Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-06 / 114. szám

T9I0. Csütörtök, október S £5zponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szegsd, c=j Rorona-utca 15. szám c=i ísdspssti szerkesztés és kiadóhivatal IV., CZi Városház-utca 3. szám t=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre . . . R |2' negyedévre. R 6 — egy hónapra R TEgyes szám ára 10 fillér ELOF1ZETESI ÍR VIDÉKÉN: egész évre . ft 2S1— félévre . . . K 14 — tiegyídévre . Ií V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér J

TELEFON-SZAM: Szerkesztőség (35 1=3 Kiadóhivatal 831 Interurbán 83$ a Budapesti szerKesztőség telefon-száma 528—15 A portugál forradalom. Hiába: Lisszabonban értik csak igaKán, hogy hogyan kell csinálni meglepetéseket. Portugáliáról éveken át alig ballatszik liir, még akkor is, mikor nemrégiben a vele szomszédos Spanyolország lángban állt, a Tajo mellett minden csöndes volt. A portugál vigan dudál — csupán ennyit tudtunk sokáig erről a különben tüzesvérü nemzetről, inignem egy szép napon váratlanul az a szenzáció érte Európát, hogy néhány köztársasági érzelmű forradalmár nyilt utca során sortüzet adott a királyi fogatokra. Károly királyt halálrasebezték a golyók és Mánuel, a mostani uralkodó is megsérült. Nos, akkoriban sokat foglalkoztunk Portugália helyzetével és ezen a réven sok minden kiderült. Megtudtuk, hogy bizony gyalázatos állapotok vannak a lisszaboni királyi palotában. Az uralkodó-család a konzervatív áramlatokkal cimborál, óriási összegeket költ el az állam rovására s mitsem törődik azzal, hogy Portugália csőd előtt áll. A királygyilkosság iclejóh nem -lehetett eldönteni, hogy vájjon Károly király volt-e Portugália rossz szelleme. Ha a maga, ha a más bűnéért, de megvezeklett az életével. Nagyobb anarchia nem is tört ki akkor Lisszabonban. A hadsereg még teljesen királypárti volt, aminthogy némileg rendezett körülmények között természetszerűleg az is mindenféle hadsereg. A fiatal Mánuel király csakhamar trónra került. Szimpátiával fogadta Európa is, maga a kis Portugália is, mert hiszen ez a szegény ország méltán uj korszakot remélt. De csalódtak Mánuelben. Az ifjú uralkodó, mint utólag kiderül s mint a beavatottak előtt nem volt kétséges, meglehetősen degenerált. Uralkodói tevékenysége furcsa mulatságokban, semmittevésben merült ki s talán leginkább az számit valamit, hogy az angol uralkodóházból való hercegnőkkel kacérkodott. Konzervatív tanácsadói mindent elkövettek arra nézve, hogy Mánuel ur úgynevezett jó pártit csináljon. Persze, Angliával nem lehet csak ugy szerelemből kacérkodni. Alig- telt bele egykét év, Portugália valóságos angol gyámkodás alá került. Hercegnő, az még nem volt, de már a lisszaboni kikötőben hemzsegtek az angol teherhajók, amelyek természetesen vámmentességet s egyéb kiváltságokat élveztek. Hercegnő, az még ma sincs, ám Mánuel annyira ment a kacérkodásban, hogy moccani sem mert londoni tanács nélkül. Mialatt pedig nemcsak a portugálok, de az angol kereskedők is vígan dudáltak Portugáliában és zsebrevágták busás jövedelmeiket, a lisszaboni parlamentben hihetetlen harcok dúltak. A maradi és nyomorúságos vidék állt ott szemben a fölvilágosodott és elkeseredett fővárossal. A vidék küldte a konzervatív, a főváros a republikánus képviselőket, a kisebb városok pedig a kevés tagból álló és inkább a klerikálisokhoz huzó liberális frakciót. A legutóbbi választások alkalmával a republikánus-párt igen megerősödött, Eszméi annyira elterjedtek, hogy sikerült azokat a portugál hadsereg egy részébe is beleplántálnia. Különösen a flotta tisztikara és a szárazföldi tüzérség tisztjei húztak a köztársaságiakhoz, amint ez kiderül — a mai ugyancsak váratlan, meglepetésszerű eseményekből. Nincs okunk abban, hogy a kertilőutakon érkezett táviratok híradásában kételkedjünk. Ha pedig azok igazak, akkor az is bizonyos, hogy ebben a percben már Portugália köztársaság. Mánuel király fogságban, palotáját lebombázta a saját flottája és tüzérsége, és alig használ valamit, hogy a vidék királypárti, mert Lisszabon most a köztársasági forradalmárok kezében van. Már most az a kérdés : vájjon Anglia nem siet-e segítségére fiatal barátjának? Logikusan ugy következnék, hogy igen. Végre is, nem valószínű, hogy Anglia cserbenhagyja a saját érdekeit. A lisszaboni, szédületesen meglepő, véres események hatása alatt, illetve lejátszódása közben az a legérdekesebb A szerelmes oroszlán. Irta Hevesi József. I. A műterem hatalmas boltozata csak ugy rengett a művész vidáman zengő nótájától. Munkában volt Geefs mester, a fiatal szobrász és boldog megelégedéssel, ujjongó énekszó mellett dolgozott. A teremtés kábitó őrzése adott szárnyakat művészi lelkének. A teremtés művészete. És az a nagy gyönyörűség, hogy alkotásával meg is volt elégedve. Egy vágtató lovast ábrázolt a szobor. A lovasnak az egyik szeme be volt kötve. Oxylus volt ez, Aetolia királyának, Haemonnak félszemű fia, kit a heraklidák azért választották meg vezérül, mert az orákulum azt jósolta nekik, hogy egy háromszemii vitéz fogja őket diadalra segiteni. Oxylusnak pedig a lovával együtt mindössze három szeme volt. Geefs mester művészi lelkesedéssel dolgozott a szobron és mert alkotásában gyönyörűsége tellett, csengő hangon énekelt. A műterem hatalmas visszhangjától szinte rezegtek az ablakok üvegei és bizony nem csoda, ha a mester ebben a nagy zajban meg nem hallotta, hogy az ajtón kopogtatnak. A kopogás kétszer-háromszor is megismétlődött. De hiába! Geefs mester csak énekelt, énekelt. Csak a folyton ismétlődő hatalmas, erős dörömbölésre (már akkor a lábával rugdosta ott künn valaki az ajtót!) hallgatott el a vidám szobrász és sietett ajtót nyitni. Egy festőcimborája, Anatole, dühöngött az ajtó előtt: — Ugy bőgsz, mintha a Phalaris bikájában rotyogna a zsirod ! Negyedóra óta rugdosom az ajtódat, .. Geefs mester megölelte a barátját. — Ne haragudj, öreg, jókedvem van, mert olyan jól esik a munka. — Mennyire irigyellek, — szólt a festő, — nekem már egy hét óta nem volt ecset a kezemben ! Közben beléptek a műterembe. Anatole alig vetett ügyet Oxylusra, ami szemlátomást bántotta a szobrászt. A festő egy széles pamlagra vetette magát. Nagyon rosszkedvűnek, epésnek, idegesnek látszott. A szobrász rögtön észrevette. — Mi bajod van'? . . . — Eh, ostobaság! De egyszer mégis csak végét kell vetnem. — Aha, aha, sejtem már! Helén ! . . . Ugy-e? ... A kis Nitouche ! — Ugy van ! Az a leány megőrjít. A kacérságával meg a szivtelenségével. — Vágd a fejéhez a festékes tubusaidat, mondtam már neked és kergesd a pokolba! — De mikor szeretem ! . . . — Szamár vagy! — Könnyű neked. Te márványfaragó. Neked még a szived helyén is márvány van. — Hála istennek, én ugyan egy asszonyért, leányért sem járnám a bolondját. Ha egy asszony megtetszik nekem és én is megtetszem neki, hát akkor rendben van a dolog. Megértjük egymást. Ha nem tetszem neki, ugy is jól van. Otthagyom, de nem megyek én utána még egy baíoghajitásnyira sem. Megyek tovább, amig nem akadok olyanra, aki szívesen mosolyog as én sörényes fejemre. — Eh, most nem vitatkozom veled. Hiszen igy beszél mindenki, aki nem érez. Ha szived volna és benne olyan pokol háborogna, mint az enyémben, majd másképen beszélnél te is. Most azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, légy a segédem. — Párbaj? — Igen. Kétségtelen bizonyítékaim vannak, hogy Fourment, az az őrült muzsikus, Helénre vetett szemet. A legutolsó koncertjén botrányosan flirtölt vele. Úgyszólván csakis neki hegedült. Nos hát majd elhegedülöm én most rajta Wieniavszky balladáját. Tudom, hogy megemlegeti. Provokálni akarom. És erre téged kérlek föl és — A szobrász nem engedte befejezni. — Nem vállalom! Ostobaság! Párbajozni! Egy nő miatt. Szamár! Ha téged szeret az a nő, akkor muzsikálhat Fourment ugy, akár szent Dávid, mégsem csábítja el tőled. Ha pedig nem szeret, akkor lőhetsz pisztolylyal, ágyúval, — mert hiszen akkor neked lőttek ... 4 — De én azt a gaz csáhitót meg akarom . .. — Ugyan ne bomolj! Ha Helén csakugyan téged szeret, akkor nem lőhet elcsábítani; ha pedig elcsábították, akkor nem szeretett. A festő fölugrott a pamlagról és nagy lépésekben mérte végig a műtermet. Akkora-