Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-07 / 115. szám

2 DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 október 6 nak e szenvedéseiben. Emberek gonoszságát ott, ahol a dolgok mélyében rejlő ellentétek okozták a küzdelmet, okozták a szenvedéseket, a dolgok mélyében rejlő ellentétek, amelyekből ebben a siralomvölgyben csak a férfiasan megküzdött harc és a férfiasan kiállott szenvedés tisztító tüzén keresztül lehet kigyógyulni. S mentől inkább rabja valaki a maga meggyőződésének, a maga jól vagy rosszul fölfogott igazának, mentől inkább alárendeli mag4t általános igazságoknak, általános elveknek, mentől önzetlenebbül áll egy ügy szolgálatában, annál kérlelhetetlenebb ellensége lesz azoknak, akikkel végzetszerüleg szemben találja magát. Nem az emberek gonoszsága, az egymást meg nem értő fölfogások és törekvések benső ellentéte okozták e harcokat, okozták e villongásokat. Patakként folyt a vér, hol az egyik, hol a másik tábor hitte győztesnek magát. De végtelennek látszó cirkulus vitiosuson keresztül nehezedett a nemzetre vigasztalatlan egymásutánban az elnyomás, a küzdelem, a harc, a szenvedés, majd a béke, hogy a megnyugvás rövid korszaka után újból kezdődjék az elnyomás. És annyi kiontott vér után, mintha nyugvó pontra jutott volna a nemzet sorsa, mintha szelídültek volna az ellentétek s a XVIII. század egész folyamán keresztül beletörődik, beletalálja magát, belefásul király és nemzet olyan állapotba, amely legalább nyugalmat biztosit mindkettőjük számára. Nyugalmat, de a szendergés, az ernyedés, a tespedés nyugalmát, amely nem jelent életet, haladást, virulást, emelkedést a nemzetre nézve és nem jelent igazi hatalmat, igazi fényt, igazi dicsőséget a királyra nézve. S amidőn nyugat felől hajnalhasadás látszik, midőn az uj eszmék, uj áramlatOK uj tettre hívják föl a népeket s ífiidőn a magyar nemzet azzal az istenadta fogékonyságával, amelylyel föl tudta karolni lelkesedéssel és férfias elszántsággal mindazt a fölemelő, mindazt a haladást jelentő eszmét és áramlatot, amely Európa népeit a boldogulás és haladás utján vitte előre, amikor a magyar nemzet a maga egész erejével megindul a haladás utján, ez fölszitja ismét a régi ellentéteket, ez föllobbanásra bírja újból a hamu alatt szendergő szikrát és újból a talán minden eddiginél végzetesebbnek látszó elemi erővel kitör a harc, fényes, diadalmas, dicsőségteljes harc, de amelyben elbukik a nemzet a túlerő előtt. S azok, akik fényes, férfias csaták dicső küzdelmeiben, nyert és vesztett csaták közt száz halállal dacolva vitték a nemzet zászlaját előre s akiket a csata hevében százszor megkímélt a halál, azok nem kerülhemarósan fölvilágosította a történtek felőlMásnap háromszáz frank "havi fizetéssel lépett be Charnay gróf jövendő apósa üzletébe. Az első nyolc nap keserves kinok közt m.ult el. Sokat gondolt a szegény gróf Judith millióra és kegyetlen hitelezőire, hogy kitartást, bátorságot merítsen. Majd változást észlelt magán. Uj világ nyílott meg előtte, uj ember lett. Az óriási gyárak, az ott foglalatoskodó munkások tömege megmutatták neki előző élete üres céltalanságát és bámulni kezdte Percy Astert, aki e nagy müvet erős kezeiben tartotta, intézte, vezette. Szóval : örömet, megelégedést, életcélt talált a munkában. Percy Aster melegen üdvözölte és Miss Mary Johnson, a szobájában dolgozó gépirókisasszony, legkedvesebb mosolyával jutalmazta. Miss Mary finom, szőke, rózsás, hajnalban nyiló, ragyogó virághoz hasonlított. Mellette megfeledkezett Miss Judithról, a milliókról, a hitelezőkről. Amikor két hónappal később Miss Asternél jelentkezett, a leány az illatos terraszon fogadta. Amint meglátta, tapsolt kezeivel és igy kiáltott föl: — Látom, sikerült a próba! Ugy örülök... De a fiatalember zavartan, habozva állt ott. Miss Judith maliciózusan mosolygott: — Édes barátom, nem meri bevallani . . . Nem lesz belőlem sohasem Charnay grófnő... A férfi némán hajtotta meg fejét. tik el végzetüket, azokra a katona dicső halála helyett a vesztöhely Golgotája vár. A vesztöhely szégyené is? Nem és ezerszer nem! Mert hiszen van e dicsőbb halál ennél a vesztőhelynél, ahol nagy és igaz ügynek önzetlen harcosai szenvedtek mártír-halált ? Van-e nagyobb, dicsőbb hely, áradhat e tisztább, ragyogóbb fény bárhonnan is, mint nagy ügyért kiontott vért jelző e vesztöhely felől? És annál a mártir-koszorunál, amély az ilyen vesztöhely halottait disziti, annál a mártir-koszorunál van-e nagyobb megdicsőülés ? Megdicsőülés, — mondom, — mert késő utókornak is hálája, kegyelete, ragaszkodása övezi azt körül. Amig magyar fog élni e hazában, addig szent lesz a Ti nyugvóhelyetek, amig magyar anyák lesznek e földön, azok ide fogják vezetni gyermekeiket Tihozzátok, hogy a Ti példátokból tanuljanak tiszta lelkesedést, tiszta áldozatra kész, minden önzés fölött uralkodó és diadalmaskodó hazaszeretetet és megdicsőülést, mert a Ti halálotok nem az ügy bukását, hanem az ügy diadalát jelenti, amelyért éltetek, küzdtetek és szenvedtetek. Sokáig kétségbe lehetett a magyar nemzet afölött, hogy ez a sok honfivér, amely kiomlott a szabadságért, nemzeti létért, függetlenségért, hogy ez a sok kiomlott vér nem hullott-e el hiába. Hiszen még a nemzeti ébredés korszakában is, még a Szózat költője is mintegy magát biztatja, kinzó aggodalmait hallgattatja el a gondolattal: Nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért és tépelődve kérdi magától, hogy vájjon mi vár a nemzetre: a jobb kor-e, amelyet emleget, vagy az a bizonyos dicsőteljes halál. És akkor, amikor porba hullott a Ti fejetek, akkor, amikor a Ti dicsőségteljes holttestetek fölött zárultak el a föld hantjai, valóban ugy nézett ki, hogy itt van az a bizonyos, az a dicsőségteljes halál. De a nemzet, a kétségbeesésnek e perceiben is hü maradt önmagához, hü maradt Tihozzátok és a Ti példátok, a Ti hősiességetek, a Ti mártírhalálotok és Hozzátok méltó nemzeti kitartástok megteremtette a maga gyümölcsét. Akadtak magyarok, akik megtalálták a nemzet útját a király szivéhez és akadt király, akinek szive megnyílott a magyar nemzet vágyai, törekvései, gondolatai előtt. Helyreállott a béke. Az a béke, amelyért Ti is küzdtetek, az a béke, arnely megteremté a nemzetre nézve az önálló nemzeti létnek, a fejlődésnek, a szabadságnak biztos alapjait, az a béke, amely meghozta azt, ami után hiába áhítozott a nemzet négy évszázadon át, meghozza a nemzet a király törekvéseinek, vágyainak, politikai A leány folytatta: — Nagyon jól van ez igy . . . Igaza van, hogy elveszi azt a bájos kis Mary Johnsont, akit szeret s aki magát viszontszereti . . . Charnay csodálkozva nézett a leányra. — Azért fogadtam önt, hogy az apám kívánságát teljesítsem, de tudtam, hogy mit teszek, amikor önt kiküldtem az életbe . .. Nem szerettük egymást s milyen házasság lett volna ebből . . . Így meg boldog lesz ön is ... én meg hozzá megyek az unokatestvéremhez, Joe-hoz, ki már két éve szeret. Kissé elpirult. — S ha a próba nem sikerül, ha olyan maradtam volna, mint eddig? — kérdezte de Charnay. — Találtam volna kib'uvót! De ön becsületesen viselkedett. Köszönöm. Kezet szorítottak. — Isten veled, Páris!... Viaskodjatok, hitelezőim! ... Az én boldogságom itt van, itt maradok! . . . — Nos, — kérdezte Percy Aster — megegyeztetek? — Igen, atyám. Charnay gróf ur ép most jelentette be nekem, hogy eljegyezte Mary Johnsont . . . Megengedi atyám, hogy én is bejelenthessem az enyémet Joe-val ? — 0 — mondta Percy Aster, kissé megrökönyödve. Majd végignézve rajtuk, erősen kezet szorítva velük, nyugodtan mondta. — Ali right! . . . nagyhatalma irányának a teljes kiegyenlítés sét és meghozza, mert meg kell hoznia azt is, ami betetőzi, ami megkoszorúzza a nemzetnek müvét: a nemzet és király szive és érzelmi világa közti teljes összhangot. Az az uralkodó, aki visszaadta a béke alkotmányos élet áldásait a nemzetnek, az az uralkodó, aki koronázási ajándékát a honvédek segélyezésére adta, az az uralkodó, aki együtt ülte meg nemzetével a negyvennyolcadiki törvények alkotásainak félszázados évfordulóját, az az uralkodó, aki Rákóczi hamvait visszaadta a nemzetnek, ezekkel a szavakkal fordult a nemzethez: „Hála legyen érte az isteni gondviselésnek, azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már végképen letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindannyian a mögöttünk álló borús korszakra és király és nemzet egyesült kegyelete keresheti föl mindazok emlékezetét, akiknek vezetőszerep jutott a letűnt küzdelmekben." Király és nemzet egyesült kegyelete keresi föl mindazok emlékét, keresi föl a Ti emléketeket is! És ha megengedtetik Nektek, hogy fölülről a menyekből letekintsetek ide utódaitokra, ide gyermekeitekre, hát lehet-e nagyobb, lehet-e tisztább öröm, lehet-e a kiengesztelésnek szentebb jutalma, mint az, amely eltölti a Ti lelketeket, látva a király és a nemzet egyesült kegyeletét. Nyilvánul ez a kegyelet abban a virágerdőben, amely síremléketeket ellepi, nyilvánul azokban a Hozzátok méltatlan szavakban, amelyekkel igyekszünk kifejezni érzelmeinket, de nyilvánulnia kell tettekben, nyilvánulnia kell magaviseletünkben, nyilvánulnia kell a mai nemzedék egész eljárásában. A mai nemzedéknek is tudnia kell, hogy szükséges meghalni a hazáért. De Ti azért haltatok meg a hazáért, hogy mi, e boldogabb kor gyermekei, éljünk a haza javára. Ti azt a hazaszeretetet akartátok a nemzet számára létrehozni, hogy minekünk, akik utánatok jövünk, ne a lét és nemlét hősies küzdelmét kelljen megvívnunk, de a munkának azt a kevésbé hősies, de épen annyira szükséges küzdelmét, amely azutána nemzet számára biztosítja a Ti mártírhalálotok gyümölcseit. Legyünk azzal az erős elhatározással, mielőtt e helyről távozunk, hogy igenis méltók leszünk Tihozzátok, hogy azt a békét, amelyet a Ti véretek árán szerzett a nemzet, azt a békét megőrizzük és a nemzet javára fordítjuk, a nemzet javára, erősítésére, szabadságának, erejének, fényének, dicsőségének növelésére használjuk föl, ugy, hogy ha valaha fölülről a magasból erre a kis maroknyi népre eshetik le tekintetek, boldogan és megelégedéssel mondhassátok : El nemzet e hasán, nem éltünk és nem haltunk meg hiába. A Ti emléketek pedig legyen áldott, a Ti emléketek éljen mindaddig e hálás nemzet szivében, amig magyar él e hazán és legyen mindenha az igaz hazaszeretet, igaz lelkesedés, az igaz önzetlenség és a hazáért tettre kész valódi ideálizmus apotézisa. * őszi napfény derült a mártírok gyászlobogós városára, Aradra. Kora reggeltől minden vonat^ amely Aradra érkezett, csakúgy ontotta a sokaságot, mely a nemzeti gyászünnepre érkezett és amely iránt az idén a szokottnál is nagyobb érdeklődést keltett az a körülmény, hogy a gyászbeszédet Tisza István gróf mondja, noha minden oldalról siettek hangsúlyozni, hogy nem ezúttal először történt az, hogy hatvanhetes pártok a nemzet ezen kegyelet-ünnepélyén résztvettek és különösen utalás történt az 1899-iki precedensre, amikor Széli Kálmán miniszterelnöksége idején Pereséi Dezső, mint a képviselőház elnöke, maga helyezte el a vértanuk szobrának talapzatára a képviselőház koszorúját. Tisza István gróf már tegnap este érkezett meg Aradra, Biharmegye és Nagyvárad városa küldöttségének kíséretében. A képviselőház küldöttsége ma reggel különvonaton érkezett meg. A munkapárt részéről Almássy László, Bornemissza Lajos, Bölönyi József, Csáky Gusz-