Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-10 / 143. szám

1010 november 10 DÉL-MAGYARORSZÁG 3 immár általánosan elfogadott elvből indult ki, hogy a vallásszabadság egyik sarkalatos polgári jog, amelyet az állam minden polgára lelkiismerete szerint gyakorolhat, igy a büntetőtörvénykönyvnek nem a vallást, avagy annak egyik-másik faját, hanem épen a polgárok vallásszabadságát, illetve ennek szabad és senki által nem korlátozható, vagy kényszeríthető nyilvánítását s gyakorlását kell védeni; így csak oly cselekményeket szabad bűncselekményeknek tekinteni, melyek a törvényesen elismert vallásfelekezetek szabad vallásgyakorlatát s a felekezetek közötti egyetértést. rendet és békét támadják meg és sértik. E fölfogás oká annak, hogy e bűncselekményeket a magyar büntetötörvényköny v az állam, illetve társadalom elleni cselekmények közé sorozza. Mindezek figyelembevételével a vallás és ennek szabad gyakorlata elleni bűncselekmények közé a következőket vette föl törvénykönyvünk: 1. az istenkáromlást; 2. a vallásbitorlást, utóbbinak négy vállfájáról rendelkezik, úgymint: a) a vallasi szertartás erőszakos megzavarásáról, b) a szertartás alkalmával való botrány-okozásról, c) a vallási tárgyaknak és d) a lelkésznek bántalmazásáról. Fölötte hosszura terjedne értekezésem, ha a most érvényben levő törvényeinknek a vallás védelmére szolgáló rendelkezéseit egyenkint ismertetném. Elegendőnek tartom befejezésül röviden rámutatni azokra a fölötte tanulságos vitákra, amelyek törvényünknek a vallásvédelemre vonatkozó lényegesebb rendelkezéseire nézve a parlamentben lefolytak. Ilyen érdekes vita volt a főrendiházban az „istenkáromlásának, mint bűncselekménynek fogalmi meghatározása fölött, amely jelenleg érvényben levő törvényünk szerint „az istennek, mint a vallási tisztelet legfőbb tárgyának szóval, vagy tettel való nyilvános megsértésében s azáltal közbotrány okozásában nyilvánul". Az istenkáromlást ugyanis a vallás elleni bűncselekmények tervezői a büntetőtörvénykönyvbe nem is akarták fölvenni, indokolva ezt azzal, hogy sem a híres francia „Code penal", sem a belga, hollandi és olasK törvények, sem a svájci és norvég javaslatok nem vették föl azt a büntető cselekmények közé, de sőt nem az 1843. évi magyar törvényjavaslat sem. A képviselőház első tárgyalásán a javaslat igy is ment keresztül, de a főrendiház, Haynald Lajos kalocsai érsek remek s érvekben gazdag beszédjének hatása alatt s indítványára, az istenkáromlást a valláselleni bűncselekmények sorába iktatta. Haynald érsek e kiváló beszédéből csak a következőket idézem: „Szükséges, hogy a büntetőtörvény megértesse s éreztesse az emberekkel, hogy midőn a hatalomnak földi kezelői, a felség szentséges személyétől kezdve le az utolsó falusi bíróig, bántalmaztatásuk esetére a büntetőtörvény szakaszainak oltalma alatt állanak, akkor nem szabad büntetlenül bántalmazni istent, mint minden földi hatalom alapját és kútfejét". Nem kevesebb ékesszólással és nem gyöngébb érvekkel szólott ez indítvány mellett a ma is élő, nagyeszű Samassa József egri érsek és azzal végezte remek beszédét, hogy: „fájdalom, nekünk, magyaroknak, nem jutott vezérszerep semmi téren, de ne jusson e téren se, amelyen az álcivilizácíó érdekében az egyének és az emberiség erkölcsi kifejlődése sulylyal és jelentőséggel nem bir, amelyre nézve a történelem néma, a tapasztalás meddő, a jövő semmi. Ő inkább azt óhajtja, hogy „követő" legyen e téren a magyar, követője azoknak a nemzeteknek, amelyek áthatva saját hazájuk iránti kötelességük fontossága által, mindent megtettek ott, ahol az állami hatalom érdeke megkívánja, hogy az állam a maga alapjaiban megingatva, megrendítve büntetlenül ne legyen." Hiába védte a javaslat hírneves szerkesztője, Cssmegi, eredeti álláspontját, hivatkozva jrz előrebocsátottak mellett arra is, ..hogy az isten tekintélyének gyöngítésére emberi erő és így a megieledkezés percében kimondott könnyelmű ledér-szavak nem képesek", hiába Jelezte, hogy az istenkáromlást majd a kihágások közé kívánja sorozni: a főrendiház többsége a Haynald érsek indítványát elfogadta, a törvényt a képviselőházhoz visszaküldte, amikor a képviselőház igazságügyi bizottságának flzon javaslatára, hogy csak a nyilvános ós közbotrányt okozó istenkáromlás tekintessék vétségnek, a szakasz ugv a képviselőház, mint a főrendiház által elfogadtatott s törvénynyé lett, # következő szöveggel: „aki nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes ábrázolat terjesztése vagy közszemlére kiállítása által isten ellen intézett gyalázó kifejezések által közbotrányt okoz, vétséget követ el és egy ¿víg terjedhető fogházzal s ezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik." Érdekes vita volt a képviselőház és főrendiház között a „vallásháboritás" bűncselekményének fogalmi meghatározásánál is, amely a törvény szövege szerint „az állam által elismert vallás szertartásának erőszakos megakadályozása vagy megzavarásában" áll. A vita a körül forgott, vájjon „az állam által elismert", vagy „nem tiltott", vagy az „államban fönnálló" kifejezés használtassók-e arra nézve, hogy mely vallás szertartása részesittessék büntetőjogi védelemben. Ez a vita, a szavak értelmét tekintve, első pillanatra érthetetlennek látszik, de nagyhorderejű volt annyiban, amennyiben, mint a vita folyamán elhangzott beszédekből kivehető, akörül forgott, vájjon a védelem egyrészt a zsidókra, másrészt a nazarénusok, baptisták vagy más szekták szertartásaira is kiterjesztessék-e? A megmaradt szöveg ma is kétséget hagy fönn arra nézve, hogy a föntebb fölsorolt és kétségtelenül törvényesen elismert felekezeteken kívül a többi felekezeteket (a nazarénusok, baptisták, stb.) a védelem megilleti-e? A vallási tisztelet tárgyainak a meggyalázását büntetőtörvényünk csak akkor sorozza a vallás elleni vétségek közé, ha azok a szertartásra rendelt helyiségben (például a templomban, imaházban) vagy bár azon kívül, de a vallásos szertartás alkalmával (például körmenet, temetés alatt) gyaláztatnak meg tettel, vagy botrányos szavakkal. Akkor tehát nem részesülnek e tárgyak védelemben, ha például a sekrestyés a papi ruhát, a kelyhet például a kézműveshez viszi javítás végett. A főrendek, különösen Haynald és Samassa érsekek, e korlátozást ki akarták hagyni a törvényből, különösen azért, mert abból a föltevésből indultak ki, hogy ily korlátozás mellett a nyilvánosan fölállított szent-szobrok, keresztek, gyalázol büntetlenül maradnak, de minthogy Csemegi megnyugtatta a főrendeket aziránt, hogy ezek védelméről a büntetőt.örvenykönyv más helyén és a kihágási büntetőtörvénykönyvben is lesz intézkedés téve és meggyőzte arról is, hogy e korlátozás elhagyása esetén a rendelkezés tulszigoru lenne, mert ez esetben a kirakatban vagy magánházakban levő ily tárgyak durva megsértését is ily szigorú beszámitásu cselekménynek kellene minősíteni, elfogadták a korlátozást. Végül vita volt „a lelkész bántalmazása vagy megtámadásáénak, mint vallás elleni vétségnek meghatározása fölött is, amely törvényünk szerint két évig terjedhető börtönnel büntetendő büntettet képez. A képviselőház igazságügyi bizottsága ugyanis, ajavaslat ellenére, a lelkésznek az egyházi szertartás teljesítése közben való bántalmazását csupán, vétségnek, azaz enyhébben büntetendő cselekménynek kívánta minősíteni, de a főrendiház, azzal az igen helyes érveléssel, hogyha minden közhivatalnoknak hivatalos eljárása közben való tettleges bántalmazását szigorúan büntetjük, akkor ez elvet a lelkész védelmében is alkalmazni kell, az eredeti, szigorúbb fölfogás mellett döntött. Ezek a hatalmas és fölötte tanulságos vit^k, amelyek büntetőtörvénykönyvünk parlamenti tárgyalásakor lefolytak, élénk tanúságot tesznek arról, hogy dicső elődeink mily alapossággal, tudással, bölcsesöggel és megfontolással tárgyalták törvényeinket és mily lelkiismeretbeli kötelességnek tekintették törvényhozói föladatukat. Bizony, tanulságot meríthetnének belőle az utódok. Ennek az alapos tárgyalásnak tulajdoníthatjuk, hogy büntetőtörvénykönyveink ma is kiváló helyet foglalnak el a müveit világ kodekszei között. Igy a vallásvédelem terén is. Ugy, hogy, ha összehasonlítjuk a ma érvényben levő más büntetőtörvényeknek a vallásvédelemre vonatkozó rendelkezéseit a mi — több mint harminc éves — törvényeink rendelkezéseivel, örömmel konstatálhatjuk, hogy törvényhozó dicső elődeink, áthatva a vallásnak az emberiség közjavát előmozdító, az államok egyedüli alapját képező közerkölcsiséget hirdető és föntartó nagy hivatásától, annak védelméről bölcsen gondoskodtak. Adná a mindenek nagy alkotója, hogy minden magyar honfi lelkében élne az a tudat, hogy a vallás szeretete minden boldogság alapja s hogy e védelmi eszközök alkalmazására soha — vagy nagyon ritkán — lenne szükség. (Vége.) Álhír Jeszenszky Sándorról. Bécsből táv" iratozzák a Budapesti Tudósítónak: A Reichs' post mai száma azt írja, hogy Jeszenszky Sán" dor miniszterelnökségi államtitkár és Khuen~ Héderváry Károly gróf miniszterelnök között ellentétek merültek föl,amelyekmiatt Jeszenszky államtitkár távozni fog hivatalából és helyébe a nemzeti munkapárt egyik fiatalabb tagját nevezik ki. Illetékes helyen megbízták a Budapesti Tudósítót annak kijelentésével, hogy ez a hír, valamint a hozzáfűzött minden kommentár badarság. Botrányok Kískundorozsmán. — Mi történik Szegedtől öt kilométerre? — (Saját tudósítónktól.) Röviden, mintha személyi hir lett volna, megemlékeztek az újságok arról, hogy Kiskundorozsma nagyközség elöljáróságát felfüggesztették. A felfüggesztés oka: közegészségi botrány következése lett. Gyárfás Géza főszolgabíró állásuktól felfüggesztette Czékus Imre községi birót, Tajthy Ferenc I. jegyzőt „a koleravédekezés tárgyábani rendeletének megszegése miatt". Igy mondták, igy irták, még a mult hónapban. És hetek multak és hetek mulva még mindig elöljáróság nélkül áll Kiskundorozsma. És minden csöndes jel szerint Dorozsma meg van, nem sülyedt el a sártengerben, nem lázadt föl, hogy adjanak már néki egy kis elöljáróságot. Kezdett az ügy nagyon érdekessé válni. Vasárnap pedig elindultam Kiskundorozsmára, hogy a Délmagyarország olvasóinak beszámoljak azzal, mi történik Kískundorozsmán? . . . A természetben öt kilométerre fekszik Kis" kundorozsma nagyközség Szeged szabad királyi várostól, az Alföld metropolisától. Volta" képen pedig messzebb van Kiskundorozsma Szegedtől, mint Budapest, vagy mint Fiume? vagy mint — Amerika. Az úgynevezett Ázsia" ban van. Ezt a Szeged-állomáson mondták? amikor jeleztem, hogy Kiskundorozsmára akarok utazni. — Hahhaha — nevettek körülöttem az em* berek — ön Dorozsmára akar utazni? Nem lehet. — Hogyan, hát vonaton .. . — Dorozsmára nem visz vonat, csak az állomásra. De az nem a községben van. Az állomásról inkább körülutazhatja a Földet, mint ahogy Kiskundorozsmára mehet. — Na jó, vonaton nem megyek a községig — mondottam. — Dehát a dorozsmai vasúti állomásról kocsival vagy omnibuszszal bemehetek ?! — Nagyon téved. Nem mehet be. A kocsi" közlekedést felfüggesztették — az elöljáróság" gal együtt. Semmilyen ut nem vezet Kiskundorozsmára, ilyen sáros időben megközelíthetetlen a község. — Hát más oldalról sem lehet megközelíteni ' — kérdeztem a viszonyokkal ismerős szegedieket. — De igen. Gyalog. Elindul a szegedi Kossuth Lajos-sugáruton, elmegy a rókusi vasúti állomás előtt, gyalogol az országúton és eljuthat Dorozsma közelébe — husz percnyi uti távolságra a községtől. Tovább ezen az uton se mehet. Kezdett érdekes lenni ez a Kiskundorozsma. Mert borult volt az idő, eső fenyegeti, vonatra ültem a Szeged-állomáson. Harminc fillérért leSzállhattam a másodosztályú kupéból Kiskundorozsma vasúti állomásán. Az állomásfőnök gúnyosan néz rám. Egy bakter a szemem közé röhög. Egyetlenegy utas se akadt, csak énKiléptem az állomásépület elé, mögé. Sehol se ^aláltam a községet. — Hol van kérem Kiskundorozsma? kérdeztem a kedves baktert. — Hun ? No nézd. Csak nem gondolja, hogy bemén oda? Vagy repülőgépes maga? A humorfiu aztan megmutatta a dorozsmai templom tornyát. Már Szegedről azt sokszor láttam, — Merre menjek? — kérdeztem kissé nagyon gyanakodva, amikor láttam, hógy a vasúti állomás előtt több méter mély, óriási területü gödör fekszik, a gödörben pedig csak viz és sár ijesztget. Humorfiuhoz illően magyarázott a bakter: — Most azon a falépcsőn lemászik az ur a gödörbe, aztán átmegy a viz közepén. Nem köll félni, ez a jó ut, mert vannak tégladarabok, azokon át köll ugrálni. Aztán amott, a tul=ó