Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december ,.J -Ai — r r i • I I győzelem esetén Bosznia és Hercegovina kor­mányzójává. (A bosnyákok.) Bosznia és Hercegovinában színleg minden csöndes. Nemcsak a katolikus és a moha­medán lakosság, de még a szerbek is látszó­lag lojálisán viselkednek. Az alkotmányozó gyűlésbe küldött képviselők sorra letették a hűségesküt vonakodás nélkül. Ez azonban ne vezessen félre senkit, főleg pedig azokat, akiket illet. Biztos tudomásom van arról, hogy Zsivkovicsék és a bosnyák szerbek kö­zött élénk összeköttetés áll fönn és hetenkint futárok által váltanak üzenetekat. György herceg hir szerint arról biztosí­totta a bosnyák szerbeket, hogy a Drina­partján bármely pillanatban átvehetik a számukra előkészített fegyvereket és kézi bom­bákat. A bosnyákok viszont készeknek nyi­latkoztak harcba szállni, amikor Szerbiából megkapják az intést. (Oroszország a háttérben.) Az egész hadi készülődésnek és fegyver­kezésnek Oroszország és részben Olaszország áll a háta mögött. Oroszország gyöngíteni akarja Magyarország-Ausztriát, Olaszország pedig félti Albániát, amelyra már régen szemet vetett. Az orosz követ ugy Belgrád­ban, mint Cettinjében mindenható ur, min­den ugy történik, ahogy ő akarja. A nagy muszka birodalom, amióta Kelet-Ázsiában olyan csúfosan kikapott, a Balkánon akar újra tért hódítani, de itt szemben találja magát monarchiánkkal és a hatalmas Német­országgal. Az anekszió nagyon fáj az orosz diplomáciának, de még most nem érzi ma­gát elég erősnek, hogy a kölcsönt vissza­fizesse. Azért szitja a tüzet ellenünk a Bal­kánon, hogy a leszámolás órájában két tűz közé szorítsa a monarchiát. Nem lehetet­len azonban, hogy a láng hamarabb fog Szerbiában fölcsapni, mint Pótervárott sze­retnék, mert a föltüzelt szerb népet nagyon nehéz lesz féken tartani. (Résen vagyunk.) Aggodalomra azonban nekünk egyáltalán nincs okunk. Boszniában és Hercegoviuában egymagában annyi katonánk van, liogy elbír az egész balkáni szövetkezéssel. A magyar­osztrák hadvezetőség nem nézte keresztbe tett kezekkel a szerb fegyverkezést, hanem minden egyes ágyú ellen báromat vitt Boszniába, amely­nek határán több olyan érődje van, hogy az egész szerb hadsereg egyet nem volna képes bevenni. Montenegró fővárosát, a kis Cettinjét pedig hatalmas ostromágyuk uralják, amelyek­kel az első mukkanásra halomra lőhetjük az egész várost. Oroszország ellen fedve leszünk még jóidéig német szövetségesünk által. II. Miklós cár bi­zonyára jól meg fogja gondolni, mielőtt a japá­noknál sokkal hatalmasabb és szervezettebb hadsereggel fölveszi a harcot. De ha mégis megtenné, ugy a háború kimeneteléhez nem férhet semmi kétség se. A szegedi vasúti műhely kettéosztás«. A napokban elterjedt az a hir, hogy a szeged­rókusi vasúti műhelyet kétfelé osztják. A gép­javító műhely Szegeden marad, a kocsijavító mű­helyet pedig átteszik Szabadkára. Legutóbb Sze­geden járt Marschowszky Jenő máv. főfelügyelő, a magyarországi vasúti műhelyek felügyelője s állítólag a vele történt megállapod"redménye az, hogy a szegedi vasúti műhelyt kétfelé oszt­ják. A szegedi gépjavító vasúti műhelyt azon­ban bővíteni fogják s ott annyi munkás nyer alkal­mazásta jövőben is, amennyi a mostani műhelyben dolgozik. — Evvel a hirrel szemben a valóság ós a tény az, hogy a koalíciós kormány ke­reskedelemügyi minisztere: Kossuth Ferenc pozi­tív ígéretet tett a szegedi vasúti műhely kibőví­tésére és ez a leirat most is a polgármesteri hivatal irattárában van. E miniszteri rendelke­zés megmásitása előtt nem határozhatták el a szegedi vasúti műhely kettéosztását és épen ezért egyelőre kétkedéssel kell fogadni a most szétröpitett fentebbi híradást. — Szombaton este érkezett haza Budapestről Lázár György dr polgármester, aki a vele közölt hirt munkatársunk előtt megcáfolta, av­val a kijelentéssel, hogy Kossuth Ferenc ke­reskedelemügyi miniszter korában Írásban kö­telezte a kereskedelemügyi tárcát, hogy első­sorban a szegedi vasúti műhelyt fogják kibővi­teni. Azóta pedig a várossal ebben az ügyben hivatalos tárgyalás nem is volt. A meníök. — Egy éjszaka a mentőállomáson. — (Saját tudó silónktól.) A kályhában ropogott a tűz, odakünn hideg ós havas téli éjszaka volt, de nem igen Ízlett a meleg szoba. Nem is azért vesztegettük az időt a szegedi mentők állomá­sán, a parancsnoki szobában, hogy melegedjünk. Eseteket vártunk. Eltelt egy, majd két óra, már tizenegy felé járt az idő és ugy látszott, hogy a mentőknek fehér éjszakájuk lesz. Ez ugyan nagyon ritkán történik meg még Szege­den is, ahol pedig éjszaka, különösen hétköz­napokon, mintha mindenki aludnék, ugy elcsön­desül a város. A széles méretű, néptelen utcák, a város területének óriási nagysága pedig még kisértetiesebbé teszi a föléje boruló csöndet. Szinte fél az ember egyedül járni az utcán. Pedig ma ünnepnap éjszakája volt, ami azt jelenti, hogy az emberek ilyenkor többet meg­engednek maguknak. Még azt is, hogy egy kicsit öngyilkossá legyenek, véresre, vagy agyonverjék egymást, mert ilyenkor hangosak a korcsmák, nagy a virtus és sok a részeg, meg a mulatozó ember. Végre csilingelt a telefon. A vasúti állomás­ról hívták föl a mentőket. Egy rendőr jelen­tette, hogy a Topolya-soron a sárban fetreng egy ember, jajgat keservesen, de nem mondja, mi a baja, alighanem részeg. — No, ez nagyon kicsi eset lehet. Egyszerű részegség — jegyeztük meg kedvetlenül. Nem is mentünk ki. A mentők állomásán azonban egyszerre három helyen szólalt meg a csengő. Kigyulltak a villanylámpák és mire az istállók ajtaját kinyitották, a mentőkocsi két lova már várakozott. Álmából riadt föl a két okos pára. Abban az istállóban több ló is volt> azok azonban tovább aludtak a szénán. Álmuk­ban is tudják, — ha ugyan álmodnak — hogy a gyengébb hangú mentő-csengők nem nekik szólnak, ők csak a tüzet jelző három harang csengésére ugranak talpra. A mentőkocsi lovai viszont erre nem reagálnak és ha kondulnak a laktanya tüzharaugjai, akkor meg ők alszanak nyugodtan tovább. Mondják, hogy a büszke tüzoltó-lovak lenézik a szerény mentő-lovakat... Ezért aztán nem is igen beszélnek egymás­hoz . . . Még egy fél perc sem telt el, már ké­szen állott minden. Nadobál László és Lakatos György mentők magukhoz vették a „rosszul­léti táskát", a kocsira kaptak és háromnegyed perc múlva már odaküun robogtak az utcán. Husz perc múlva már vissza is jöttek. — Nos, mi volt? — kérdeztük a kocsist. — Urat hoztunk. — Urat? Az egyszerű részegség kezdett érdekessé válni. — Még pedig cilinderest! — toldotta a szót a kocsis, amikor látta, hogy nagyobb az érdek­lődés. Tényleg egy cilinderes urat hoztak be a mentőszobába. Kissé kopott volt a télikabátja és riadt szemmel tekintett körül. Lefektették a chaise-longue-ra, vizsgálták, tapogatták, de nem volt annak más baja, mint­hogy tökrészeg volt. Már amikor a kocsira tették, faggatták, hogy mi a neve, rosszul érzi-e magát, de a cilinderes ur nem válaszolt. Pedig a mentők szent kötelessége, hogy a mentő-lapot pontosan kitöltsék az adatokkal. Ebben az eset­ben csak a név hiányzott még. Ezt nem akarta elárulni a cilinderes ur. Azt hittük, talán rös­telkedik előttünk, de később kitűnt, hogy csökönyösködik. Azért hát nem volt más hátra, mint kizökkenteni a részegségből, amit ugy értek el, hogy a „rosszullóti táskából" elővet­ték az ammoniákos-üveget, abból néhány csöp­pet öntöttek vattára, ezt a cilinderes orra alá tartották, mire az, mintha álmából ébredt volna, nyomban föleszmélt. Kíváncsian vártuk a nevét. Ki lehet ez a kopott télikabátos ur cilinderben? Fiatalember még, talán valami hivatalnok-féle, aki egyszer kirúgott a hámból. Az ammóniák hatott. Kihúzta a cilinderes úrból a nevét. Sőt egyebet is. A foglalkozását. Mosolyogva néztünk össze, amikor az egyik mentő kitöltötte a mentő-lap megfelelő rovatát: — Foglalkozása: rikkancs. Kulturát árul, hát cilindert visel . . . • Aznap éjjel tényleg fehér éjszakájuk volt a mentőknek. Egy pár részeg embert térítettek még eszméletre, más nem történt. De láttuk őket számtalanszor akkor is, amikor nehéz munka várt rájuk, És ezzel az Írással az a cé­lunk, hogy beszámoljunk a mentők nemes mun­kájáról, akik a legönzetlenebb támaszai a szen­vedő emberiségnek. „Mindnyájunkat érhet baleset", ez a jel­szavuk, akkor, amikor ők fordulnak egyszer egy évben a társadalomhoz. A társadalom pedig minden nap, minden órában, minden pillanatban segítséget kérhet tőlük, mert a mentők nem ismerik az ünnepnapokat. Ellenben ismerik a társadalom nyomorát, a nélkülözéseket, a beteg­séget, a bánatot, az elkeseredést, a kikopottak, lezüllöttek és boldogtalanok kálváriáját, a szen­vedők harcoló és töprenkedő csoportját, akik nem tudnak megküzdeni az élettel ós akik a végső eszközhöz : az életet kioltó gyilkos szer­számokhoz folyamodnak. De még nincs veszve minden. Jönnek a mentők ! Szembeszállnak a halállal, a nyomorgók és boldogtalanok elkese­redésével és szótlanul, komolyan, hivalkodás és mellveregetés nélkül állítják ismét talpra, aki­ket még visszaadhatnak az életnek. Munkájuk nem is emberi, hanem isteni. Életet, erőt ós vigasztalást öntenek azokba, akiktől a társa­dalom el akarja venni az isten adományát. Mert a társadalom könyörtelen, közömbös és főleg könnyelmű. És a mentők azok, akik ezeket a hiányokat toldozzák-foldozzák egész életükön keresztül. (A mentő-állomás.) A szegedi mentő-egyesület 1904-ben alakult meg. A mentők állomását a Kossuth Lajos­sugáruton, a tűzoltó-laktanya épületében állí­tották föl. Két helyiségből áll az állomás : az ügyeletes-szobából és a mentő-szobából. Az ügyeletes-szobában van a telefon, ott éjjel­nappal teljesítenek szolgálatot. Ha baj történik, azt bárki tudtára adhatja a mentőknek, akár telefonon, akár személyesen, ők minden pilla­natban készek a kivonulásra. A napos termé­szetesen sohasem vonul ki, ő a telefont őrzi, fölveszi a jelentéseket és átadja azoknak, akik kivonulnak. Az állomás másik helyisége a mentő-szoba. Ez aféle ambulatórium, ahol az orvosi fölszere­léseket tartogatják. Itt vannak a gyógyszerek, kötszerek, orvosi szerszámok és a többi. Egyik legfontosabb eszközük a mentőknek a méreg­táska, illetve azok a szerek, amelyek benne vannak. És pedig olaj, konyak (kalánpálinka), 5 százalékos kékgálic, magnézia és ecet. Ezek ellenmérgek mérgezési eseteknél. Az olajat a maróhatásu mérgezéseknél adják be. A kók­gálicot hánytatószernek használják, de nem maróhatásu mérgezéseknél, mert még jobban összeroncsolja a gyomorfalat. Aki mérges gom­bát vagy rothadt hust és ehez hasonló ételeket evett, azt kékgálic-oldattal hánytatják meg. Egyéb mérgezési eseteknél a mentőknek először is azt kell megállapítani, hogy sav- vagy lug­tartalmu mérget vett be az illető. Ez a kék és rózsaszínű lakmusz-papir utján történik. Ha ugyanis lúgos mérgezés áll fönn, akkor a rózsa­színű lakmusz-papir kékszinüvó lesz, a kólc lakmusz ellenben nem változtatja a színét. A savas-mérgezésnél pedig a kék lakmusz-papir rózsaszínűvé válik, viszont a kísérletre nem reagál a rózsaszínű lakmusz-papir. A lúgos- vagy savas-mérgezést a beteg köpéséből vagy hányá­sából állapítják meg a lakmusz-papirosok segít­ségével. Már most, ha lugos-mérgezés történt, akkor ellenmérge ennek a borecet, ha savtar­talmu mérget nyelt az illető, akkor vízben föl­oldott magnóziát adnak be neki ellenméreg gyanánt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom