Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

8 bÉLMAGYARORSZÁfi 1910 december 25 menni, mit csináltam volna? Lementünk a la^ kasba. A sötétséget amikor megszoktam, láttam, hogy csupa ágy meg vacok az egész. Minden sarokban ágy, a földön is szalmazsák meg rongy. És csupa koldusok. Heten voltunk, mint a gonoszok. De csak ök néztek rám gonoszul. Csak a Pista bácsi nem. Egyik erőstermelő, de egyik kezére béna meg is mondta: — Minek cipelte ezt é ide, Éstván bácsi? — Majd megsegít bennünket az isten, fiam, — mondta az öreg, mert ilyen áldott ember volt, az a nagyon jó isten is nyugasztalja. Két kicsi gyerek is volt a vackon. Ők is koldusok voltak már ! Az egyik vacogva sírt, a másik kenyérkét majszolt és nevetett. Pista bácsi beszólt: — Jó népek ezek — mondta. Ők a legjobb emberek, majd meglátod. Kicsit irigyek — de ez is a többi ember miatt van igy. — Feküdjünk már le, ne duruzsoljon kend se annyit — válaszolta az egyik. De az öreg csak beszólt: — Az ott a Teca, ni. Nyavalyatörős, majd csak meghal már — súgta meghatva. Amott a Ferkó. Nagyon ügyetlen, csudamódon mulya, jól keres . . . Mellette a Pislogó. Semmi baja, ugy pislog, mintha . . . vak volna, Teszi magát. Erőszakos. Mindig berúg. Ha ő nem keres> akkor más pénzén iszik, mást visz el a butikba. Aki nem megy vele, eltángálja. A múltkor véresre verte a Fcrkót, de kibékültek, mert a Ferkó azon a héten jól keresett. Az a kis gyerek azért pityog, mert megverte az apja. Részeges disznó, de majd megveri az isten. Kirúgta a családját, most neki sincs tanyája. De koldus nem lehet, nem jó erre. így magyarázott az öreg Estván bácsi. Oszt nagyon, de nagyon fájt a szivem. Majd elájultam. Csöndesült a piszkos tanya, csak két fiatalabb koldusasszony veszekedett, szidták egymást, amiért egyik elfoglalta a helyet a másik utcájában. Aztán az embereket szidták, amiért olyan fösvények. — Hogy mórt is nem veri meg őket a teremtő úristen ! — fejezték be. Ekkor egy kövér, hizott asszony jött be. — Mi az mama ? — kérdezte a Pislogó. A mama (ő volt a lakás bérlője), elszedte a háláspénzt. Mindenki letette a hatost, volt olyan is, aki hússal, kenyérrel, főzelékkel fizetett, Csak az a kis gyerek hallgatott a reszkető csendben, amikor a „Mama" eléje került. Abbahagyta a száraz kenyér majszolását. — Na te piszkos kölyök, hó ! — szólította a mama. — Mi van? — A kicsi szepegve nyújtotta ki a karjátKét krajcárt szorongatott órák óta. — Nem elég! — ordította a mama és fölrángatta karjánál fogva a vacokról. Persze elcukrozod te lacibetyár. Mars ki. — És kirúgta. A kicsi az udvaron bömbölt, Estván bácsi reszketett, láttam a meggyújtott gyertya világa mellett, hogy sir is. — Itt van mama a gyerekért, ami hiányzik, itt van (és itt rám mutatott) a fiamért is a pénz 1 — Meg voltunk mentve az éjszakára. Én is, a gyerek is, aki visszafeküdt és órákig — pofácskáját a rongyokba fúrta, nehogy a többiek fölébredjenek és szidják, — sírt. Aztán elaludt. Még ón is elaludtam a piszkos helyen nagy. sokára, Hajnalban fölkeltem, kisurrantam. Azóta se mentem oda. Ez az egy éjszakám volt csak a nyomortanyán, mert egy koldussal együtt a felsővárosi Cigányliget mögött vettünk ki egy kis ideiglenes kamrát, ott élünk, inkább kevesebbet eszünk annyival, jó a hasnak úgyis minden. — Hát igy élünk becsületesen — fejezte be Jójárt Mihály olyan hanghordozással, mint aki nem is rosszul járt . . . Törökök levele Szegedre. (Az első közlemény a Dilmagyarorsnág december tizennyolcadiki számában jelent meg.) Sam Lóvy a Journal de Salonique franciául megjelenő főszerkesztője és egy spanyol nyelvű lap munkatársa, a vérbeli hírlapíró ós nagy demokrata ígéretét csak elutazása után tudta beváltani. Belgrádban irta meg benyomásait ós onnan juttatta hozzám a következő kedves levélke alakjában : Kedves Kartársam! Ön megtisztelt azzal, hogy lapja részére kórt néhány sort a benyomásaimról. Attól eltekintve, hogy keveset számítok, még igen hamaros volna véglegesiteni azon benyomásokat, amelyeket Szegedről magunkkal vittünk. Szegedi tartózkodásunk bizony rövid volt, de jóleső. Szegedtől Szabadkáig, de Szabadkától Belgrádig is, egész uton nem tettünk egyebet, mint elbeszélgettünk Szegedről, a mí kedves vendéglátóinkról, a szegedi közönségről, de főleg önökről, kedves kartársainkról, mindannyi barátainkról, akik annyi figyelemmel voltak irányunkban és örök hálára köteleztek bennünket. Itt, Belgrádban néhány órai pihenés közben fölélednek bennünk, azáltal, hogy állandóan gondolunk reájuk, azon el nem homályosodó pillanatok, amelyeket olyan derék emberek között töltöttünk, mint a földíeik. Majd ha visszakerülünk otthonunkba ós ol vasóinkkal újra kontaktusba jutunk, meg fogjuk nekik mondani, meg fogjuk mondani a családjainknak is mindazt, amit oly természetűnek vélünk, hogy a török-magyar összeköttetést elősegítse, hogy azt lerombolhatatlanná tegye. Ily módon nemcsak a két nemzet ügyét, hanem szociális ügyét, a humanizmus ügyét akarjuk szolgálni. Addig is kérem, kedves barátom, hogy kollektív köszönetünk kifejezését, valamint személyes hálám kifejezését ugy a kedves kartársaknak, mint a fogadó bizottság mindegyik tagjának tolmácsolni legyen szives, de ne tessék kifelejteni az igen tisztelt Juránovics urat és Kass barátunkat sem azon sok figyelemért, amelylyel irányunkban voltak. Ön pedig, kedves barátom, fogadja szívből eredő érzelmeim biztosítékát igaz hívétől: Belgrád, 1910. december 17. Sam Lóvy, a „Journal de Salonique" főszerkesztője. Dzsamdzsian-Khoréne, az örmény származású pénzügyi tisztviselő, nem hírlapíró; ő csak nagy barátja a propagandának, a magyar-török entente-nak. Nyugodt, higgadt, csöndes jóképű fiatalember. Keveset beszól, de amit mond, színarany bölcsesség. Különösen alkalmam volt arról meggyőződni, hiszen huszonnégy órán át, néhány percet kivéve, állandóan együtt voltunk. Dzsamdzsiantól a következő sorokat kaptam: — Magyarországi utazásomról az a benyomásom, hogy a magyarok forró hazaszeretete tette lehetővé, hogy a többi európai nemzetet túlszárnyalja a versengésben és azt, hogy nagyon rövid időn belül, az első nemzetek haladásának színvonalára kerülhetett. Ezt a tüzes patriotizmust és emberfölötti erőlködést azon erős megőrzési szellemnek tulajdonítom, amely ennél a népnél azért vert gyökeret, mert elszigetelve, nagy fajoktól övezve élt és nem remélhetett semmit senkitől, egyedül a maga ex-ejére volt utalva. Mi is olyan nemzet vagyunk Európában, amelynek semmi közössége sincs a nagy nemzetekkel; mi is ugy el vagyunk szigetelve, mint a magyarok. De a gondviselés előidézte azt a koincidenst, amelyből kifolyólag két elszigetelt nemzet egymásban testvért ismert föl, ez pedig végét vetette két nemzet elszigeteltségének. Ezentúl török ós magyar nem fogja elszigeteltnek érezni magát; minden jel arra vall, hogy mindinkább közeledni fognak egymáshoz; a kereskedelmi és mezőgazdasági összeköttetések;a kölcsönős és gyakori látogatások alapot vetnek egy igaz és örökösen nagyobbodó, Európa jövő politikájában komoly tényezőként szereplő — barátságának, Dzsamdesian Khoréne. Azt kérdik tőlem, mi a benyomásom Magyarországról. A benyomás szó, ugy vélem, gyönge kifejezés arra, hogy elmondjam a sok elbájoló hűvösséget, amelylyel ezen a vidéken találkoztam. Először hagytam el a házamat ós máris alkalmam nyílt egy jól megmunkált országot és egy testvér-népet megismerhetni. Leginkább itt láthatjuk a két nemzet igazi étikai, jellembeli és lingvisztikai hozzátartozandóságát, hasonlatosságát. Zimonytól, első állomásunktól kezdve, mindvégig mindenütt, ahová utaztunk, ahol látogatásokat tettünk, ahol tanulmányoztunk, mindenütt bámulatba ejtően jól organizált civilizációval találkoztunk és mesés szerveit láttuk a tudománynak. Mindenütt, mindenfelé a föidmivelés, a nagy ipar, a tudomány, a nagy emberek, a kiváló zsenik bájoltak el bennünket. Amikor a fővárosi mezőgazdasági muzeumot tekintettük, meg nem tudtunk eléggé csodálkozni azokon a lángeszű és tudományos találmányokon, amelyek a haladást biztosítják ós ott föl voltak halmozva. A magyar kereskedelmi muzeumban, de még inkább a keleti pavillonban már nem tudtuk titkolni azt a tiszteletérzést, amely elfogott bennünket a haladásnak számos elbűvölő jele láttára. Bűvölő, bájoló, kápráztató szédítő mindaz, amit láttunk. Ami pedig az erkölcsi benyomást illeti, csak mesés szavak tudnák csodálkozásomat kifejezni, a magyar társaságokban Khuen-Béderváry grófnál Gelléri Mórnál a postatakarékpénztárnál, a mezőgazdasági muzeumban, a hírlapíróknál, szóval mindenütt olyan szívélyes, olyan rokonszenves fogadtatásban részesültünk, hogy a zavar érzelmei fogtak el bennünket. De az a fogadtatás, amelyben Szegeden volt részünk, minden dicséretet fölülmúl. Az egy fajból eredő magyar és török nemzetet egyedül elhagyatva találjuk Európa kebelén; egyiknek ugy, mint a másiknak nincs egyebe, mint a közös egyetemlegesség. Igaz ugyan, hogy a múltban volt a két testvér nemzet között viszály, de az csak testvéri civódás volt. Ez az idő elmúlt. Megint találkoztunk. Együtt fogunk élni, mint testvérek. Most vigyázzanak ám a mi közös ellenségeink. Ezentúl a mi két nemzetünknek csak egy óhaja lesz: az egyesülés. Ezen gondolatjárást, meg a mondottaknak megértését és átérzését, az entente alapját tapasztaltuk itt, Magyarországon. Kötelességét érezzük annak, mi hírlapírók, hogy az egyesülést előkészítsük, hogy azon dolgozzunk. Rajtunk nem fog múlni semmi. Reméljük, hogy magyar kollégáink ugyancsak a maguk részéről is minden lehetőt el fognak követni. Soraimat azzal zárom, hogy sok sikert kívánok a nemes magyar nemzetnek és szivem mélyéből köszönetet mondok mindazoknak az uraknak, akik oly szívélyes fogadtatásban részesítettek bennünket. Éljen Magyarország és bátor nemzedéke. Zuhdi M., a szalonikii „Roumélie" munkatársa.