverseny, amely — rosszul sikerült. Ez a legkevésbé sem irónia, mert ha a hangversenyek nem igen sikerülnek, a bá­lák rendszerint annál fényesebbek. Ez csak azt mutatja, hogy a bálakat tolják előtérbe egyebekkel szemben, ami viszont annak a jele, hogy sok a szép leány, tehát nagy a kínálat, de kevesen akarnak házasodni. És azt hiszem ezért skrupulózusak az emberek Szegeden, amikor a téli szezón végződését várják. Gallouich Jenőné. — Amikor a müvészasszonyt otthonában föl­kerestük, ép a zongoránál ült ós a Pillangó kisasszony egyik áriáját énekelte. Az éneket a zongora mellett állva, figyelmesen hallgatta a müvószasszony Tibor nevti kisfia. A szobába lábujjhegyen, halkan mentünk be, szinte su­hantunk, nehogy hirtelen megzavarjuk a zon­gorázó úrasszonyt szorgalmas munkájában. Már akár vissza is fordulhattunk volna, az interjú megvolt, láttuk a kérdésekre a választ, de őnagysága észrevett, a közepén félbeszakí­totta az áriát és kedves előzékenységgel hely­lyel kinált a szalon-asztalka körül. — Hogy mivel szeretek a legjobban szóra­kozni, ha tél van ? Ó, erre nagyon hamar és egyszerűen válaszolhatok. Amint látják, tanu­lok, folyton tanulok. Teljes fegyverzettel aka­rok a közönség elé lépni, hogy rászolgáljak a bizalomra. Ez a célom és ez a szórakozásom, amely ambicionál, serkent és igazi örömet okoz. Es a legteljesebb ez az öröm akkor, amikor családi körben vagyok. Látják, az én Tibor­kám, mint valami hü és lelkiismeretes őr, mel­lettem áll ós figyelve hallgatja az énekemet. Ha egyszer-másszor eltévesztek egy-egy hangot, még figyelmeztet is, hogy „anyuskám, ne ha­miskodjon a hangjával." Ilyen kis professzor mellett pedig bizonyosan megtanul énekelni még az is, akinek nincsen hangja, Hát én is megtanultam egy kicsit. Hogy most mire ké­szülök olyan szorgalmasan? A Pillangó kisasz­szonyt tanulgatom és a Denevért. Sajnos azon­ban, nemsokára elköltözünk Szegedről. Ehez a városhoz pedig sok-sok édes emlék füz asz­szony koromból is. Első sikeremet itt arattam Szegeden, pedig az első siker a döntő, a leg­szebb mindig. Az adja meg a kedvet, erőt, bá­torságot, szorgalmat és lelkesedést a továb­biakhoz. Az első siker koszorúja sohasem fony­nyad el, mindig örökzöld marad és illatos. Az első csokor rózsái sohasem hervadnak el, min­dig frissek és szépek lesznek, mert az első siker diadalérzése táplálja élettel és színnel. Félelem. Irta Hoffmannsthal Hugó.*) Személyek: Két táncosnő: Laidion a nagyobbik, Hymnis a kisebbik. Egy teherhajó kormányosa. Hymnis: Bejöhetek ? Laidion (belülről): Igen, gyere csak. Hymnis : Pamphilos van nálad ? Laidion: Igen, csak gyere be. Hymnis (belép): Hisz ez nem Pamphilos! Laidion: Mindegy. Egy matróz . . . Beszólj csak tovább a szigetlakókról! A matróz: Ugyan mit beszéljek ? (Föláll.) Laidion: Beszélj a királyról, hogy viszik körül, hogyan táncolnak körbe körülötte, hogyan érintik meg valamennyien . . . A matróz: Minek beszéljek ezekről a dol­gokról! Mennem kell . . . Laidion: Beszélj! Azt akarom, hogy itt ma­radj, beszélj. A matróz: Minek beszéljek ez előtt a leány előtt. Nem tudok semmit . . . Laidion: Beszéld el, amit nekem meséltél a szigetről és azokról az emberekről, akik a szigeten laknak. Beszólj még többet erről . . . A matróz: Hiszen már mindent elmondtam. Megyek! Nővéred nálad marad. Laidion: Nem a nővérem! A matróz: Akkor hát a barátnőd. Itt hagy­lak vele. Vissza kell mennem a hajóra. Laidion: Maradj itt és mesélj nekem még­Akkor ennivalót hozatok, aztán alszol ós ki­pikened magad és éjjel még nálam maradsz, reggel pedig visszamégy a hajódra. A matróz: Nem, most kell visszamennem ! Laidion : Köszönöm az udvariasságodat! A hajódon valamennyien ilyen kedvesek vagytok? A matróz: Isten veled! Laidion: Menj, ahova akarsz. (A matróz elmegy.) Hymnis: Mit kaptál tőle ? Laidion: . . . Hymnis: Tőle kaptad ezt az övet, amely itt 'óg? Inkább különös, mint szép. De a szinek szépek, — még soha sem láttam ilyen erősen kéket és ilyen erősen sárgát. — Valami isme­retlen kagylókból készíthették. Fölveszed? .. . Fölveheted a tánchoz, ha egyebet nem veszel magadra. Mit adott még? . . . Laidion Hymnis: Ezt a zöldköves nyakéket is ő adta ? De ezek nem drágakövek? Laidion : Persze, hogy drágakövek. Miért ne volnának drágakövek ? Hymnis-. A drágakövek átlátszóak. Laidion: Ezekben vékony, kis, aranyos szá­jak vannak aranyból. Hymnis: Ki tudja, hogy igazi arany-e? Laidion: . . . Hymnis: Alszol? Ha aludni akarsz elme­gyek . . . Tudod, hogy még mit hagyott ott. Négy drachmát! Egy matróztól ez elég szép, ha az ajándékokat is hozzávesszük . . . En *) Hoffmannsthal Hugónak ez az első munkája, amely magyar nyelven megjelenik. sokkal jobban szeretem eüeket a hajósokat, mint a katonákat. Látom, hogy aludni akarsz. Akkor megyek . . . Igaz, tudd meg, ma éjjel táncolni láttam Demonassat, nővérével Bachis­sel együtt. Különben azt mondják róluk, hogy nem is testvérek. Istenem, pedig semmi külö­nös sincs a táncukban. De hogy a férfiak mit csinálnak velők! Demonassának szép válla van és jó háta és a csipői hajlékonyak, ez minden. Es Bacliisnak a karján és lábán finom a csuklók és az ujjai hegyesek. És mindketten egyformán szemérmetlenek, csakhogy az egyik mutatja, a másik elrejti. Ez aztán tetszik. Mi mindent meg­csinálhatnánk, amit ők csinálnak, lm csak te akarnád! Semmit se tudnak, amit már ne láttunk volna. De minden mozdulatukat költők találták ki, mindegyiket egy másik költő és verseket ol­vastatnak, amiket hozzájuk irnak, teszik bolonddá az embereket. Mintha nem láttuk volna már mindezt ós nem csináltuk volna magunk is ... Bachis ott a legjobb, ahol sokat kell a kezével kifejeznie: ha egy nimfa fiatal fává változik át vagy Ampelis folyondárrá, az ilyesmi igazán sikerül neki. A csuklóit, azokat szeretném! És az állatok utánzása is jól sikerül neki: a fiatal őz, amint a széltől fél és a széllel játszik, vagy a madár a hálóban. Demonassa ott jó, ahoi sokat kell mozognia a fejével ós a nyakával, valamit táncol, — hogy melyik költő csinálta azt elfelejtettem, — abban Bachis mereven mozdulatlanul áll a középen, arcán Medusa­álarc van ós Demonassa táncolva jön feléje és semmit sem sejt é» egyszerre kővé válik, akkor hátraveti a fejét és izenként megmerevedik, előbb a csípőjéig, aztán a lábáig, ugy, hogy az embernek hideg fut végig a hátán. Laidion: Istenem, milyen haszontalan sem­mire való mindez! Táncolunk tizenkét vagy husz férfi kedvéért, köztük van néhány gazdag1 öreg ember, a többi csak élősdi és táncolunk és aztán elfáradunk ós akkor olyan csúnya miden . . . minden rámnehezedik, a férfiak arca, a fáklyák, a lárma, mint az éhes madárcsörök, ugy vágódnak az arcomba és én jobban szeret­nék meghalni, mint hogy velük háljak és igyak ós hallgassam az orditásukat. Akkor elkíván­kozom olyan messzire, amilyen messze madár csak röpülni tud . . . Mindég tudtam, hogy valahol létezik egy sziget, — olyan, amilyenről ő beszélt nekem. Hymnis: Miféle sziget? Laidion: Mit tudom én. Hagyj békén ! Hymnis: Matrózok nagyokat hazudnak, tudod? Laidion: Tudom, hogy nem volt hazugság, amit nekem mesélt. Itt tartanám husz éjszakán őt ós neki folyton mesélni kellene. Hymnis : Mi közöd neked az idegen orszá­gokhoz. Az ember még sem menne szívesen oda. Mit csinálnak a sötétbőrü barbárok között? Laidion: Bolond! Mi hasznod van belőle, ha táncolsz? Boldog vagy, akár csak egy per­cig is? Himnys: Menj. elfogott melanchóliád! Nekom öröm, ha táncolok és ők letépik fejükről koszo­rúikat és odadobják nekem. Akkor ők az enyé­mek, akkor érzem önmagamat. Laidion: De önmagadban ? Boldog vagy-e önmagadban?Meg tudsz-e feledkezni,önmagadról, meg tudsz-e szabadulni minden félelemtől, meg­szabadulni minden árnytól, mely sötétre festi ereidben a vért. Hymnis: Miféle félémről beszólsz? En nem félek, ha táncolok. Laidion: Akkor hát vágyaid vannak és a vágy: az félelem. Az egész táncod vágy, kíván­ság. Ide-oda ugrálsz: nem önmagad elől futsz? Elrejted az arcodat: nem szüntelen vágyakozásod elől rejtőzöl? Az állatok és a fák mozdulatait majmolod: egygyé leszel e velük? Leveted köntösödet: levetheted-e a félelmedet? Félel­med ing, méregbe mártott, amely a húsodat marja, még ha tizszer napjában fürdesz is és balzsamozod a testedet alatta. Megszabadul­hatsz-e valaha csak két órára is a félelemtől.. . És ők megszabadulnak! Ők nem félnek attól, hogy ilyen táncot járjanak a szabadban, a szent fák alatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom