Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-20 / 152. szám

18 DELMAGYAR0RSZA6 1910 november 20 igazság-e vájjon, hogy kis semmittevő fiúcskák, kaszinói fiatal urak igenis szavazzanak kényük-kedvük szerint, és tanítónők és orvosnők ne szavazhassanak? És vájjon a boltiszolgának mért legyenek nagyobb jogai, mint a könyvelő-kisasszonynak vagy akár magának a női cégtulajdonosnak? És mért, minden igazság nevében kérdjük, mért szavazhasson inkább Bukovay Absentius, mint a Kaethe Schirmacherek és Helen Blackburnek? Riport a nyomorékokról. — Huszonegyezer szerencsétlen gyermek. — (Fővárosi munkatársunktól.) Szürke, ködös, októberi nap, sikos utcák, nagy, fekete fák, amelyekről egyre hullanak lefelé a sárga levelek, vállukat összehúzó, niegkékült ajkú emberek, akik ugy taszítják előre magukat a sürü levegőben, mint egy túlterhelt, rossz targoncát — és ón megyek a nyomorék gyermekek közé. Kezemben egy vékony, rózsaszínű füzet, Botliféld Richárd, egyesületi főtitkár irta, az az ember, aki csendben, csudálatos kitartással, energiával dolgozott és ime megérte, hogy már épül az otthona a nyomorék gyermekeknek, az első Magyarországon. Alacsony, egyszerű külsejű ember Rothfeld Richárd, hanem a szemében ott van az a fény, a homlokán az a derű, amit csak a Pestalozzi-képeken láttam eddig. Azon a képen, amely Pestalozzit a gyermekek között ábrázolja. Áldólag teszi kezét az egyiknek fejére és néma ajkon ott az örök, nagy szó: gyermekeim. A kis füzetkében nincsenek cifra szavak, csak adatok. Hogy Magyarországon huszonegyezer iskolaköteles nyomorék gyermek van. Huszonegyezer gyermek, akit ma már életben kell tartani, mert a humánus huszadik század szégyeli a kegyetlen, de megélhető taigetosz-rendszert. Az öreg Taigetos-helyzetet nyugalomba küldték. Életben kell maradnia azoknak, akik a halálra elkárhozottan születnek meg és végig kell vonszolniok azt a nyomorult, éktelen testet a koldusi életen. Mert mi marad ezeknek a szerencsétleneknek az életből, amelyet az épek, az egészségesek eloroznak előlük: a koldusbot. A sovány koldusbot az egyedüli kísérőjük, támaszuk mindaddig, amig a társadalom rá nem eszmél arra, hogy neki ezekkel az emberi roncsokkal szemben is van kötelezettsége. Hogy nálunk már kezdik ezt belátni, azért elsősorban Rothfeld Richárdot illeti az elismerés. 0 mondta ki az első szót és báró Dániel Ernőné volt az, aki ezt a szót meghallotta. Agitált, dolgozott, dolgozott szakadatlanul, aranyos szívvel, mindent megszépítő szeretettel és ma már kétszáznegyvenezer korona tőkét építenek bele az uj otthonba. (Ut a mankók között.) Löivinger Sarolta kisasszony kalauzol kifeléA londoni, a drezdai, hollandiai otthonokról beszél, amelyek a legnagyobb tökéletességge. vannak berendezve. — De a budapesti otthon is gyönyörű lesz. A legjobb mintát tartotta szem előtt az egyesület. A villanyos zökken és leszállunk. Néhány száz lépés a kormos, fekete porban és meglátok egy nagy kertet. — Szervusztok gyerekek — kiáltja kísérőm — itthon a tanitónéni? — Itthon — felelik többen és én a hang felé nézek. övig gyaluforgácsba merülve látok egy pár gyermeket, akik körül mankók hevernek. Gyertek ide! . . . Az úristen nevére hivatkozom és vallom, hogy amit azután láttam, volt életem legmegrenditőbb látványainak, egyike. A gyermekek kikecmeregtek a forgácsból és elkezdtek csúszni. Kézen, lábon, a hasukon, a féloldalukon elterülve az utálatos fekete porban és húzták maguk után béna, beteg, nyomorult tagjaikat. Vagy tizenöt nyomorék gyermek. Csak a szemük ép, az a szép, szomorú szemük. Az az öreg, bus szemük, amelyben öntudatlanul él és amelyből szótlanul sir ki egy nagy tragédia, ősük bűne, istentől megvert, emberektől elátkozott anyának bus hagyatéka. Zolának az erejére, az ő termékeny, gazdag kifejező tollára volna szüksége az embernek, hogy leírhassa azt a képet ott az alacsony, földszintes ház udvarán. Erőteljes fák köröskörül, őszírózsák, még zöld bokrok. Villanyos csilingelés, társzekerek zörgése, automobil-tülkölés, fölöttünk a végtelen ég és mi hárman ott álltunk az eleven, az örökké működő élettel, egy világváros erejével a hátunk mögött, előttünk pedig ott rázták, vonszolták fájós lábaikat, csonka kezüket, hüdéses, béna oldalukat azok a szerencsétlen, szerencsétlen gyermekek. (Két üres kabátujj.) — Hol vagy, Pista? Kivált a többi közül és elibénk állt. A válla két hegyes csonkban végződik. Olyan furcsa, borzalmasan komikus az a vékonyka gyermektest, ahogy mint két letört szárny himbálódzik körülötte a két üres kapátujj. — Mi a neved fiacskám? — Jeney István, szegedi vagyok, bácsi. Mosolyog rám bizalmasan két ártatlan kék szeme. — Aztán mit tudsz te, fiacskám? Most már büszkén csillan meg a szeme. — Tudok irni is! A lábammal tudok irni. Egy bámulatosan szép fejű gyermek, egészséges, barnapiros arcszinü, nagy lobogó, fekete szemű, odavonszolja magát mellénk. A két lábszára alig két ujjnyi vastagságú, ide-oda hajladozó, mint a fonnyadt inda és ezeken lóg a cipőbe bujtatott, elnyomorodott lábfej. A nadrágszárak össze vannak kötözve a beteg, sajgó indaszárakon. Ugy lóg ez a két szörnyű nyúlvány a porban ülő törzsről, mint valami pokoli hinárkar, amely ráfonódott a fölfelé törekvő, nőni akaró törzsre és emészti azt, elszívja tőle az életerőt, lassan őrli, sorvasztja, rántja a mélységbe. — Megvertek ugy-e a testvéreid, mikor még otthon voltál. Ugy-e Pista? — kérdeztem. Szegény kis arcára nagy fájdalom ül. — Mindig elvettek tőlem mindent, mert nekem nincs kezem. (Mikor operálnak? — A Pista tud irni, ha nincs is keze — szó^ közbe Túri Endre, aki nagy gyönyörűséggel vág apró fát. Az övig teljesen kifejlődött tizenhat esztendős fiúnak fejlotlenül maradtak a lábai. Az erős törzsön valóságos csecsemőkaccsok éktelenkednek. — Tanitónéni, mikor operálnak engem? — Majd ha kész lesz az uj otthon. — Tanitónéni, mikor lesz kész az uj otthon? — Majd a jövő szeptemberben. — Addig nem operálnak? Én szeretném, ha engem már operálnának. Egy gyermek, akinek az egyetlen, a legforróbb kívánsága, hogy őt operálják. Egy gyermek, aki vágyakozik a kegyetlen fűrész után, amelynek éles fogai belehaladnak eleven húsába, de megszabadítják attól a gyűlölt testrésztől, amely csak arra való, hogy elkinozza az épen maradt fél törzset. (Az iró láb.) Pista bejön utánunk. Az iskolába megyünk, ahol Pista ledobja egy-kettőre a cipőit, felül a pad tetejére, fölrakja a lábait és ügyesen előkészíti az irkát. A ceruzát a jobb lábfej két első ujja közé fogja, azután az egész lábszárat rézsut helyezi. A papíron pihen az egész lábfej, még a sarok is. Felső testét kissé e'öre hajtja, az egész arca elkomolyodik, a száját kicsit összecsücsöríti a nagy munkában. — Mit irjak? — kérdi. — Amit akarsz, fiam. Fölírja a nevét, az évszámot, a hónap nevét és a napot, azután hogy: Szeged, Tisza . . . Szép, formás, gömbölyű betűkkel ír, egyenes sorokban. Ügyesen fölkapja azután az irkát és felém nyújtja. — Tessék. — Ügyes gyerek vagy Pista. Mi szeretnél lenni ? — Én hirés asztalos leszek. (Andrássy grófné tortája.) — A cukrot szereted-e? — Bizony, mind szeretjük a cukrot. Kaptunk a grófnénitől három tortát. — Melyiktől? — kérdem a tanítónőt. — Andrássy Gyula grófné küldte nekik. Mindig küld. Ma" pedig itt volt Esterházy Mihálynó hercegnő. Huszonöt koronát adott, hogy vegyek a gyermekeknek mindent, amit megkívánnak. Azt mondta a hercegnő, hogy beteg barátnőjét látogatta és látta, mennyi mindent megkíván egy beteg és milyen jól esik, ha meg is kapja, amit óhajt. Akkor ő ezekre a szegény gyermekekre gondolt, hogy ezeknek az árváknak is milyen jól esik egy kis gyümölcs, egy kis édesség. Egy már serkedő bajuszu flu ült be a küszöbön. Beült, mert csak a két lábát maga után húzza és ugy taszítja előre a kezével ülőalakba kényszeredett törzsét. — Te is itt vagy, Laci fiam? — szólítja meg Szobi Aranka tanítónő, akit valamennyien ugy rajonganak körül, mint egy anyát. — Én tudok hegedülni — mondja hirtelen a Laci. — De most sokat kell tanulni. Majd ha kész leszek, akkor sokat fogok hegedülni. Majd az uj házban. Minden az uj házban. Ha az uj ház szóba jön, akkor valamennyinek fölragyog az arca, mint mikor a mohamedán a prófétát emliti. — Itt vagyok — jön lihegve, a fél lábát maga után húzva egy hüdéses gyermek. Apróságokat szed ki a zsebéből. — Hol voltál, fiam? — Én! üzletbe voltam. Cézár mondhatta ilyen hangon: „Győztem*,.. Hogy az Almási Lajos üzletében volt. Vásárolt. Elment és vásárolt, mint más gyermek. Nagy dolog ez, nagy boldogság. Az emberi önérzetet, hasznos emberi mivoltuk tudatát ébrentartani ezekben az emberi roncsokban. (Az uj otthon.) Visszavonszolják magukat a forgácscsomóhoz, ahol apró munkáikat, faragványaikat, a kis dobozokat, slöjd-figurákat pakkolják el szegénykék, hogy november elsejére készen legyenek. November elsején átköltözött az otthon egy szembenlevő nagy kertes-házba és ott marad, amig elkészül a palota, amely már kezd kialakulni. Pompás épület lesz ez, gyógytornateremmel, műtőszobával, hálótermekkel, betegszobákkal, tanuló-teremmel, ebédlővel, két lifttel. Hogy körüljárjuk az építkezést, minduntalan megszólalnak a munkások. — Szép ház lesz. Ez bizony jó lesz azoknak a szegényeknek. Itt ellakhatnak majd, jobban mint otthon. Ez bizonyos. Nincs ezeknek a természettől kimustráltaknak otthon otthonuk, csak az emberi irgalmasság emelhet nekik ilyet. Ha vakációra hazamennek szegénykék, sápadtan, lefogyva, elkinozva jönnek vissza. Amelyik visszajöhet. De mennyi az? Mi az, ötvenet megmenteni huszonegyezerből. Mi az egy ilyen otthon egy egész országban! Sehol a világon nem lehet annyi nyomorékot látni, mint Magyarországon. Igaz, hogy van ebben az országban mindenkinek elég baja. A középosztály nem sokat tehet. De itt van az arisztokráciánk. Ők tehetnek. És kell is tenniök. Mert most fölépül az otthon, de föl is fog emésztődni a tőke. Az uj otthon pedig nem arra való lesz, hogy éhen haljanak benne a gyermekek. Végre ők is emberek, érző, fájón érző, finom lelkű emberek, akikkel szemben mindenkinek teljesíteni kell kötelességét. %% Nász előtt. Irta: Erdős Renée. Bocsáss meg, Mária! Nagy Mint követek el ellened e percben, édes menyasszonyom. Nézd, a kezem reszket, mikor e sorokat írom és alig látok a könnytől. Te oly jó, őszinte és meleg voltál hozzám mindig, Mária, édes menyasszonyom. A te lelked egy sugárzó napos tó volt, amibe ha belenéztem, magamat fényesnek láttam. Te pedig azt mondtad: — Ferenc, benned van valami, ami előttem titok, amiről én nem tudok. Ez engem megijeszt, nyugtalanít. Éjjel nem hagy aludni. Valami ismeretlen titok van benned, amiről te sohasem beszélsz. Én pedig megráztam a fejem és szóltam: — Semmi sincs bennem, ami miatt gyugtalankodnod kellene, ha csak nem régi szomorúságok, amik már rám nézve is megszűntek fájni, de amiknek felhői néha átvonulnak a lelkemen. És akkor beszéltem neked a szomorú gyermekkoromról. Anyámról, aki fiatalon meghalt. Apámról, aki nagy szerelmében nem tudta túlélni őt és pár év múlva utána halt. Beszéltem sivár gyermekkoromról a rideg rokonok házánál. A sós könynyel megáztatott kegyelemkenyérről. A tanulókorom küzdelmes éveiről. Mindez igaz volt. Minden igy volt. De az egész igazságot még sem